Az Evangéliumról

Nemrég kérdezték, hogy ki mit vár az evangéliumtól, amikor olvassa, miért olvassa - tulajdonképp ezen még sose gondolkodtam el, hogy én mit is várok tőle.

Végül is azt hiszem, hogy sosem voltak elvárásaim. Tudatosak, megfogalmazottak biztos nem.

Amikor életemben először olvastam az evangéliumot, akkor egész egyszerűen elbűvölt, erre emlékszem csak. Hogy rabul ejtett Jézus Krisztus, hogy olyan erős szomjúságot keltett a lelkemben, amely csak nőtt, növekedett, és ösztönzött, hogy keressem, kutassam tovább hol van, hol találom meg Őt, akiről szól, szóval az erős, aktívvá tevő hiányérzet az, ami a 17 éves lányban ébredt az evangélium olvasásakor, aki felállt és elkezdte kitartóan keresni Jézust a gyülekezetekben, végigjárva vagy öt-hat különféle istentiszteletet, mígnem rátalált egy téli hajnalon egy sötét és üres, pár öreg nénikés misén egy szürke vasárnapon, a Duna-parti templomban, és felismerte Őt az Eucharisztiában - emlékszem.

S arra is, ami következő nyáron történt: éjszaka van, és a szóbeli érettségire kellene tanulni, én a Balatonon vagyok az osztályfőnököm telkén az osztállyal. Ülünk a stégen a barátnőmmel és Istenről beszélgetünk. Ő kérdez, és ott a szívemben a válasz, aztán én kérdezek, és ő válaszol, szintén a szívében akkor születik a válasz, és ez Szentlélek áradós esemény volt. És öröm és csoda. Végül a korona az élményen az, hogy lett egy kérdés, amire egyikünk se tudta a választ, és kinyitottuk a Bibliát, kicsi volt és barna, és műbőr a kötése, az Újszövetség volt, -- …. és ott volt a válasz benne, pont ott, ahol kinyílt, pedig még egyikünk se hallott erről a nyitogatós divatról sem, meg a karizmatikus mozgalomról sem, csak úgy jött, ösztönösen, hogy nyissuk ki, hátha az Úr, aki nyilván itt van, jelen van, hátha megszán és üzen nekünk …

Ezt sosem fogom elfelejteni, holott a kérdésre és az idézetre magára nem emlékszem, csak a csillagokra, a Balaton csobogására a lábunk alatt és az égig érő örömre a két friss megtérő szívében…

Nekem így indult a kapcsolatom a Bibliával, és azóta rengeteg idő telt el, és igen, vannak olyan igék, melyek önálló életre kelve egész egyszerűen fogták magukat és beköltöztek a szívembe, és köszönik szépen, jól érzik ők ott magukat, elevenek és erősek, és bevillannak, amikor kell.

És jelenleg is épp szerelmes vagyok az IGÉbe, az Örök Igébe, mely eleven és elevenítő

És ott van a teljes Liturgiában – a mi Liturgiánk nagyon nagy része Biblia – nem is látszik pedig, de szabályosan hemzseg az onnan vett versektől.

És az exegézis – a függöny, amit fellebbentenek, mely enged látni - az égre nyíló ajtó, melyen át látni az Örök Imádást a Szentélyben a Trón körül éneklő szeráfkórusokat és hömpölygő illatos tömjénfüstöt, mely az imádság, mely a színe elé jut… (Igazodjék föl az én imádságom, mint a tömjénfüst a te színed elé – részlet az Előszenteltek Liturgiájából)

És a Könyv, a Könyvek Könyve, melyet magasba emelnek, mely az Élet Igéit tartalmazza, az Igét, mely édesebb mindennél, melyet ízlelgetni lehet, mely táplál és felüdít, a könyv, melyet Ünnep kimenni és megcsókolni, és melyből felolvasván állva fogadjuk a valóságosan közénk Érkező Jézust, aki nemsokára kenyér és bor színe alatt is jön – most a fülünkön, akkor majd a szánkon keresztül, hogy hallván foganjuk őt és elmenvén hirdessük és szánkkal megvalljuk és éljünk általa és éljük bele a Szívünkben Lakozót a süket és néma világba.

Nekem valahogy, valami ilyesmi a Biblia.