Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiája

A bizánci szertartású Egyház nagyböjti előírásai között van egy különös liturgikus szabály. Ez a szabály megtiltja a Szent és Isteni Liturgia ünneplését a nagyböjt hétköznapjain. Az előírás világos: semmilyen körülmények között nem szabad megünnepelni az Isteni Liturgiát hétfőtől péntekig, az Örömhírvétel ünnepe kivételével. Szerda és péntek estére ill. néhány ünnepre (Febr. 24., márc. 9.) azonban Egyházunk áldozási istentiszteletet ír elő, amit az „Előre Megszentelt Adományok Liturgiájá”-nak nevez.

Ez a „Liturgia” első részében a böjti nagyvecsernye szertartásával kezdődik, az állhatatos ekténiától azonban a szokásos Liturgia menetét követi, de úgy, hogy kimaradnak belőle mindazok a részek, amelyek a kenyér és bor átváltoztatására, azaz az Eucharisztia létrehozására vonatkoznak. Ez a második rész tehát egy ünnepélyes áldozási szertartás, amelyben az áldozók az előző vasárnapon átváltoztatott Szent Titkokban részesülnek.

Egyházunk a Nagyböjt szerdáira, péntekjeire és a nagyhét első három napjára írja elő az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának végzését, évente tehát 15-ször.

Miért nem engedi meg Egyházunk, hogy a nagyböjt hétköznapjain Szent Liturgia legyen? Azért, mert Egyházunk felfogása szerint az Eucharisztia ünneplése összeegyezhetetlen a böjttel. Egyházunkban a Liturgia mindig megőrizte ünnepi és örvendetes jellegét. Az Eucharisztiát mindig úgy tekinti, mint Krisztus eljövetelének és tanítványai között való jelenlétének szentségét. Ezért nagyon is világos értelemben Krisztus feltámadásának megünneplése. Az Egyház számára valójában Krisztusnak az Eucharisztiában való eljövetele és jelenléte alkotja a feltámadás „bizonyítékát”. A feltámadást igazában senki nem látta és a tanítványok mégis hittek benne, mert látták a feltámadt Jézust, amikor zárt ajtókon át megjelent közöttük, vagy amikor Emmauszban megismerték a kenyértörésnél. A szív öröme és lángolása, amelyet a tanítványok éreztek az emmauszi úton, amikor az Úr kinyilatkoztatta magát nekik a kenyértörésnél: ez az Egyház számára a feltámadás „tapasztalati” megismerésének örök forrása. Az Eucharisztia mindig ez az eljövetel és jelenlét, ugyanez az öröm és szív lángolása, ugyanez az értelem feletti és mégis teljes bizonyosság, hogy a feltámadt Jézus megismerteti magát a kenyértörésnél. Krisztus megjelenése olyan nagy öröm, ami már túl van a mi időnkön, mert az Eucharisztiában már Isten Országa tört be. Mivel az Eucharisztia a feltámadt Úr jelenléte, azért egyben részesedés is az Ő Országában. Az áldozás a halhatatlanság tápláléka, a mennyei Kenyér, és ha a Szent Asztalhoz közeledünk, valóban a mennyekbe emelkedünk. Az Eucharisztia Krisztus jelenléte felett érzett öröm, Isten Országa örök örömének elővezetése. Valahányszor az Egyház az Eucharisztiát ünnepli, „otthon” van a mennyben. Ezért nem tudja Egyházunk a böjttel összeegyeztetni a Liturgiát, mert a böjt annak az Egyháznak a kifejeződése, amely még vándorol, még útban van az örök haza felé, azaz még „nincs otthon”. Az Ország fiai nem böjtölhetnek, amíg velük van a Vőlegény, mondta Jézus (vö. Mt 9,15). Azzal, hogy az Egyház Nagyböjtöt tart és böjtöl, azt fejezi ki, hogy útban van a Vőlegény felé, várja Azt, azaz „nincs Vele”.

