Nagy Szent Bazil Liturgiája

Bizánci szertartású Egyházunkban Aranyszájú Szent János Liturgiáján kívül évente néhány alkalommal Nagy Szent Bazil Liturgiája is használatban van. Időrendet tekintve ez a Liturgia valamivel régebbi az Aranyszájú Liturgiánál. Szent Proklosz konstantinápolyi pátriárka szerint, aki Aranyszájú Szent János tanítványa volt, Szent Bazil, az akkorára terjedelmessé vált Szent Jakab Liturgiáját rövidítette meg.

Egyházunk az alábbi napokra írja elő Szent Bazil Liturgiájának végzését: Január 1. és 5., Nagyböjt első ötödik vasárnapja, Nagycsütörtök, Nagyszombat és december 24. Ha január 5. és december 24 szombatra vagy vasárnapra esik, ezekben az esetekben Karácsony és Úrjelenés ünnepein végezzük (vasárnap, vagy hétfőn) a Bazil Liturgiát. Úrjelenés és Karácsony előestéjén, valamint Nagycsütörtökön és Nagyszombaton vecsernyével összekapcsolva végezzük, a többi napokon vecsernye nélkül.

Nagy Szent Bazil Liturgiája külső megjelenésében teljesen megegyezik Aranyszájú Szent János Liturgiájával. A Liturgia énekei teljesen megegyeznek. Néhány kivétel mégis van. A „Valóban méltó…” helyett Damaszkuszi Szent János „Tebenned örvendez…” kezdetű énekével magasztaljuk az Istenszülőt, illetve Nagycsütörtökön és Nagyszombaton sajátos énekek hangzanak el.

A két Liturgia közötti nagyobb különbség néhány papi imában, és az eucharisztikus kánon imádságaiban van. Szent Bazil Liturgiájának ezek az imádságai általában hosszabbak. Ezek az imák tárgyi tartalmukkal, a kifejezések szépségével kötik le az ember figyelmét. Az isteni kinyilatkoztatást nagymértékben ismerő püspököknek ez az alkotása végig vezet bennünket az emberi üdvösség munkálásának teljes útján.

Mivel, amint már említettem a Liturgia szertartása teljesen megegyezik az Aranyszájú-Liturgia szertartásával, csak azokhoz a papi imádságokhoz szeretnénk néhány szót fűzni, amelyek ennek a Liturgiának sajátjai.

Az első saját-imádsága a hitjelöltek ekténiája alatti papi imádság. Gondolataiban és kéréseiben megegyezik az Aranyszájú-Liturgia kéréseivel, csak rövidebb az ima szövege.

A hívők első imája az áldozat bemutatásával kapcsolatban Isten jóságának és kegyes rendelkezéseinek bemutatásával kezdődik: „Te mutattad meg nekünk az üdvösség e nagy titkát, te méltattál minket… hogy szent oltárod kiszolgálói legyünk…”. Erre a kegyes rendelkezésre építve kéri, hogy Krisztus tegye az áldozatot bemutató papokat alkalmassá az áldozat bemutatására, és, hogy kedves és foganatos legyen a bemutatott áldozat.

A hívők Liturgiájának második imája is rövid, és gondolatokban az első imához hasonló. De csak az áldozat bemutató papok számára kéri a Szentlélek által az erőt, hogy a felajánlott adományokra alkalmas igével kérhessék le a Szentlélek kegyelmét. Az áldozatra szánt felajánlott kenyeret és bort a pap ünnepélyes körmenetben az oltárra vitte, hogy szentség legyen majd belőlük. A diakónus, kérő ekténiája alatt a pap egy hosszabb, csendes imádságban terjeszti elő kérését Istennek. Figyelemre méltó, hogy az imádság elején mennyire szűkül az ima tartalmi köre: „Úr Istenünk, ki minket alkottál és az életre bevezettél… nekünk az üdvösség utjait megmutattad… a mennyei titkokat kinyilatkoztattad… minket ezen szolgálatra méltattál”. Saját maga után a pap Isten irgalmára hivatkozva és építve azt kéri, hogy értelmes és vérontás nélküli áldozatuk kedves lelki illat legyen Isten oltárán, és a Szentlélek kegyelmét kapja cserébe érte. Ezek után felsorolja az Úr előtt kedves áldozatokat: Ábel ajándékai, Noé áldozatai, Ábrahám felajánlásai, Mózes és Áron áldozárságai, Sámuel békeáldozatai, szent apostolok igaz szolgálata. Ezeknek az áldozatoknak különféle céljaik voltak: hála, békességszerzés, engesztelés, szövetség, stb. Ezeket az áldozatokat Isten emlékezetébe idézve azt kéri, hogy az ő áldozata is ilyen kedves legyen, és szolgatársaival együtt a hű és okos szolgák jutalmát nyerhessék el érte az ítélet rettenetes napján.

