Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

Tartalom

1. Hokma-Szófia - Michelandelo

2. A Bölcsesség Lelke- Vízkereszt

3. Philón és a Kabbala - Tróntársnő

4. Logosz és Szófia a görög bölcseletben – Codex Syriacus

5. Logosz és Szófia az antik gnosztikusoknál – Hildesheimi Missale

6. Szófia és az Egyház- Sztroganov

7. Szófia és Mária - Kijev

8. Szófia dimenziói – Hakmót Jahve

9. Az Újjászületés Lelke – Hidegard IX. látomása

10. Szófia a patrisztika korában – Rubljov-ikon

 

11. Szófia távol-keleti hasonmásai – Szititatapatra, Árja Tara, Asztamangala Dévi, Zöld Tara

12. Szófia a görög litrrgiában – Istenszülő-ikon

13. Szófia a nyugati hagyományban – IX., XI., XIII., XIV., XV. kép az anyai-ból!

Báránnyal, Gent, Isenheim, Ingolstadt, Birkenstein)

14. Jakob Böhme, a nyugati szofiológia atyja – Jakob Böhme-kép (internetről)

            /

 

  1. Hokma-Szófia

 

Van Szent Pálnak egy ritkán idézett igéje: „Legyen nyilvánvaló az Egyház által Isten sokszoros bölcsessége!” (Ef 3,10). Az idézetben a polüpoikilosz szó szerepel, amely nemcsak sokszorosnak, hanem sokfélének, sokalakúnak, vagy akár sokarcúnak is fordítható. Sorozatot szeretnék most kezdeni erről a sokáig, sőt talán előttünk is rejtett, sokarcú bölcsességről. A sorozatot keresztény szofiológiának is nevezhetném.

Hogy is kezdődött ez az ügy? Nos, mintegy húsz éve a nyíregyházi Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán tanítottam, amikor kezembe került Thomas Schipflinger Sophia – Maria c. könyve,[1] amely rányitotta szememet a sokarcú bölcsességre – mondjam így: Szófiára. Valósággal megszállottja lettem a merőben új gondolatnak. Kiderült számomra, hogy Szentírásunk telis-tele van a Szófiára vonatkozó utalásokkal, a keresztény évszázadok alatt igen sok tanúja volt, sőt a nem-keresztény vallásokban is megjelenik sok megdöbbentő analógia, tehát tényleg a maga sokféleségében, sokrétűségében jelentkezik Szófia az emberi történelemben. És ami a legmegdöb­bentőbb: többnyire női, anyai arccal!

Megjegyzem, napjainkban csak úgy tobzódnak a különböző szofiológiák (lásd teozófia, antropozófia, trinoszófia, mennyei Szófia),[2] amelyek hivatkoznak ugyan zsidó vagy keresztény forrásokra, azonban ezoterikus, „new age-es” irányba csúsznak el. Évek óta foglalkoztat a kérdés: vajon lehetséges-e keresztény szofiológia, – olyan megközelítés az isteni bölcsességről, amely kifejezetten és hangsúlyosan a keresztény-zsidó kinyilatkoztatásra épül? Sorozatomban ennek a kérdésnek szeretnék utána járni.

 

Az első fokozat

 

Elsőnek az Ószövetség tanítását kell áttekintenünk a bölcsességre vonatkozólag. És van is erről egy csodálatos forrás-anyagunk, a bölcsességi irodalom, csak úgy voltunk vele, hogy nem láttuk a fától az erdőt, a hagyományos Szentírás-magyarázat figyelmét elkerülte, hogy mi is a Bölcsesség-fogalom (Hokma) igazi jelentősége.

            Katolikus felfogás szerint öt könyvet sorolunk a bölcsességi könyvek közé: Jób könyvét, a Prédikátor könyvét, a Példabeszédek könyvét, Jézus, Sirák fiának könyvét és a Bölcsesség könyvét. Egyes fordítások[3] megcserélik a két utolsó könyv sorrendjét, végső összeállításuk időpontja miatt. Sokan az Énekek énekét is ide sorolják,[4] részben mondanivalója miatt, részben pedig azért, mert a zsidó hagyomány ugyanúgy Salamon királynak tulajdonítja, mint – Jób könyve kivételével – a többi bölcsességi írást. Néha egy-egy próféta, így a Zsoltárok könyve és főleg Báruk könyve is közöl „bölcsességi” elemeket.