Ha Nagyböjt hétköznapjain nincs Liturgia, miért van áldoztatás az Előre Megszentelt Adományok Liturgiáján? Azért, mert a Szent Titkokból való részesedés az a forrás és erő, amely támogat minket lelki erőfeszítéseinkben. A Szentségben való részesedés: először cél, abban az értelemben, hogy Krisztus közelébe kerüljünk, és Ő megismertesse magát velünk a kenyérszegésben. Ezért ez a legnagyobb örömünk. De a Szentségből való részesedés: lelki erőfeszítéseink forrása és kezdete is isteni Ajándék, amely elővételezi Isten Országában való részesedésünket is. Az Ország előíze, hogy vágyjunk és törekedjünk utána. Isten Országa eljött és az Egyházban van, de beteljesedését az idők végén fogjuk megtalálni, amikor Isten mindent Önmagával tölt be. Amikor az Eucharisztiában részesedünk, már most részesedünk a még eljövendő Országban. Előre ízleljük dicsőségét és boldogságát, amikor még a földön vagyunk. A Nagyböjt különös kifejeződése annak, hogy úton vagyunk az Isten Országa felé. Földi életünk hosszú és gyakran nehéz utazás az Úr végső napja felé. Ezen az úton segítségre, támogatóra és vigasztalásra van szükségünk, mert ellenségünk a világ fejedelme erős harcot indít ellenünk. Nagyböjtben is minden nap megharcoljuk a magunk harcát ellenségünkkel, a megváltozás útján igyekszünk járni, s ezért egyre inkább szembe kerül velünk a Gonosz minden hatalmával. Ezért van szükségünk a Nagyböjtben a Szent Titkokban való részesedésre, hogy ezek erőforrás legyenek számunkra a böjti harcban. Ebben a harcban legfőbb támaszunk Krisztus Teste és Vére, ami őriz minket, és minden kísértés és veszély ellenére Krisztus tanítványaivá tesz bennünket. Innen ered az áldozás az előre megszentelt Szent Titkokkal, amelyeket azért őriznek az oltáron, hogy szerdán és pénteken kiosszák a híveknek.

Böjti napokon tehát nem végezzük az isteni Liturgiát, nem ünnepeljük az Eucharisztiát, mert az ünneplés örömet jelent. Az Eucharisztia gyümölcsei azonban állandóan jelen vannak az Egyházban. Amint a „látható” Krisztus, bár felment a mennyekbe, mégis láthatatlanul jelen van a világban, amint a még eljövendő Isten Országa már köztünk is van, így van az Eucharisztiával is. Mint az Ország szentsége és ünneplése összeegyeztethetetlen a böjttel, de mint az Országnak a világban működő kegyelme és ereje, fegyverként szolgál lelki harcunkban, és ezért kerül a nagyböjti időre.

Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának első és lényeges jellemzője az, hogy esti istentisztelet. Úgy jelenik meg előttünk, mint egy áldoztatási szertartás, amely a vecsernyét követi. Az Eucharisztia mindig egy előkészület befejezése, egy várakozás megvalósulása. Amint a böjt napjai annak a kifejezése, hogy az Egyház a Vőlegényt várja, az esti áldozás ennek a várásnak a megkoronázása. A Szent Titkokban való részesülés előíze Isten Örök Országának, mintegy elővételezése annak, hogy vágyjunk utána és törekedjünk felé. Áldozás után elővételezve az Isten Országát, visszafordulunk újra ebbe a világba és a hosszú és nehéz úton találjuk magunkat. Az Isten Országa felé vezető úton segítőnk és vigasztalónk lesz az a Jézus, Aki Szent Titkaiban meglátogatott bennünket.

A Liturgia szertartása

Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának szertartása tulajdonképpen már az előző vasárnapon megkezdődik.

A proszkomídiában a pap nem egy Bárányt, hanem még másik kettőt is kivág két másik proszforából, ugyanazokkal a szertartásokkal és szavakkal mindegyik fölött. Mindegyik fölött elmondja külön az imádságokat, és mindegyiket külön átszúrja, és diszkoszra teszi. Az Úr szavai után mindegyiket egyszerre emeli fel a diszkosszal, de az epiklézisnél csak egyes számban mondja el e szavakat: „És tedd ezt a kenyeret Krisztusod drága testévé”, mert csak egy a Krisztus! A Szent Kenyér megtörésekor csak az egyik Bárányt töri szét. A másik kettőt pedig megfordítja, és a kanál segítségével egy keveset cseppent rájuk a Szent Vérből, ott, ahol a proszkomídián a keresztet bele metszette. Ezután a két Bárányt elhelyezi a szentségtartóban.

Amely napon a pap az Előre Megszentelt Adományok Liturgiáját kívánja elvégezni, a diakónussal együtt bemegy a templomba, megáll a királyi ajtó előtt, és szokás szerint elmondja a bemeneti imákat. Az utolsó imát, az „Uram, küldd el kezedet…” azonban nem mondja, mert nem a vérontásnélküli áldozatot végzi.