Az eucharisztikus kánon minden imádsága a Bazil Liturgiának saját imádsága. Mialatt a templomban jelenlevők énekükkel fejezik ki, hogy méltó és igazságos a Szentháromságot imádni, az áldozópap az általa elmondott csendes imádsággal is ezt fejezi ki. Valóban méltó Istent dicsérni minden formában: dicsérni, énekelni, áldani, hálát adni, dicsőíteni, töredelmes és alázatos lélekkel áldozatot bemutatni, így ezt az áldozatot is bemutatni. Megmondja erre az okokat is: „Te ajándékoztad nekünk igazságod ismeretét… ki képes kifejezni a te nagy hatalmadat… híven feltüntetni a te egész dicsőségedet… elbeszélni minden időben művelt csodáidat”? Az Isten dicséretére a további ok Isten különféle tulajdonságainak sorozata: „mindenek Királya… minden látható és láthatatlan teremtmény Ura, a dicsőség trónján ül, átlátja a mélységeket, kezdetnélküli, láthatatlan, felfoghatatlan, körülírhatatlan és változhatatlan”. Mindezek olyan tulajdonságok, amelyek csak Istenben vannak meg és senki emberben. Isten dicséretének nagy oka az a tény, hogy Ő Atyja a mi nagy Istenünknek Jézus Krisztusnak, Akinek jóságából végtelen értékű áldások szálltak az emberi nemre: a Szentlélek, az igazság Lelke, a fiúvá fogadtatás ajándéka, a jövendő örökség záloga, az örök javak kezdete, az elevenítő hatalom és a megszentelés forrása. A földi embereken kívül még a mennyei erők is Isten dicsőítését zengik. Az imádság utolsó része Izaiás próféta látomását felidézve a mennyekbe vezet, ahol a minden mennyei erők közül a legtisztábbak: a szeráfok soha el nem némuló dicsőítésekkel zengik Istennek a győzelmi éneket. A pap hangos felhívására az istentiszteleten jelenlevők az angyalok énekét ajkaira véve: „Szent, szent, szent a seregek Ura…” kapcsolódnak bele a mennyei istentiszteletbe. Ezt az éneket, amint az előbbit is, a hívek nyújtottabb dallamon éneklik, hogy az áldozópapnak legyen elég ideje arra, hogy alatta előirt csendes imádságot elmondhassa. Ez áll az eucharisztikus kánon többi énekére is.

Az angyalok éneke alatt a pap a csendes imádságban végigmegy az üdvösség egész történetén. Isten szentségének magasztalásával kezdi, majd rátér az ember sorsára. Magunk elé képzelhetjük a dicsőséges kezdetet: „… a te képeddel… ékesítetted fel az embert… a gyönyörök paradicsomába helyezted… parancsaid megtartásáért az élet halhatatlanságát és az örökkévaló javak bírását ígérve neki…”. Ezt követte az ember szomorú bukása és Isten igazságos büntetése. De a büntetésnél is azonnal felragyogott Isten üdvgondozó terve: „… előkészítvén számára az újjászületés üdvösségét a te Krisztusodban…” Isten üdvgondozó tevékenysége különféle formákban mutatkozott meg: „… nem feledkeztél meg kezeid művéről, de irgalmad bőségénél fogva sokféleképpen gyámolítottad őt: prófétákat küldtél, erőket támasztottál szenteidben… szólottál hozzánk, előhirdetted a jövendő üdvösséget… törvényt adtál, őrizetünkre angyalokat rendeltél”. Mindezeket Isten azzal koronázta meg, hogy örökkévaló Fiát is elküldte a földre, aki alázatos ember alakjában élt az emberek között. A pap imádsága itt felsorolja Jézus nagy tetteit úgy, hogy rögtön hozza ennek üdvösséget hozó következményeit is: „a mi alázatosságunk külsejéhez hasonló lett, hogy minket is hasonlókká tegyen saját dicsősége képéhez…, a Törvénynek vetette alá magát, hogy saját testében is elítélje a bűnt…, üdvös parancsokat szerzett, hogy a bálványozás tévelyeitől elvonjon, és az igaz istenismeretre vezessen…, leszállt a poklokra, hogy önmagával töltsön be mindeneket…, feltámadott a sírból s minden emberi test számára biztossá tette a halálból való feltámadás útját”.

