Az Istentiszteleti ruhák színe, a színek szimbolikája a keleti kereszténységben

Az istentiszteleti ruhák színskálája a következő alapszínekből áll: Fehér, piros, narancssárga, sárga, zöld, kék, égszínkék, lila, fekete. Mindezek az ünnepelt szentek és szent események jellegére utalnak. Az igazi ikonokon a szenteknek, ruháknak, tárgyaknak, és magának a háttérnek az ábrázolásában a színeknek, vagy ahogyan az ókorban hívták, a „fény”-nek, szintén megvan a maga mély, szimbolikus jelentése. Ugyanez vonatkozik a falfestményekre, a templom díszítéseire is. A Szentíráson, a szentatyák művein és a régi festészet megmaradt mintáin alapuló színszimbolika alapján megadható az istentiszteleti öltözékek hagyományos, ma is hivatalos színeinek általános teológiai jelentése.

A keleti kereszténység legfontosabb ünnepeit és a szent eseményeket, a hozzájuk társuló ruhaszínek alapján hat alapvető csoportba lehet összefogni.

1.    Az Úr Jézus Krisztus, a próféták, az apostolok, a főpapok ünnepeinek és emléknapjainak csoportja. A ruhák színe: az arany, vagy a sárga, minden árnyalata.

2.    A legszentebb Istenszülő, a test nélküli erők, szüzek és szűz ifjak ünnepeinek és emléknapjainak csoportja. A ruhák színe: égszínkék és fehér.

3.    Az Úr keresztjének és a vele kapcsolatos ünnepek csoportja. A ruhák színe: lila vagy bíborvörös.

4.    A vértanúk ünnepeinek és emléknapjainak csoportja. A ruhák színe: piros. Nagycsütörtökön: bíborvörös, bár az oltár minden terítője fekete marad, az oltár asztalon pedig fehér a terítő.

5.    A szerzetesek, remeték, balgatagok ünnepeinek és emléknapjainak csoportja. A ruhák színe: zöld.

6.    A Szentháromság napja, az Úr Jeruzsálemi bevonulása és Pünkösd (a Szentlélek napja). A ruhák színe szabályosan a zöld bármely árnyalata.

A böjtök időszakában a ruhák színe: sötétkék, lila, sötétzöld, bíborvörös, fekete. Ez utóbbi színt főleg a Nagyböjt időszakában használják. Nagyböjt első hetében és a többi hét köznapjain a ruhák színe: fekete. Vasárnapon és ünnepnapokon: sötét, arany vagy színes díszítéssel. A temetéseket hagyományosan fehér ruhákban végzik.

Eredetileg a keleti keresztény egyházban nem voltak fekete istentiszteleti ruhák, bár a papság, különösen a szerzetesség hétköznapi ruháinak színe fekete volt. Régen Nagyböjtben a görög és az orosz egyházban az utasítás szerint bíborvörös ruhákba öltözködtek. Oroszországban először 1730-ban II. Péter cár temetésén rendelték el a pétervári papságnak, hogy lehetőség szerint fekete ruhákba öltözzenek. Ettől kezdve került a temetési és nagyböjti szolgálatok gyakorlatába a fekete öltözet.

Bár az istenszolgálati öltözetek kánonjában nincs meghatározott helye a narancssárga színnek, mégis ősi időktől fogva alkalmazzák az egyházban.

Mivel ez a szín vörös és sárga színekből tevődik össze, nem minden szem különbözteti meg helyesen. Ha több benne a sárga, egy bizonyos határig aranynak, több vörössel inkább pirosnak tűnik. Mivel a narancssárgát könnyű összetéveszteni más színekkel, így nem is foglalhatott el külön helyet az öltözékszínek között. Ennek ellenére a gyakorlatban sokszor találkozhatunk vele olyan egyházi ruháknál, melyeket hol sárgának, hol pirosnak tartanak.