Belépve a szentélybe, az előírás szerint teljes liturgikus díszbe öltöznek, de a pap az egyes ruhadaraboknál csak ennyit mond: „Könyörögjünk az Úrhoz!”

Az oltárasztal elé állva, egyes előírás szerint elmondják a Liturgia előtti csendes bevezető imákat, más előírás szerint nem. A diakónus áldáskérésére (a királyi ajtó nyitva van) a pap elénekli a kezdő áldást: „Áldott az Atya és Fiú és Szentléleknek Országa…”. Ezzel az eucharisztikus kezdéssel az egész istentiszteletet az Ország távlatába állítja, ami egyben a Nagyböjt és böjtölés távlata.

A pap áldása után, a szokásos kezdet kihagyásával (mivel az istentisztelet az előző imaórához csatlakozik!) az énekesek a szokásos három „Jertek, imádjuk…” felhívással megkezdik a 103. zsoltár imádkozását. Mivel az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának első része teljesen a böjti nagyvecsernye menetét követi, ismertetését megtalálhatjuk a napi istenszolgálatok ismertetésénél. Csak ott kívánok bővebb magyarázatot adni, ahol valami új elem kerül a szertartásba, vagy a bővebb magyarázat szükségesnek látszik.

A bevezető zsoltár alatt a pap az 5-8. esteli papi imádságokat imádkozza az áldás után azonnal bezáruló királyi ajtó mögött.

A diakónus nagy ekténiája után újra zsoltározás következik. Három részletben olvassák fel fennhangon a rövid zsoltárokból (119-133) álló 18. kathizmát. Ezek a zsoltárok a Szentírásban „Felmeneteli énekek” címen szerepelnek. Miért ez az elnevezés? Egy magyarázat szerint a Jeruzsálembe zarándokoló emberek énekelték, amikor megpillantották a szent templomot. Másik magyarázat szerint ugyancsak a zarándokok énekelték, amikor a templom lépcsőin mentek fel. Ezek szerint a hívek zarándok-énekei voltak. Más magyarázat szerint az énekesek énekelték, amint a zarándokok felmentek a templom felé vezető lépcsőkön. Az öröm és a vágy és a bizalom és a többi érzelmek váltakoztak benne, amelyekkel a hivő ember Isten iránt viseltetik. Alapgondolatként a készületet ragadhatjuk meg, a készületet arra, hogy az Úrral találkozzunk. De, beleállítva a nagyböjt idejébe: mintha a böjtölő embernek a böjt alatti különféle lelki állapotáról találnánk benne zsoltáronként 1-1 verset.

„Jaj nekem, hogy Mesekben kell időznöm és Kédár sátraiban kell laknom! (Két barbár nép.) Lelkem már túl soká tartózkodik azok között, akik a békét gyűlölik”. – panaszkodik a lélek a rosszakaratú emberekre. Isten mintegy válaszol a panaszra: „A segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette… az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől”. „Öröm töltött el, amikor jelezték: Indulunk az Úr házába… Jeruzsálem, te nagyszerűen épült, megerősített és fallal körülzárt város!” Így örül a lélek, hogy találkozhat az Istennel. „Tekintetem hozzád emelem, hozzád, aki az égben trónolsz. Ahogy a szolgák szeme uruk kezén, s a szolgálók szeme úrnőjük kezén: úgy tekint szemünk az Úrra, a mi Istenünkre, míg meg nem hallgat” – fordítja Isten felé tekintetét a lélek, mindent Tőle várva. „Ha az Úr nem lett volna velünk… elevenen nyeltek volna le minket… De áldott legyen az Úr, mert nem vetett oda zsákmányul fogaiknak…” – hálálkodik a lélek az égi segítségért. „Akik az Úrban bíznak olyanok, mint a Sion hegye, amely nem inog meg, hanem áll örökké…”, így bizakodik az ember, és tudja, hogy nem szégyenül meg. „Fordítsd meg hát Urunk sorsunkat, ahogy délen a patakokat változtatod. Akik könnyek között vetnek örömmel aratnak majd…”, kéri a lélek Istentől az enyhülést nehéz helyzetében. „Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hiába keltek hajnalban és fáradoztak késő éjjelig… ám akiket szeret, Ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak…”. Így látja be az ember, hogy Isten áldásától függ minden kezdeményezésének és munkájának sikere. „Boldog, aki féli az Urat, aki az ő útjain jár. Élvezheted majd amit kezed szerez, boldogságban és bőségben fogsz élni…”, – tapasztalja meg az istenfélő ember családi házának boldogságán át Isten áldását. „Ifjúságom óta sokat gyötörtek, de le nem tiportak… de az Úr az Igaz szétszaggatta a gonoszok kötelékeit…”, emlékezik az igaz ember múltbeli szenvedéseire, de Isten segítségére is. „A mélységből kiáltok Uram Hozzád, Uram halld meg szavam… Mert az Úrnál az irgalom és bőség Nála a megváltás. Ő váltja meg Izraelt minden bűnétől.”, imádkozik bűnei bocsánatáért az Istenben bizakodó lélek. „Uram, nem dölyfös a szívem… megtanítottam hallgatni a lelkem… remélj Izrael az Úrban most és mindörökké”, adja át magát a lélek egészen Istennek. „Emlékezzél Uram kegyesen Dávidra, emlékezzél minden fáradozására! Hogy esküdött meg az Úrnak, hogyan tett ígéretet Jákob Erősének… Indulj el Uram nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája…” – ajánlja Isten emlékezetébe fogadalmát az ember, és kéri, hogy lakjék házában az Úr. „Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek…”, örül a másik embernek is az istenfélő lélek. „Rajta, áldjátok az Urat, ti az Úr szolgái mind… tárjátok kezeteket a szentély felé, s dicsőítsétek az Urat éjjelente…”, kéri a lélek Isten papjait szolgálatuk elvégzésére.