A katolikus és az ortodox egyház a Bölcsesség könyvét és Jézus, Sirák fiának könyvét kánoninak tartja. A zsidóság nem, mert számukra e két könyv túl „fiatal” volt, nem érte el a „kánoni kort”. A Septuagintába, az alexandriai hagyományba bekerült ugyan, de nem lett kánoni. Ennek nyomán a reformáció sem fogadta el ezeket kánoninak, sőt egyenesen apokrífoknak tekintette, mivel nem voltak benne a zsidó nyelvű kánonban, bár Luther lefordította e könyveket is és nagy elismeréssel illette.

A bölcsesség fogalma fejlődési ívet ír le a bölcsességi könyvekben. Mivel a két tábor (a katolikus és a protestáns-zsidó) között eléggé éles a határ, érdemes a bölcsességről szóló tanításon belül két szintet különválasztanunk.

Akárcsak a szophia a görögöknél, a hokma (hochma) a héberben eleinte inkább emberi bölcsességet, jártasságot fejez ki. A bölcsesség – erény, melynek révén boldogságra jutunk. De már itt is kitűnik, hogy nem annyira az ember erőfeszítésének eredménye (mint a görögöknél), hanem Isten kegyelmi ajándéka. Már Jób könyvében is sok minden feltárul a Bölcsesség tulajdon­ságairól (vö. Jób 15,1, 12,23-26). A Prédikátor könyve nem személyesíti meg, inkább gyakorlati tanácsokhoz köti, hogyan juthatunk el a bölcsességre.

A fordulatot a Példabeszédek könyve jelenti. Ti. a bölcsességet már nyiltan úgy nevezi meg, mint a nagy tanítót és vezetőt a boldogságra, aki királyi vendéglátó a boldog élet lakomáján (Péld 8). Tehát kidomborodik személy-volta, személyes jellege. De a szent szerző még ezen a ponton is túlmegy. Feltárja Hokma titokzatos valóságát. Ezt az elsődleges szentírási szofiológiai forrást érdemes legtömörebb megfogalmazásában (Péld 8,22-31) idéznünk, annál is inkább, mert ez nemcsak a katolikus ószövetségi, hanem a zsidó és protestáns kánonnak is része.

Példabeszédek könyve, 8. fejezet

22 „Alkotó munkája elején teremtett az Úr,

     Ősidőktől fogva, mint legelső művét.

23 Az idők előtt alkotott,

     a kezdet kezdetén, a föld születése előtt.

24 Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak,

     és a forrásokból még nem tört elő víz.

25 Mielőtt a hegyek keletkeztek volna,

     korábban hívott létre, mint a halmokat,

26 amikor a földet és a mezőket

     nem alkotta meg, és a föld első rögét sem.

27 Ott voltam, amikor az eget teremtette,

     s az ősvíz színére a kört megvonta,

28 amikor a felhőket fölerősítette,

     s az ősforrások erejét megszabta,

29 amikor kijelölte a tenger határát

     – és a vizek nem csaptak ki –,

     amikor megrajzolta a föld szilárd részét.

30 Ott voltam mellette, mint a kedvence,

     napról napra csak bennem gyönyörködött,

     mindig ott játszottam színe előtt.

31 Ott játszottam az egész földkerekségen.

     s örömmel voltam az emberek fiai között.”