Az egyházi öltözetek lehetséges színeit igen könnyű megjegyezni, hiszen az imént említett narancsszínen kívül a fehér, mint a fény szimbóluma, a szivárvány hét színe és a fekete fordul még elő. Miért éppen ezek és mit is jelentenek? Az egyházi liturgikus irodalom szinte teljes egészében hallgat a színek szimbolikájáról. Az ikonfestészeti mintakönyvek leírják ugyan, hogy milyen színű ruhát kell festeni az egyes szentek ikonjain, de nem világosítanak fel arról, hogy, miért. Annak ellenére, hogy a színeket nagyon tudatosan alkalmazza az Egyház, mégsem túl egyszerű meglelni azok szimbolikus jelentését. Ennek ellenére több forrás áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy meghatározhassuk a színszimbolika alapelveit: Ilyenek az Ó- és Újszövetségi Szentírás, Damaszkuszi Szent János magyarázata, Jeruzsálemi Szofroniosz, Szaloniki Simeon valamint areopagita Dénes neveivel jelzett írások néhány utalása, valamint egy-egy megjegyzés az egyetemes és helyi zsinatok aktáiban. De sokat segíthetnek a korabeli világi tanítók művei is. Fontos utalásokat tartalmaz még V. V. Bicskov cikke is, melynek címe: „A szín esztétikai jelentése a keleti kereszténység művészetében” (1). A szerző a történelemnek és archeológiának adataira, és az egyház fent említett tanítóinak magyarázatára alapozza következtetéseit. Más forrásokra építi munkáját N. B. Bachilina (2), aki az orosz nyelv nyelvemlékeire, az írásbeliségre és a folklórra alapozza munkáját a XI. századtól egészen korunkig kísérve nyomon az adatokat. A színek szimbolikus jelentéséről levont következtetései nem csak hogy nem mondanak ellent Bicskov megállapításainak, hanem egyenesen megerősítik azokat. Mindkét szerző széleskörű, tudományosan kutatott irodalomra támaszkodik. Jelen írásban a fent említett szerzők művei mellett a legújabb tudományos kutatások eredményei is beépítésre kerültek.

Az istentiszteleti ruhák kánonjában a színek lényegében két alapjelentés köré csoportosíthatók.  Az egyikbe a fehér és az azt alkotó hét alapszín, a másikba pedig a fekete tartozik. Az előbbi a világosságot, az isteni fényt, az utóbbi a fényvisszaverődést, a fény hiányát, így a nemlétet, halált, szomorúságot, vagy a világi hiúságról és gazdagságról való lemondást jelképezi (3).

A napfény színképe, a szivárvány hét színe adja a régi ikonok színskálájának alapját. A szivárványt, ezt a megejtően szép jelenséget maga Isten rendelte Noénak szövetsége jeléül: „Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom, és megemlékezem az örök szövetségről, amely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test között a földön." (Ter 9,16.) A szivárvány egy hídra emlékezetve egyrészt az Ó- és az Újszövetség, másrészt az ideig való és az öröklét közötti kapcsolatot jelképezi. Ez Krisztus által és Krisztusban valósul meg, aki közvetítő Isten és az emberi nem között, hogy többé ne nyelhesse el az embert a bűn vízözöne, hanem üdvösséget találhasson Isten megtestesült Fiában. A szivárvány tehát nem más, mint az Úr Jézus Krisztus dicsőségének ragyogó megjelenése. A Jelenések könyvében teológus Szent János apostol úgy látja a mindenható Urat, mint aki a trónon ül, és „a trón körül a szivárvány van”. (Jel 4,3) Más helyen látja az „erős angyalt, aki az égből jön felhőbe öltözve, feje fölött a szivárvány”. (Jel 10,1) Márk evangélista, leírva az Úr színeváltozását ezt mondja: „És ruhái olyan fényesek és ragyogó fehérek lettek, mint a hó, ahogyan semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni.” (Mk 9,3) Szikrázó napsütésben pedig a havon éppen a szivárvány színeit láthatjuk megcsillanni. Különösen fontos kiemelni, hogy az egyházi szimbolikában a fehér szín nem egyszerűen egy a sok más szín közül, hanem az „isteni” szimbóluma, a teremtetlen fényt jelzi, amely fény a szivárvány minden színével csillog, magában foglalva mindezen színeket.