A kathizma három antifónája alatt a pap elimádkozza az esti papi imák közül az első hármat. Utána kiveszi a szentségtartóból a szent Bárányt, ráteszi a diszkoszra, megtömjénezi, és átviszi az előkészületi asztalra. A kehelybe bort és kevés vizet önt, semmit nem mondva. Megtömjénezi a takarókat, letakarja vele külön a diszkoszt és a csillagot, a kelyhet és mindkettőt együtt, mint a proszkomídián szokás, megtömjénezi a szent Adományokat, e szavakkal: „Szent atyáink imái által Úr Jézus Krisztus Istenünk könyörülj rajtunk”. Ez nem proszkomídia, ahol Istennek ajánlják a kenyeret és bort, azért nem is mondja a pap a felajánló imádságot.

Miért viszi a pap a Szentséget az előkészületi asztalra, amikor rövid idő múlva újra visszahozza az oltárra? A magyarázatot Nyikolszkij szertartástan könyvében találhatjuk meg. Leírása szerint a kathizma alatt a pap odamegy az előkészületi asztalhoz, kiveszi a szentségtartóból a szent Bárányt, ráhelyezi a diszkoszra, és letakarja, úgy, ahogy az előbb leírtuk. De mivel mostanában a Szentség az oltárasztalon van, a pap kiveszi a szent Bárányt a szentségtartóból, és a diszkoszon az előkészületi asztalra viszi. Mindez nem feltűnő, hiszen a királyi ajtó zárva vannak, és az istentiszteleten jelenlevők ebből valószínűleg nem látnak semmit. Nikolszkij leírása szerint valamikor az a gyakorlat létezhetett, hogy a Szentséget nem az oltárasztalon, hanem az előkészületi asztalon tartották. Onnan vitték aztán ünnepélyes menetben az oltárasztalra. Mivel most a Szentség az oltárasztalon van, először az előkészületi asztalra kell vinni, hogy aztán onnan ünnepélyes menetben, mindenkitől láttatva vigyék át az oltárasztalra.

A kathizma befejezése után a vecsernye rendje szerint megkezdik az „Uram tehozzád kiáltok…” kezdetű 140. zsoltár első két versének éneklését, és a többi zsoltárt is hozzá imádkozva.

Tíz sztichirát énekelünk az „Uram, tehozzád…”-ra, először a mindennapra előirt külön sztichirákat, aztán a következő nap szentjének a 3 sztichiráját. Az előírt mindennapi sztichirák a Nagyböjt helyes értelmére és gyakorlására adnak útbaigazítást. magától értetődőnek tartja az Egyház a testi böjtnek szigorú vagy enyhébb gyakorlását, de ráirányítja a figyelmet a böjtnek másik ugyanolyan fontos oldalára: a lelki, szellemi böjtre, hogy ne csak az ember teste, gyomra böjtöljön, hanem az egész ember. A Nagyböjt első Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának sztichiráit szeretném részletesebben bemutatni, melyekből következtethetünk a többi nap sztichiráira, egyházi útmutatására is.

