A tékozló bére az ínség; hogyan szabadulhatunk meg a következményektől?

A tékozló fiú története nagyon is jellemző a mai világunkra. Mennyire kevély tud lenni az ember, ha teli a pénztárcája. Teli vannak a boltok kirakatai is. Azt veszi meg magának, amit megkíván. A fogyasztói társadalom egyik „megpróbáltatása”, hogy az ember nem akkor eszik, amikor éhes, hanem megszokásból. Így tékozlóvá lesz.

De a tékozlást Isten azzal bünteti, hogy ínséget támaszt. A szituáció ismert. Még teli van a pénztárca, de a boltok készlete apadni kezd, majd üresek lesznek a kirakatok. A romlás folytatódik, mert elapad a pénztárca bősége is. Ezzel arányban elfogynak a barátok is. A korábban tékozló ember pedig, már nem az órájára nézve mondja, hogy eljött az evés ideje, hanem a gyomra figyelmezteti erre. Éhes, de nincs mit ennie.

Isten ínséget bocsát arra a vidékre, ahová az ember gőgjében messzi igyekszik tőle.

2. Életünk állapotát, a világnak dolgait, úgy kell felfognunk, ahogyan az evangélium hirdeti. Istennek jósága most is úgy nyilvánul meg irántunk, mint a bibliai időkben. Magunkra kell ismernünk. A tékozló fiút sem ellenségei rabolták ki, hanem ő maga szórta, tékozolta kapott kincseit. Ez a „végkiárusítás” ma is valóság. Kereszténynek nevezett emberek dobálják hitvány „júdáspénzért” az élet legnagyobb értékeit. Nem tartják meg az Úr parancsait, sőt megvetik, kinevetik. Isten pedig engedi az embert a maga útján. Ám, amikor a legmesszebbre kerül Istentől, akkor éri el az ínség. És az így „főbekólintott” ember „beszélni kezd”. Miről beszélhet? A tékozló fiú történetében Jézus szánkba adja, hogy mit mondjunk. „Fölkelek és atyámhoz megyek!”

Ezt meg kell tenni nekünk is.

Erre meg kell tanítani a ránk bízott népet is.

Bűneink és engedetlenségeink miatt Isten nem akar elpusztítani minket. Az „ígéret földjéről” nem zárja ki sem a papot, sem a népet. De az örök elégedetlenség kísérni fogja napjainkat. De a békességtől sem vagyunk elzárva. Megkapjuk azt is, ha az Úrnál keressük.