A külső, anyagi, földi fényt az egyház mindig úgy tekintette, mint a teremtetlen isteni fény jelképét. A valóságban, ha a lelkinek nincs - és nem is lehet - semmi külső látható jele az anyagban, akkor a fénynek és az azt alkotó színskálának kell magába foglalnia és visszatükröznie a láthatatlan folyamatokat és isteni igazságokat mennyei formájukban, a nekik megfelelő, sajátos színekkel ábrázolva a lelki történéseket és a velük kapcsolatos személyeket.

Teológus Szent János Jelenései meglepően bővelkednek a színekkel kapcsolatos részletekben.  Lássunk közülük néhányat:

·         A szentek és az angyalok a mennyei élet terében az isteni fény fehér ruháiba vannak öltözve. Ugyanilyen fehér ruhát visel a Bárány jegyese, az Egyház is.

·         Ez az isteni szentségre utaló fény mintegy feltárul és kibomlik a szivárvány sokszínűségében, és a Mindenható trónusa körüli ragyogásban, az Új Jeruzsálem különféle drágaköveinek, kincseinek és aranyának tündöklésében, mely szintén az Egyházat, a „Bárány jegyesét” jelképezi.

·         Az ószövetségi Áron főpapi díszruhája égszínkék volt.

·         Az Úr Jézus Krisztus néhol vérszínű ruházatban mutatkozik, amely Isten Fiának az emberi nem üdvösségéért kiontott vérét jelenti, de arra is utal, hogy az Úr Jézus Krisztus az eucharisztia szentségében vérével táplálja az Egyházat.

·         Az angyalok a keblüknél arany övekkel vannak felövezve.

·         Krisztusnak és az őt körülvevő öreg papoknak a fején a titoklátó aranykoronákat lát. Az arany napfényes sugárzása miatt az egyházi szimbolikában a fehérhez hasonlóan ugyancsak az isteni fényt jelképezi, de más szellemi jelentése is van. Ez jelzi a királyi dicsőséget, méltóságot, gazdagságot is.

V. V. Bicskov az említett cikkben erről így ír: A fény hagyományosan nagy szerepet játszott a keleti keresztény kultúra minden szintjén.

·         Az „első ok” megismerésének misztikus útja az isteni fény szemlélése.

·         A szentéletű emberről azt mondták, hogy gondolkodása Isten által megvilágosított.

·         A fény a megvilágítás, a különféle világítók és gyertyák meggyújtása az istenszolgálat meghatározott mozzanataiban a fény-motívumok - mindezek nagy jelentőséggel bírtak az istenszolgálat felépítésében, a magasabb ismerethez való közeledés liturgikus útján.

·         Gondolhatunk az utrenye kánonjában az elöljáró felkiáltására: „Dicsőség néked, ki földerítetted nekünk a világosságot!”

·         A nap fénye egyúttal a felébredés az igazság fényének is számított, hiszen Jézus maga mondta: „Én vagyok a világ világossága!” (Jn. 9,5.)

·         A nap fényéhez való hasonlatossága miatt szimbolizálja az arany az igazságot is.

·         Bicskov megjegyzi, hogy az ikonfestészetben az isteni fényt nem csak az arannyal szimbolizálták, hanem a fehér színnel is, amely az örök életnek és tisztaságnak ragyogását jelképezi (4), ellentétben az alvilágnak, halálnak, lelki sötétségnek fekete színével. Ezért az ikonfestészetben a feketével csak a barlang ábrázolását festették meg, amelyben fehér ruhában nyugszik a született Istengyermek; a sírt, amelyből fehér ruhában jön ki a feltámasztott Lázár, valamint az alvilág nyílását, amelynek mélységéből szintén fehér ruhákban a feltámadt Krisztus vezeti ki az igazakat. Azokban az esetekben, amikor az ikonon valami olyat kellett ábrázolni, amelynek a hétköznapi életben fekete a színe, akkor ezt valami mással igyekeztek helyettesíteni. Pl.: a fekete lovat kéknek festették.