„Testileg böjtölvén atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is”, ajánlja figyelmünkbe az Egyház a teljes, az emberi élet egészét érintő böjtöt. Hogy miben látja a lelki böjtöt, elénk ad néhány szempontot: „törjük szét az igaztalanság bilincseit, távolítsuk el a mulandóság konok kívánságát, tépjünk szét minden igaztalan írást, adjunk kenyeret az éhezőknek, s fogadjuk házunkba a hajléktalan szegényt…”. Az utóbbi ajánlás kivételével ma is megvalósítható és megvalósítandó tennivalók ezek.

A következő sztichirában az Egyház nagy kincseit: a vértanúkat állítja elénk az Egyház, hogy az ő példájukkal és nagy szeretetükkel buzdítson mindenkit a böjti önmegtagadások, vezeklések, megváltozás jókedvű gyakorlására: „Ami erényes, ami csak dicséretes, szembetűnik a szenteken. Kard alá hajtották fejüket miattad, ki meghajlítottad az egeket és alászálltál, vérüket ontották érted, ki kiüresítetted magadat és szolga alakját vetted fel, megalázkodtak mindhalálig, és a te alázatosságodat utánozták…”.

Két sztichirában az apostolokhoz is imádkozik az Egyház. Az egyik sztichira az apostolokat, mint Jézustól, az igazi Naptól megvilágosított küldötteket mutatja be előttünk, akik hithirdetésükkel megvilágosították a tudatlanság sötétségében bolyongókat. „Esedezzetek őhozzá, küldjön nekünk is megvilágosítást és bőséges malasztot!” – fejeződik be a sztichira. A másik sztichirában pedig az apostolok imádságait kérjük, hogy a böjt áldott idejét jól tölthessük el, és megnyerjük a Háromságban egyvalóságú Isten kegyelmét.

Egy sztichirában valamelyik nagy böjtölő szentről is említés történik. „Erények által jutott fel Illés az isteni szekérre, s böjt által megvilágosítva emelkedett a menny magasságába. Őt utánozd szegény lelkem, s böjtölve minden gonoszságtól irigységtől és békétlenségtől, tartózkodj minden világi és érzéki élvezettől…” – mutatja be a példát és az azt követő tennivalót a mai napon.

A sztichirák végén a királyi ajtó kinyílik, és megtörténik tömjénezővel a szokásos vecsernyei körmenet, majd énekeljük Krisztust, mint az Atyának szelíd és derűs világosságát.

A prokimen után két ószövetségi olvasmányt: parímiát hallunk a felolvasótól. Az egyik a Teremtés könyvéből, a másik pedig a Példabeszédek könyvéből való. Ezeknek a könyveknek folyamatos olvasása a Nagyböjt minden vecsernyéjén, arra az időre nyúlik vissza, amikor a Nagyböjt a keresztségre előkészítő időszak volt, és az istentiszteleteknek döntően hitoktatást végző jellegük volt. A Teremtés könyvéből értesülhetünk a világ és az ember teremtéséről, az ember bukásáról, Isten ígéretéről, és népével kötött szövetségről. Ez a könyv az Egyháznak Istenbe, mint Teremtőbe, Bíróba és Szabadítóba vetett hitének hármas kiterjedését adja.

Az ember Isten képére lett teremtve, s bár a bűn miatt eltávolodott Istentől, de az isteni szeretet gondoskodik róla és üdvözíti. A Példabeszédek könyve az Ószövetség etikai oktatásának, az erkölcsi törvénynek és a bölcsességnek tömör összefoglalása. Ha ezeket az ember meghallgatja és elfogadja, akkor érti meg, hogy mennyire elszakadt Istentől, és megtudja mi a tennivalója azon a téren, hogy meghallja Istentől a megbocsátás jó hírét.

A vecsernyéken minden este ezekből a szent könyvekből olvasnak egy-egy részt. Bár már a Nagyböjt nem a keresztségre való előkészület oktatási ideje, de az olvasmányoknak eredeti szándéka most is érvényes. Mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy évente felfrissítsük hitbeli ismereteinket, hogy növekedjünk a hitben. Ezt elsősorban azzal érhetjük el, ha hitünk biblikus gyökereihez térünk vissza. A Biblia a hozzánk szüntelenül beszélő Isten hangja, Aki mindig mélyebbre vonz bennünket bölcsességének és szeretetének kimeríthetetlen gazdagságába.