Megtudjuk tehát, hogy Hokma a teremtmények elsőszülöttje (Péld 8,22), „idők előtti”, örök (22-23), mert megvolt, még mielőtt Isten a világot teremtette; mintegy maga a kezdet (vö. Ter 1,1), a legszorosabban Istenhez tartozik, valamiképp társteremtője, hű tanácsadója, Ámon Jahve, jegyese és menyasszonya (vö. 8,30.) NB A Bölcsességnek ez a „társ-teremtői” szerepe az Ószövetség számos más könyvében is megjelenik, pl. a 104. (103.) zsoltárban, a teremtés-zsoltárban: „Uram, milyen nagyok a te műveid! Bölcsességeddel (Szófia által!) teremtetted valamennyit” (Zsolt 104,24).

A második fokozat

 

            A második fokozatot a Septuaginta jelenti, ahol a Hokma-fogalom már tényleg Szophia (Szófia) néven szerepel-.

Jézus, Sirák fia könyve felerősíti a személyes karakter vonalát: a Bölcsesség Isten szájából fakad, uralkodik a világon és a népeken és főleg Izrael népét mondja magáénak. Különösen előtűnik az a szerepe, hogy egyetemes rendező és irányító, mintegy világtörvény és azonos Isten törvényével, a Tórával. Ennek következtében a Tóra a boldogságra vezető út, bár itt még inkább csak időleges és evilági értelemben (vö. Sir 24,1-12; 23-26).

A Bölcsesség könyvében már egyértelműen a teremtés (nő-) tanácsadója, aki minden könyvet ismer, és kiválaszt, közvetít Istenhez; aki Istentől jön, és Istenhez vezet, Istennek a teremtésen átívelő útja és a teremtett világ útja vissza Istenhez. Anya és „a mindenség művésze, a szépség szerzője” (Bölcs 13,3), a világ lelke (Bölcs 9,9-11, Bölcs 7,22 és 8,1: a mindenséget üdvösen igazgatja).

A Bölcsesség könyve jelenti az ószövetségi Szófiaia titokzatos és átfogó tartalmának végleges feltárulását. A személyes jelleg eddigi rejtjeles jegyei itt teljesednek ki. Megtudjuk, Istentől származik, isteni tulajdonságai vannak, „rokon” Istennel; „Istennél” és „Istennel” van,[5] mint Isten tróntársa és tanácsadója; a könyv költői, mégis egyértelmű szavakkal jellemzi, az allegórikus megszemélyesítéstől lényegének hiposztaziálásáig jutunk el (vö. Bölcs 8,3-4, 9,4, 7,25-28).

A szent szerző a mindenséghez való viszonyát is leírja: a mindenség alkotónője, tiszta-szellemi erő, amely átjár mindent, éltet és megújít. „Benne lélek van, értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom, ékesen szóló, gyors, szeplőtelen..., jótékony, emberbarát..., minden erővel teljes, mindent látó, minden szellemen áthatoló..., mert Isten erejének lehelete, s a mindenható Isten dicsőségének tiszta csordulása. Nincs benne semmi szenny, mert az örök világosság kisugárzása, Isten fölségének szeplőtelen tükre és jóságának képmása” (Bölcs 7,22-26). Az idézetben külön is oda kell figyelnünk az első állításra: a Bölcsesség és a lélek (a Lélek?) bensőséges kapcsolatára!

A Bölcsesség a legmagasabb kozmikus szellemi lény, Isten teremtette és minden képességgel felruházta, hogy az legyen, amiért létrejött: a teremtés közreműködője, az egész teremtés őseszméje és egyetemes entelecheia-ja, a világ szíve és lelke: „A Magasságbeli szájából jöttem elő, mint elsőszülött valamennyi teremtmény előtt. El nem múló fényt gyújtottam az égen, és mint köd, borítottam az egész földet. A magasságban van az én lakásom, és trónom felhőoszlopon áll. Bejártam az ég kerekségét egymagam, behatoltam a tenger mélységébe” (Sir 24,5-8).