·         Meg kell jegyezni, hogy a régi ikonfestészetben hasonló okból igyekeztek kerülni a barna színt is, mert lényege szerint a „földnek” és szennynek a színe. Ha régi ikonokon barna színt látunk, azt kell gondolnunk, hogy az ikonfestő inkább egészen sötét sárga, érces színt használt, így törekedett valamiféle testiességet ábrázolni, de nem földit, bűn által megrontottat.

·         Az ikonfestészetben és az istentiszteleti ruháknál a sárga színre az arany egyik változataként tekinthetünk. Az arany helyettesítheti a fehér színt is, a sárga azonban nem.

A szivárványban három alapszín van: a piros, a sárga és a kék (égszínkék). Ezekből képezhető a további négy.

·         A színképzésnél azokat a festőanyagokat kell figyelembe venni, amelyeket régen használtak az ikonfestészetnél, s amelyek leginkább el voltak terjedtek az akkori ikonfestők gyakorlatában, mivel sok mai, szintetikus úton előállított festék egészen más, váratlan hatást is képes adni keverésnél.

·         A hagyományos festőanyagokból készített három alapszín, a vörös, a sárga és a kék keverésével a szivárvány másik négy színét, a zöldet, az ibolyát, a narancssárgát és az indigó színt (lila) tudta előállítani a művész.  Ezek hiányában más színekből nem tudta kikeverni azokat.

·         A szivárvány színeinek (vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya) száma éppen megegyezik azzal a titokzatos hetes számmal, melyet Isten rendelt a mennyei és a földi világ számára. Gondoljunk például a világ teremtésének hét napjára; az Egyház hét szentségére, a mennyei templom hét világítójára, hogy csak néhányat említsünk ezek közül.

·         A három alapszín és a négy származtatott szín közötti összefüggés megfeleltethető a Háromságban lévő, nem teremtett Istenről és az általa végbevitt teremtésről szóló tanításnak, vagy másképpen a Szentháromságnak és a róla szóló négy evangéliumnak is.

·         Isten a szeretet. (1Jn 4,16) Ezt az igazságot a világ számára leginkább az jeleníti meg, hogy Isten Fia megtestesült, szenvedett és vérét ontotta a világ üdvösségéért, vérével lemosta az emberiség bűneit. Az Isten emésztő tűz. Mózesnek az Úr az el nem égő csipkebokorban jelenik meg, később tűzoszloppal vezeti Izraelt az ígéret földjére. A vörös szín tehát a tűznek,  Isten lángoló szeretetének a szimbóluma. Ez a szimbólum főként az Atya személyével van összekapcsolva.

·         Isten Fia, az Atya dicsőségének ragyogása, a Világ Királya, a jövendő javak főpapja. Ezeknek a fogalmaknak mindennél jobban megfelel az arany színe (sárga): a királyi és a főpapi méltóság színe.

·         A Szentlélek személyével az ég kékje hozható leginkább összefüggésbe, mely öröktől hirdeti a Szentléleknek eljövetelét és az ő kegyelmének ajándékait. Az anyagi égbolt ugyanis tükröződése a mennyeknek, a Szentlelket pedig Mennyei Királynak is nevezzük.

·         A Szentháromság személyei egylényegűek oly módon, hogy az Egyház tanítása szerint a Fiú az Atyában és a Lélekben van, az Atya a Fiúban és a Lélekben, a Lélek az Atyában és a Fiúban. Ennek a tanításnak megfelelően tehát a színek közül bármelyik jelképezheti a Háromságban az egy Isten bármelyik személyét. Isten minden tevékenységében a Szentháromság minden személye részt vesz. Ettől függetlenül vannak isteni cselekedetek, amelyekben inkább az Atyát, vagy a Fiút, vagy a Szentlelket dicsőítik. Így az Ószövetségben az Atyának, mint a világ teremtőjének és gondviselőjének dicsősége ragyog föl elsősorban. Jézus Krisztus földi életének eseményeiben és kereszten való szenvedésében a Fiú Isten dicsőíttetik. Pünkösdkor a Szentlélek kegyelmének kiáradásában dicsőítjük a Vigasztalót, a Szentlelket, az igazság Lelkét. Ennek megfelelően főleg a piros szín tudja kifejezni az Atyáról való fogalmakat, az arany (a sárga) a Fiú Istent jelenti, az égszínkék (kék) pedig a Szentlélek Istent.