Az első parímia alatt a királyi ajtó bezárul. A parímia végeztével a pap kinyitja a királyi ajtót, kezébe veszi a tömjénezőt és az égő gyertyát, és a diakónus „Parancsolj uram” felszólítására megáldja a jelenlevőket ezzel a fennhanggal: „Bölcsesség igazhivők! Krisztus világossága mindenkinek világosodik!” Utána újra bezárul a királyi ajtó, és a felolvasó a Példabeszédek könyvéből olvas fel.

A gyertyával és tömjénezővel való áldás és a pap fennhangja csak az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájában fordul elő. Mi lehet az értelme? A sok magyarázat közül a legkönnyebben és legvilágosabban érthetőt az alábbiakban próbálom ismertetni.

Kezdjük azzal, ami a legjobban idevág, hogy a nagyböjt a hittanulók tanításának ideje volt. A keresztségre készülőket a hármas ekténia után nemsokára távozásra szólította fel a diakónus. Az áldoztatási istentiszteleten ők már nem vehettek részt. Mielőtt eltávoznának, a pap az anyagi fényességnek, az égő gyertyának, és az anyagi jó illatnak, a tömjénnek megmutatásával bemutatja nekik Krisztust, az igazi Világosságot, Aki megvilágosít tanításának jó illatával minden e világra jövő embert. Megmutatja nekik, hogy a hittanulók győződjenek meg arról, hogy a szent keresztségben ők is fényességet kapnak Krisztus fényének teljességéből. Erre a gondolatra ad nekik bátorítást e szavakkal: „Krisztus világossága mindenkinek világosodik!” Tehát nekik is.

A másik magyarázat nagyon ehhez, és inkább a teljes jogú hívekhez szól. A pap az előbb említett anyagi fényesség segítségével megmutatja az embereknek a szellemi és mennyei fényességet: Krisztust, Aki jelen van az előre megszentelt Adományokban. A „Krisztus világossága mindenkinek világoskodik” szavakkal erős reményt önt a jelenlevőkbe, hogy a Krisztus Szent Titkaiban való részesülés által az ő lelküket is megvilágosítja Jézus.

A következő magyarázat is teljes jogú híveket veszi figyelembe. A szokásos Liturgián először az Evangéliumot olvassuk jóval átváltoztatás előtt, mert Jézus először tanításával világoskodott, és csak utána adta át magát a feláldozásra. Ezen a Liturgián Evangélium nincs, az Adományok sem szentelődnek meg, hanem a már előre megszentelteket hozzák elő. Ezért a pap az Evangélium helyett az égő gyertya által az előre megszentelt adományokban jelenlevő Krisztust mutatja be, az Általa hozott világosságot pedig e szavakkal fejezi ki: „Krisztus világossága mindenkinek világoskodik!”

Végül, még egy ehhez hasonló magyarázat: Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiáján részt véve nem egy egyszerű vecsernyén veszünk részt, hanem mintegy magának az Úrnak titkos vacsoráján. Az esteli idő, és az elénekelt „Enyhe világossága…” ének ráirányítja figyelmünket a szellemi fényről való gondolatokra. Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiáján megvilágosodunk az Újszövetség teljes fényével, mivel nemcsak ószövetségi tanításokat hallunk, hanem előttünk van a világ Világossága: Krisztus, az Ő Testének és Vérének Titkaiban.

A második parímia után kinyílik a királyi ajtó, és megkezdődik egy ismét csak ebben a Liturgiában előforduló mozzanat. A pap a már előbb is előforduló 140. Zsoltár 4 versét énekli az oltár előtt állva, amire a nép mindig a pap első versének éneklésével felel: „Igazodjék fel az én imádságom…”.Az éneklő pap vagy nép mindig áll, aki nem énekel: a pap vagy a nép pedig térdepel. A nép éneke alatt a pap folyamatosan tömjénezi az oltárasztalt. Ez a nagy prokimen szerű váltakozó éneklés az istentisztelet vecsernyei részének lezárásaként fogható fel, és bűnbánati előkészület az istentisztelet ezután következő „liturgiai” részéhez. Különösen akkor tűnik ez ki, amikor az utolsó ének után a pap és a vele segédkezők háromszoros teljes leborulást végeznek az oltár előtt, miközben egyes előírás szerint hangosan mondják a leborulások előtt Szíriai Szent Efrém atya „Életem Ura és Uralkodója…” kezdetű bűnbánati imáit.