            A Világlélek fogalma mellé oda kívánkozik itt is az arché (a résít) is, amely nemcsak „kezdet”, hanem őselv is: „Veled van bölcsességed, amely ismeri műveidet, s amely jelen volt akkor is, amikor a világot teremtetted” (Bölcs 9,9). A szavaknak még az a tartalma is lehet, hogy már a világ születése, az idő létrejötte előtt létezett Szófia. Akár még az is felvetődik, hogy örök lény, netán isteni személy. Itt, az Ószövetségben erre a kérdésre még nem kapunk, nem is kaphatunk világos feleletet. Az Újszövetségen belül viszont már így vethető fel ez a kérdés: vajon ez a „preegzisztens” Szófia nem azonosítható-e a Logosszal vagy épp a Szentlélekkel?

A Szófia azonban nemcsak a világgal és Istennel kapcsolódik egybe, hanem az emberrel is. Isten ugyanis annyira szereti, értékeli, hogy felruházta az együtt-teremtés méltóságával, olyannyira, hogy minden újjászületés, élet, gyógyulás, gyümölcsözés és kiteljesedés forrása. Gondot visel az emberekre is, bármilyen nép köréből valók is, és (mint láttuk) képessé teszi őket, hogy Isten barátai, próféták, vallási tanítók és vezetők legyenek.

            Az eddigi szerepeken túl egyértelmű Szófia anyasága is. S bár a zsidó nyelvben nem annyira határozott egy-egy szó nyelvtani neme, mint az indoeurópai nyelvekben, inkább csak a szóösszefüggésből derül ki, egyértelmű, hogy a hokma nőnemű szó, mint ahogy görög fordítása (szophia), s annak latin megfelelője (sapientia) is, és ez esetben is igaz: nomen est omen, a nyelvtani forma megszabja a belső, mondjuk így, ontológiai tartalmat is.

Hokma-Szófia női jellege, anyai arca érdekes módon főleg Jézus, Sirák fia könyvének lapjain fogalmazódik meg: „Anyja vagyok a szép szeretetnek, istenfélelemnek, megisme­résnek és a szent reménynek.” (Sir 24,24). Ez az anyaság sokszor jelképeken átszűrve mutatkozik meg: „Én, a Bölcsesség folyamokat bocsátottam ki magamból. Olyan vagyok, mint a mérhetetlen folyam ágya” (Sir 24,40); leggyakrabban pedig a tápláló anya jelképében jelenik meg: „Mert lelkem édesebb a méznél, és birtoklásom jobb a lépesméznél!” (Sir 23,27), „Jöjjetek hozzám mind, akik kívántok engem, és teljetek el gyümölcseimmel” (Sir 24,26); „Akik engem esznek, még inkább éheznek, akik engem isznak, még inkább szomjaznak” (Sir 24,29).

            Utóbbi kép egyértelműen krisztológiai előkép is, az eucharisztia „mintája” (vö. Jn 6,54 sk), mint ahogy a Bölcsességnek ez a vallomása is: „Nálam van az út és az igazság minden kegyelme” (Sir 24,25): Krisztus lesz az „Út, Igazság és Élet”.

Sokszor azonban egyfajta hierosz gamosz-hoz, szent nászhoz jutunk el, a Jahve és népe közötti „házassági” viszonyhoz, melyen belül Szófia a “menyasszony”-nak, ti. Izrael népének megszemélyesítője: „A dicsőséges népek közt vertem gyökeret, az én Istenem részében, az ő örök­ségében, s a szentek gyülekezetében megtelepedtem” (Sir 24,16). Ennyiben viszont Krisztus jegyesének, az Egyháznak (Ef 5) előképe. Talán ez a motívum élt elevenen az egyházban, amikor – egészen az utóbbi időkig – a Mária-ünnepeken rendre a bölcsességi könyvekből vette olvasmányait, annak alapján, hogy Mária az Egyház édesanyja és megszemélyesítője. És ez már Szófia mariológiai dimenziójára mutat előre.

Szófia sokszor ettől az (Izrael népére vonatkoztatott) kollektív megszemélyesítéstől függetlenül önmagában is Jahve Ámon-jaként, szerelmeként jelenik meg, valamilyen legfelső szintű „szent nász” kötelékén belül. Ezt a motívumot már Péld 8,30-ban is láthattuk. Ezt szövi tovább a Bölcsesség könyve: „Istennel együtt lakik. A mindenség Ura megkedvelte” (Bölcs 8,4).

