A lelki öröm egyik forrásáról

Nem az émelyítő, negédes vidámságról, a kielégült érzéki örömről, a mindig felszínesen mosolygós kellemes hangulatról szeretnék írni, hanem arról az örömről, amelyre igazából mindannyian vágyunk sokszor öntudatlanul a szívünk mélyén, de amelynek befogadására meg kell érnünk.

„Nincs ember, ki él és ne vétkezzék…”, mondja csendes imájában a pap a panachidában. Az örömhöz vezető út első állomása bűneink felismerése és bevallása. De ez csak a mi Urunk enyhe világosságának a melengető fényében bontakozhat ki. Ebben a fényben látjuk meg igazán gyarlóságainkat és ebben a szerető légkörben van bátorságunk vádolni magunkat bűneink miatt. Ekkor a napnál világosabb számunkra saját méltatlanságunk tudata. Ennek hiányában szinte mindenki, automatikusan saját maga legjobb védőügyvédjévé válik. A felismert és befogadott bűnbocsánat már az igazi lelki öröm egyik forrása. Ezt írja le lényegre törően Lukács evangélista a bűnös asszonyról: „Megállt hátul a lábainál, sírva fakadt, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait és megtörölte hajával, csókolgatta lábait és megkente kenettel…” /Lk 7,38/

Ezek a könnyek az Istennek tetsző szomorúságból fakadtak, amely reménységgel teli és felszabadító. Ezzel szemben meg kell különböztetni a „világ szerinti szomorúságot”, amely nyomasztó, kétségbeejtő, reménytelen levertség. Egyes lelki mesterek az elsőt bűnbánatnak, az utóbbit bűntudatnak hívják.

„Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak…” /Mt 5,4/ - tanítja a mi Urunk, nemcsak a bűnbánat könnyeiről szólva. De csak azok a sírók boldogok, akiket meg fognak vigasztalni, és éppen ezért boldogok. Tehát nem a szenvedésben van örömük, nem magáért a sírásért és az ezt kiváltó fájdalomért boldogok, hanem a megvigasztalásért. A hangsúly tehát a vigasztaláson van, és csak így érthetjük meg helyesen ennek a mondatnak az üzenetét. Ő minden szomorkodót meg akar vigasztalni, de nem mindenki tart erre igényt. Kijelenthetjük, hogy csak azok a sírók boldogok, akik vigaszukat Istenben keresik, mert könnyeiken átüt a remény öröme, mert van, aki megvigasztalja őket. Vigasztalásában Isten nemcsak a szomorúságot akarja eloszlatni lelkünkből, hanem életét ajándékozza nekünk.

A lelki öröm igazi forrása annak felismerése, hogy Isten halálosan szeret engem. Jézus személyesen jelenvaló számomra a Szentlélek által, akinek végtelen erejét befogadhatom, amíg a szeretet útján járok. Ez a mindeneket újjáteremtő szeretet kimondhatatlan békét áraszt, és a legnagyobb boldogság az, hogy önmagamat Neki adhatom, és Ő elfogad engem.

Ebből az Istennel megélt szeretet kapcsolatból fakadhat igazán a hiteles és igazi felebaráti szeretet, amely ezt az életet közvetíteni akarja. A szeretet forrása mindannyiunk szívében ott van, amely soha nem apad ki, csak legtöbbször mi gátoljuk kiáradását.

(Kiss Attila Gellért)