Az istentisztelet vecsernyei része véget ért. A diakónus a zárt királyi ajtó előtt a Liturgia szokása szerint a hármas ekténia felhívásaival kéri a jelenlevőket, hogy imádkozzanak az Egyházhoz tartozó minden élő és megholt hivőkért.

A hármas ekténia befejezése után a hittanulók felé irányul az Egyház imádságos figyelme. A pap az ekténiában és az értük mondott csendes imádságban azt kéri számukra, amit a többi Liturgián is: Krisztus nyissa meg értelmüket, szabadítsa meg őket a régi tévelytől, és sorozza be őket annak idején az Ő szellemi nyájába. Ezután a diakónus szokásosan távozásra szólítja fel őket. Nagyböjt negyedik szerdájától kezdve az Egyház figyelme azok felé irányul, akik a következő alkalomkor már részesülhetnek a megvilágosításban: a keresztény szentségében. A hittanulók elbocsátása után még ezekkel a felvilágosulandókkal imádkozik egy keveset, azokat is kérve számukra Istentől, amiket a hittanulók számára is kért, de valamivel még tovább megy: „… erősítsd meg őket a hitben, szilárdítsd meg a reménységben, tökéletesítsd a szeretetben, tedd őket drága tagjaivá a te Krisztusodnak, aki odaadta önmagát váltságul lelkünkért” – imádkozza értük a pap, mintegy máris ez Egyház tagjait látva bennünk. Ezután a diakónus a felvilágosulandókat is távozásra szólítja.

A jelöltek elbocsátása után a hívők Liturgiájának két imádáságát imádkozza a pap. Az elsőben lelkünk és testünk megtisztításáért könyörög, és a lelki böjtre utaló gondolatokat is megtalálhatjuk benne: „szemünk tartózkodjék minden gonosz pillantástól, fülünkbe ne hatoljanak haszontalan szavak, nyelvünket ne szennyezze be illetlen beszéd. Tisztítsd meg ajkunkat, amely téged dicsér Urunk!” „Add, hogy kezünk ne műveljen gyalázatos cselekedeteket, csak előtted kedves dolgokat tegyen…”.

A második ima a megszentelt Adományok bevonulására készít elő bennünket: „… tégy méltóvá minket a te egyszülött Fiadnak a mi Istenünknek, a dicsőség Királyának befogadására… Add, hogy kárhoztatás nélkül magunkhoz vehessük, lelkünk szeme megvilágosuljon, s a világosság és nappal fiaivá legyünk…”. Ezen imádságok után kezdik meg énekelni a jelenlevők „Most az égi erők láthatatlanul velünk szolgálnak...” kezdetű éneket. Az éneket megszakítás nélkül végigéneklik, amíg csak a diakónus kérő ekténiája nem következik.

A hívek éneke alatt történik meg a szertartás legünnepélyesebb pillanata: a Szent Adományok átvitele az oltárra. Ez a bemenet látszólag hasonlít a szabályos Liturgia nagy bemenetéhez, de liturgikus jelentése nagyban különbözik tőle. A diakónus a hívek éneke alatt kinyitja a királyi ajtót, körültömjénezi az oltárt és a híveket is megtömjénezi. A papi ima végeztével a pap és diakónus az előkészületi asztalhoz mennek, megtömjénezik a Szentséget és hódolnak előtte. A pap a diakónus vállára helyezi a nagy takarót és kezeibe adja a tömjénezőt. A saját kezében a diszkoszt tartva a szent Báránnyal, és alatta a kelyhet a borral, gyertyavivők elől menetele mellett csendben megtartják a bemenetet, miközben a diakónus a pap előtt halad szemben, állandóan tömjénezve a Szentséget. A másik két Liturgián e pillanatban az áldozati adományok körmenete történik. Az Előre Megszentelt Adományok Liturgiáján nincs sem áldozati adomány, nincs feláldozás, nem történik meg az Eucharisztia létrehozása, hanem ennél a körmenetnél Krisztus Egyházában való jelenlétének a titka nyilvánul meg és válik kézzelfoghatóvá. Ez az Előre Megszentelt Adományok Liturgiájának tetőpontja és ünnepélyes pillanata.