Itt fordulhat figyelmünk az Énekek énekére. Bár e könyvet – mint említettem – nem szokás a szoros értelemben vett bölcsességi irodalomba sorolni, mégis érdemes felidéznünk. Nos, az Énekek Énekének nem annyira a Bölcsesség a központi témája, azonban meglepő a hasonlóság a szerelem felmagasztalása és aközött, ahogy a Példabeszédek könyve mutatja be a házasélet szépségét (Péld 6), ahol már a Bölcsesség a menyasszony; valamint beszédesek az iménti képek Jahve és szerelme, Szófia kapcsolatáról.

Végső soron ugyanarról a gondolatról van szó mind az Énekek Énekében, mind a bölcsességi könyvekben: vőlegényi-menyasszonyi viszony, hierosz gamosz rajzolódik ki Jahve és Szófia, illetve Isten és választott népe között. Ez volt az Énekek Éneke szimbolikus értelmezésének kulcsa már a zsidóság körében is, amit aztán előképnek tekintett a keresztény hagyomány, és ezért is vált uralkodóvá az Énekének az az interpretációja, hogy Krisztus és az Egyház szeretet-kapcsolatának előképét látta benne.[6] Az Énekek éneke a lét, talán az abszolút lét nászdala!

Joggal tekinthetjük tehát úgy, hogy ez a könyv is a szofiánus vonulat szerves része. Isten és a világ, Isten és az emberiség, Isten és a választott nép egymás iránti szerelmét foglalja össze, más dimenzióban pedig Krisztus és a Szófia szerelmét. De jogos lehet az az értelmezés is, hogy a Ter 1,26-27 és 2,23-24 gondolata bomlik ki e könyvben (és a bölcsességi irodalom vonatkozó részeiben is) hatalmas költészetté, amely férfi és nő kettősségében és egységében szemléli az Isten-képmást. Tudnak eről a szent nászról a biblia más könyvei is. Jeremiás például így ír: „Izrael szűze, ismét ékeskedsz kézidobjaiddal és kivonulsz a vigadók körtáncával” (Jer 31,4).

A bölcsességi tanításban tett utazásunkat így foglalhatnám össze: az Ószövetség egyik kulcsfigurája Hokma-Szófia, akinek nyilvánvaló a személyes jellege, női, anyai mivolta, aki a Teremtő munkatársa, örök, és így az is felvetődhet, hogy (az Újszövetség fényében) a Logosszal vagy a Szentlélekkel azonosítható. (Természetesen, az ószövetségi felfogáson belül nem vetődhet fel, hogy isteni személlyel van dolgunk). A Szófia-tan utóéletében ezeknek a motívumoknak a tovább szövődését keressük.

 

     

Michelangelo híres képe a Sixtusi kápolna falán: Az ember teremtése.

A Teremtő hóna alól kikandikál Szófia, Jahve munkatársa.

Hokma-Sophia

For a Christian Sophiology is first source the Literture of Wisdom Books. There the notion of wisdom goes through development. As Sophia in Greek, so hokma (hochma) in the beginning signified human wisdom and skill. But here it is not so much the result of man’s striving as in the Greek concept, rather, it is the divine gift of mercy, furthermore it (she) has always existed, even before God created the world, Wisdom is somehow God’s co-creator, she has a feminine carachter!

Keywords:

Old Testament, Septuaginta, Wisdom Books, Theosophy, Anthroposophy, New Age

 

 



[1] SCHIPFLINGER, Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988.

[2] Pl. Rudolf Steiner, Robert Powell és Valentin Tomberg művei.

[3] Így a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat Szentírása, Bp. 2003.

[4] Ugyanez a kiadás az Énekek énekét a Prédikátor könyve és a Bölcsesség könyve közé helyezi.

[5] Csodálatos párhuzam: Jn 1,1 szerint a Logosz „Istennél” volt!

[6] Így értelmezi a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat Szentírás-fordítása is, vö.