·         Ezek a színek rendelkezhetnek és rendelkeznek különleges, más szimbolikus jelentésekkel is, attól függően, hogy mit ábrázolnak vele, de ilyenkor sem kell a mű értelmének tanulmányozásánál teljesen figyelmen kívül hagyni e három alapvető nem származtatott színnek a fő jelentését.

Ezen gondolatok figyelembevételével juthatunk el a templomi öltözékek színének értelméhez is.

Az ünnepek ünnepe: Krisztus Pászkája, a Húsvét fehér ruhákban kezdődik, a feltámadt Krisztus sírjából kiragyogó isteni fény jeléül.

De már a húsvéti liturgiát, s az azt követő egész hetet piros ruhákban szolgálják, amelyek jelzik Isten kimondhatatlan, lángoló szeretetét az emberi nem iránt, mely Isten Fiának üdvözítő tettében nyilvánul meg.

Egyes templomokban elfogadott dolog, hogy a húsvéti utrenyén a kánon nyolc ódájának mindegyikénél váltogatják az öltözékeket úgy, hogy a pap minden alkalommal más színű ruhákban jelenik meg. A szivárvány színeinek ezen játéka jól kibontja az ünnepek ünnepének a mélyebb értelmét.

A vasárnapokat az apostolok, próféták, főpapok emlékét arany (sárga) színű ruhákban ünneplik. Az aranysárga szín alapvetően Krisztust, mint a dicsőség királyát és az örök főpapot jelenti, ezért az Ő szolgáit, akik az egyházban Őt jelenítik meg és a papság legmagasabb foka kegyelmének teljességét bírták, szintén ezzel a színnel jelképezhetik.

Az Istenszülő ünnepeit az öltözetek égszínkék színe jellemzi, mert a Mindenkor Szűz, a kegyelem választott edénye kétszer is meg lett árnyékolva a Szentlélek Úristen erejével: az örömhírvételkor és Pünkösdkor. Az égszínkék ugyanakkor szimbolizálja az Istenszülő mennyei tisztaságát és bűntelenségét is. Az égszínkék még a Magasságbeli erejének a színe is, így jelöli a Szentlélek erejét és tevékenységét. Az ikonok gyakran ábrázolják Isten Anyját bíborszínű (a legmélyebb sötétvörös) palásttal is, ruhái fölött sötétkék vagy zöld színű öltözékkel. A bíborvörös, akárcsak az arany, régen a királyok és királynők öltözékének a színei voltak. Az ikonfestészet ebben az esetben a palást színével azt jelzi, hogy az Istenszülő Szűz a Mennyei Királynő.

A Szentlélek tevékenységét dicsőtő ünnepek színe: a Pünkösd és a Szentháromság napja, nem az égszínkék, amint azt gondolnánk, hanem a kékeszöld a türkiz. Ezt a színt a zöld és égszínkék színek keveréke adja, amelyek a Szentlelket és Isten Fiát, Urunk Jézus Krisztust jelentik. Ez a színkeverék pontosan jelzi, hogy az Úr teljesítette ígéretét, miszerint az Atyától leküldi a Krisztussal és a Krisztusban egyesült egyházra a Szentlelket, a Vigasztalót. Minden meglévő élet az Atya akaratából, a Fiú által jön létre és Szentlélek által elevenedik meg. A fa a Szentírásban és az egyház tudatában az örök élet jelképe. Emiatt a vallásos érzék mindig is az élet, a megújulás, megelevenedés szimbólumának tartotta az erdők-mezők zöld színét.