Az előre megszentelt Adományokat az oltárra helyezik, szokás szerint betakarják, megtömjénezik és hódolnak előtte. Mivel az oltáron már a Szentség van, a továbbiakban kimarad belőle minden olyan rész, amely a Szentség létrehozására vonatkozik. A soron következő feladat az, hogy a Szentségből részesítik a jelenlevőket. A diakónus a kérő ekténiát énekelve kéri a híveket, hogy minden üdvösségre szolgáló lelki javat kérjenek az Úrtól. Az ekténia alatt a pap az áldozásra felkészítő imádságot imádkozza, amelyben ezeket kéri: „… szenteld meg mindnyájunk lelkét és testét enyészhetetlen szentséggel, hogy tiszta lelkiismerettel, meg nem szégyenülő arccal, megvilágosított szívvel részesülhessünk ebből az isteni szentségből. S ez megelevenítsen bennünket, s mi egyesüljünk magával jézus Krisztussal… teljesen szent és imádott Lelked templomává legyünk…”. Ezután következik az Úr imája. Krisztus imája ez, és azt jelenti, hogy tegyük magunkévá Krisztus érzéseit, imádságát, akaratát, vágyát és életét.

A diakónus „Figyelmezzünk” felszólítására a pap a nagy takaró alatt a diszkoszon levő szent Bárányt megérinti és énekli: „Előre megszentelt Szentség a szenteknek!” Ezután szokás szerint megtöri a Bárányt, levéve előtte a takarókat. Majd a szokásos módon az IC részt a kehelybe bocsátja, semmit sem mondva. A Szent Kenyérből való áldozás úgy történik a papságnál, mint az eucharisztikus Liturgián. A kehelyből a pap minden imádság nélkül iszik, bár egyes előírások szerint nem részesül belőle. (Ez például az orosz egyház gyakorlata.) A hívek áldoztatása is úgy történik, mint máskor, a kanálka segítségével. Közben az áldozási verset éneklik: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr!”

Áldozás után a görög Euchologion ezt a rövid szabályt adja: „A továbbiak szokás szerint”. Ez vonatkozik az áldozás utáni áldásokra és a Szentség magához vételére az előkészületi asztalnál.

Az áldozás után „Igazhivők, részesülvén…” ekténia szokás szerint történik. Alatta a pap hálát ad, és azt kéri Krisztustól, hogy utolsó leheletükig méltóan vehessük magunkhoz a Szentséget.

Lassan vége az istentiszteletnek, és felszólítanak bennünket, hogy „Békével távozzunk!” Az utolsó, az amboni ima összefoglalja ennek a szertatásnak, ennek az esti áldozásnak a nagyböjti erőfeszítéssel való kapcsolatát. „Ezekbe a nagyon tiszta napokba vezettél… lelkünk és testünk megtisztítására, a szenvedélyek megfékezésére, a feltámadás várására… add meg nekünk jóságosan, hogy a jó harcot megharcoljuk, a böjt pályáját végig fussuk, a hitet osztatlanul megtartsuk, a látható és láthatatlan sárkányok fejét eltapossuk, a bűn győzelmét meghiusítsuk, a szent feltámadást kárhoztatás nélkül elérhessük és köszönthessük…”. Befejezése után a hívek a szokásos: „Áldott legyen az Úr neve…” énekkel dicsérik Istent, miközben a pap csendes imádságban azt kéri, hogy soroljon bennünket szellemi nyájába, és tegyen Országa örököseivé. Ezt követően három nagy leborulást végez, egyes előírás szerint újra Szent Efrém böjti fohászaival.

Végezetül az énekkar olvassa a 33. zsoltárt: „Áldom az Urat minden időben…” alatta a pap kiosztja a megáldott kenyeret, elmondja az elbocsátó imát, áldással bocsátva az istentiszteleten jelenlevőket. Bezárul a királyi ajtó, a papság leteszi liturgikus ruháit, és ezzel vége ennek az esti istentiszteletnek.

Lehet, hogy ekkorára a templomon kívül már sötét van. Lehet, hogy az a sötétség, amelybe beléptünk, amelyben élünk, harcolunk és kitartanunk kell, még sokáig tart. De az a Fény, amelyet most láttunk megvilágosítja azt. Annak az Országnak, amely most titokban adatott nekünk, öröme és békéje elkísér minket, mialatt arra készülünk, hogy a böjt futását folytassuk.