Feltámadása és mennybemenetele után tőlünk elválva kínszenvedéseinek emlékét hagyta ránk. Itt következik a Titkos Vacsorán történtek elmondása Krisztus szavaival. A szent szavak előtti mondatot: „Szent tanítványainak és apostolainak adá”, – fennhangon énekli a pap, ami talán abból az időből származó emlék, amikor az eucharisztikus kánont az áldozatot bemutató pap hangosan imádkozta. Krisztus szavai után a szokásos megemlékezés majdnem azonos az Aranyszájú-Liturgia anamnézisének szavaival.

A Szentlélek leesdése előtti imában a pap kifejezi méltatlanságát: „semmi jót sem cselekedtünk a földön. Nem ő végzi az adományok átváltoztatását, hanem Istentől kéri, hogy „szálljon le jóságod jóvoltából a te Szentlelked reánk és ezen előterjesztett ajándékokra, áldja meg azokat és szentelje meg és tegye…”, és megáldja a Szent Adományokat külön és együttesen.

Az epiklézis után az Áldozat felajánlása történik. Először a szentek különféle csoportjáért ajánlja fel az Áldozatot, aztán az Istenszülőről tesz megemlékezést, majd az elhunytakról.

Ezután következik az élőkről való megemlékezés, és az Áldozatnak érettük való felajánlása. Megható az a gondosság, amellyel az Egyház minden rendű és rangú élő tagjainak szükségletét Isten elé viszi. Nincs az az életállapot, vagy hivatás, amely ne lenne megemlítve ebben a hosszú imádságban. Kezdődik azzal, hogy kéri Istentől a megemlékezést: „a te szent, katolikus és apostoli Egyházadról…”, aztán szűkül a kör: „ezt a szent hajlékot erősítsd meg az idők végezetéig”. Ezután következnek a különféle szükségben levők felsorolása: akik, akikért, aki miatt ezt az Áldozatot felajánlották. A jótékonykodók, szegényeket gyámolítók, vezeklők, szüzek, önmegtagadók, fogadalomból magányosak, államvezetők, hadsereg, feljebbvalók, távollevők, jelenlevők, gyermekek, ifjak, öregek, tévelygők, özvegyek, árvák, betegek, megszállottak, utazók, foglyok, bevádoltak, száműzetésben levők, minket szeretők és gyűlölők, és imádságainkat kérők, e községben lakók. Több esetben, az egyes szükségben levők számára külön is kéri Isten különleges kegyelmét. És akikről név szerint nem tudott volna a pap megemlékezni, azt Isten emlékezetébe ajánlja, mivel Ő mindenkit a legjobban ismer.

Miután a lelki elöljárókról hangosan külön is megemlékezett, imádságát csendben folytatja az áldozópap. Megemlékezést kér Istennél sajátmagáról, paptársairól, és végül mindenki számára azt kéri, hogy fogadjon be mindenkit az Ő országába.

Az Úr imája előtti szokásos kérő ekténiában, amelyben a diakónus mindenki számára a lelki javak sokaságáért és különféleségéért könyörög, az áldozópap csendben az Áldozatot elfogadó Istenhez könyörög a testi-lelki megtisztulásért és a Szent Titkokban való méltó részesülésért. A Szentségtől ezeket az áldott következményeket várjuk: „… az élő Krisztust őrizzük szívünkben, és a Szentlélek templomaivá legyünk… az örök élet úti eledeléül… Krisztus ítélőszéke előtt kedvesen fogadott feleletül… hogy részesévé legyünk az örök javaknak…”.

A Miatyánk utáni főhajtási imában a rövid könyörgés azért száll Isten felé, hogy őrizze meg a fejüket meghajtókat minden rossztól, és egyesítse őket minden jótettre.

Az áldozás utáni hálaadó imádságban a gondolatok részben az Aranyszájú-Liturgia gondolatához, részben a Miatyánk előtti csendes ima gondolataihoz hasonlóak.

Az amboni ima utáni csendes imában a pap Isten előtt felsorolja, hogy mi is történt itt: „elvégeztük üdvgondozásod titkát, megtartottuk halálod emlékét, láttuk feltámadásod ábrázatát, megteltünk halhatatlan életeddel, élveztük kifogyhatatlan gyönyöreidet…”. Kinyilvánítja tehát az Egyház hitét, hogy mit tart a Liturgiáról, és kéri, hogy erre a jövőben is mindnyájan méltókká lehessenek.