Ha a napfény színképét kör alakban képzeljük el, akkor a lila a két ellentétes színnek, a vörösnek és a kéknek mintegy a közfalaként jelenik meg. A lila szín a kék és a vörös összekeverésével állítható elő. Így a lila szín egyesíti magában a színkép kezdetés és végét. Ezért a lila szín a kereszt ünnepének, a nagyböjti szolgálatoknak, tehát az Úr Jézus Krisztus szenvedéséről és az üdvösségünkért való megfeszítéséről való megemlékezésnek a liturgikus színe. Az Úr Jézus mondta magáról: „Én vagyok az alfa és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13) A kereszthalál az Úr Jézus Krisztus üdvözítő munkája utáni megnyugvását jelentette a földi, emberi természetben. Ez megfelel Isten hetedik napi, a világ és az ember teremtése utáni nyugalmának. A lila a színkép első színétől, a vöröstől számított hetedik szín. A kereszt és szenvedés emlékének rendelt lila szín amellett, hogy magába foglalja a vörös és égszínkék színeket, a Szentháromság mindegyik személyének valami különleges jelenlétét jelenti Krisztus keresztszenvedésében.  Ugyanakkor a lila szín kifejezheti azt a gondolatot is, hogy Krisztus a saját kereszthalálával legyőzte a halált, mert a színkép két szélső színének egyesítésével létrehozott zárt színkör nem enged semmi helyet a feketének, mely a halál szimbóluma. Meglepő a lila szín mély lelkisége. Mint láttuk, ez a szín jelképezi Krisztus Urunk szenvedését, kereszthalálát, és a tényt, miszerint kereszthalála által legyőzte a halált. A püspöki mandinász lila színe is azt fejezi ki, hogy az igazhitű főpásztor Krisztus Urunk ikonjaként beleöltözik a Mennyei Főpap kereszten vállalt szenvedésébe. (A Mandiász hosszú, egész testet betakaró, lila selyemből készült, sokráncú köpeny, amelyet a püspök a templomba bevonulva és onnan eltávozva visel. Elöl legalább két, kis hímzett vagy festett ikon díszíti.) Hasonló jelentése van az egyes egyházakban a papság által használt lila fövegeknek is.

A vértanuk ünnepein az istenszolgálati ruhák színe vörös annak jeléül, hogy Krisztusban való hitük miatt kiontott vér az ő Uruk iránti „teljes szívvel és teljes lélekkel” való lángoló szeretetük bizonyítéka lett. (Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Mk 12,30) Így a piros szín az egyházi szimbolikában az Isten és ember határtalan, kölcsönös szeretetének színe.

A ruhák zöld színe a szerzetesek és atyák emléknapjain azt jelenti, hogy a lelki harc, melynek során győztek az eredendő bűnnel terhelt emberi akarat fölött, nem öli meg magát az embert, hanem megeleveníti a dicsőség Királyával való összekapcsolódása (sárga szín) és a Szentlélek kegyelme által (égszínkék szín). Tehát a zöld az örök életre való megelevenedést és az egész emberi természet megújulását fejezi ki.

Az fehér szín Krisztus születése, Úrjelenés és Örömhírvétel ünnepeinek liturgikus színe. A fehér szín jelenti a teremtetlen isteni fényt, mely eljött a világba és megszentelte Isten teremtményét, átváltoztatva azt. Ugyanezen okból szolgálnak fehér ruhákban az Úrszínváltozás és Mennybemenetel ünnepein is. A fehér színt még a halottakról való megemlékezésénél is használják, mert nagyon világosan kifejezi a halotti imádságok értelmét és tartalmát, melyekben a földi életből eltávozottak számára a szentekkel való megnyugvást kérjük az igazak hajlékaiban, akik a Jelenéseknek könyve szerint a Mennyországban az isteni fény fehér ruháiba öltöztek.

Magyarázatok:

(1).  A történelem kérdései és az esztétika teóriái M. G. U. kiadás,1975. 129. -145. old.

(2).  N. B. Bachilina: A színek elnevezésének története az orosz nyelvben /M. Nauka 1975.

(3).  N. B. Bachilina a nevezett könyvben megjegyzi, hogy az orosz emberek tudatában a legrégibb időktől kezdve a fekete színnek két különböző jelentése van. Ellentétben a fehérrel, jelentette a halál „sötét erőihez”, ördögök gyülekezőhelyéhez tartozó valamit, az egyik sajátos értelemben, a másikban a szerzetesi öltönyt is, mint az alázatosság és a bűnbánat jelét.

(4).  A „fehér” szó analóg értelmi jelentését az ó-orosz nyelvben megjegyzi N. B. Bacilina is. 25. old.