Az imádságról

Szárovi Szent Szeráfim szerint keresztény életünk célja a Szentlélek megszerzése. De hogyan lehet nekünk, teremtményeknek magát a Teremtő Lelket elérnünk és birtokolnunk? Sehogy. Ebben a kijelentésben a megszerzést nem ilyen irányban kell értelmezni. Sokkal inkább a Lélek az, aki minket megszerez és magáévá tesz. Ehhez persze szükséges az ember folyamatos nyitottsága a Lélek felé és önátadása, egész életének kiszolgáltatása. Az igazi imában ez történik.

Ha megfelelő időt és figyelmet szentelünk a mi Urunknak, akkor Ő egyre nagyobb teret hódít meg életünkben. Egy soha véget nem érő dinamikus, nagy kalandokba vivő, egyre mélyülő szerelem születik meg és fejlődik Isten Szentlelke és a kicsiny emberi teremtény között. Szelíd és tapintatos, de ugyanakkor a rosszal és a bűnnel soha meg nem alkuvó jelenléte egyre intenzívebben vonzza magához az ember lelkét. Egyre világosabbá válik számára, hogy a szeretet és az élet nem emberi életéből fakad, hanem Istenből, amellyel megajándékoz minket.

Az imádságról nem lehet a Lélek nélkül beszélni, hiszen ennek is Ő a forrása. Az ima a lélek lélegzete, maga a kapcsolat a Szentlélek és az ember között, melynek köszönhetően a teremtmény lelke él és léte értelmet nyer. Az imádkozó ember lassan rádöbben, hogy élete Krisztusban van elrejtve, és Őnélküle semmi célja és értelme nincs életének. Életének kiteljesedését, amelyről Krisztus beszélt (Jn10, 10b), az istenkapcsolatában találja meg.

Hogyan lehet segíteni ennek a személyes kapcsolatnak a fejlődését? A folyamatos önátadással. Próbáljak mindent neki adni! Ő csak azt tudja megszentelni, amit Neki adtam. Odaadhatom bűneimet és gyarlóságaimat, múltamat, jelenemet és jövőmet, céljaimat és vágyaimat, reményemet… Az imádságban ez úgy jelenik meg, hogy folyamatosan átadom neki a gondolatokat, amelyek elterelik figyelmemet, és csak Rá figyelek. Ez a gyakorlat részünkről egy feltételek nélküli bizalmat feltételez.

Az imádság helye az emberi szív, ahogy ezt évszázadok óta tanítják szent atyáink és anyáink. Itt, a szívünk szentélyében kell megtanulnunk, mindenről lemondva várakozni és figyelni a Teremtőre. Itt van az a hely, ahol közvetlen kapcsolat van Isten és ember között, ahol a Teremtőnk létben tart minket, folyamatosan kiárasztva életét ránk, csak ez nem tudatosul bennünk. Imádságunk legtöbb esetben egyoldalú monológ. Elmondjuk imánkat, de hogy az Úristen mit válaszol, arra nagyon kevesen figyelnek oda. Pedig Ő sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, csak meg kell tanulnunk személyes kapcsolatba lépni Vele.

A Szentlélek megvilágosító kegyelmével képes olyan tudást adni nekünk, amelyet sem könyvekből, sem más emberektől nem kaphatunk meg. Szent Pál erről ír a korintusiaknak: „Bölcsességet… hirdetünk, de nem ennek a világnak a bölcsességét…, hanem Istennek titokzatos, elrejtett bölcsességét hirdetjük. Ezt senki sem ismerte fel ennek a világnak a fejedelmei közül… Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által.” (1Kor 2, 6-10) Ezt az ismeretet nem a racionális értelmünkkel, hanem a szívünkkel vagyunk képesek csak felfogni, más szóval értelmünk intuitív tudatosulásával. Ezt a Filokáliában úgy fejezik ki, hogy az értelmünk leszáll a szívünkbe. Ez az Istennel való személyes, közvetlen kapcsolat kapuja. 

„Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4,6)

(Kiss Attila Gellért)