Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

13. Szófia a nyugati hagyományban

 

Szófia-ábrázolások a kora-középkorban

 

Az a vélemény, hogy a (latin) középkor nem szól Szófiáról, egyszerűen nem igaz. Vannak dokumentumok és művészi alkotások ebből a korból és körből, melyek tükrözik a Szófia-eszme jelenlétét; ha ezek száma kevés is, de kifejező erejűek.

A bibliai kéziratokban, a kódexekben számos iniciálé, illuszt­ráció található Szófiáról. A legismertebb első szofiánus ábrázolás a Codex Rossanus. A dél-olaszországi Calabri­ában, Rossanoban keletkezett, a 6. században. Márk evangélistát ábrá­zolja, kezében evangé­lium-tekerccsel, akit nem a múzsa, hanem Szófia inspirál. Ruházata kék, ami Szófia színe.[1]

A 6-7. századi Codex Syriacus miniatúrája,[2] melyet a párizsi Nemzeti Könyv­tárban őriznek, négy alakot ábrázol: Szófiát, középen Salamon királyt, Máriát, szíve alatt gyermekével és a Szófiát. Szófia vállán kereszt, az ő és Salamon karján könyv (a Bölcsesség könyve). Mindenképp előképek sorozata. A krisztológiai jelentés: Salamon és a bölcsességi irodalom Krisztus előképe, aki Mária révén testesült meg, a szofiológiai megfejtés: Szófia Mária előképe, Salamon Isten Fia előképe. Lilienfeld szerint taotológia volna, ha mind Salamon, mind Szófia alakjában a Logosz előrejelzését látnók.[3]  

Jogosnak tűnik az a megközelítés, hogy Salamon Isten Fia előképe, hiszen a Szentírás Dávidot Isten Fiának hívja (2Sám 7,14).[4] Vallástörténeti párhuzamok: Egyiptomban a királyt Ré isten fiaként jelölték meg. A suméroknál és a babiloniaknál a király Isten fogadott fia. Salamont egyébként Jedidjának is nevezi az Írás, ami annyit jelent: Isten kedvence (2Sám 12,25). Itt érdekes párhuzam is felmerül: Péld 8,30 szerint Szófia is Amon Jahve, Isten kedvese, szerelme, jegyese. Tehát ahogy Sala­mon a Logosz tüposza, Krisztus előképe, úgy Szófia Máriáé (és nem annyira a megtestesült Bölcsességé!).[5]

Így Salamon és Szófia már-már vőle­gény-menyasszony, hierosz gamosz-viszonyban, ahhoz hasonló, mint Bölcs 8,2-ben és 8,9-ben a vőlegény-menyasszony kapcsolat, amely a Logosz és Szófia hierosz gamoszát, esküvőjét vetíti előre. A kereszt még inkább aláhúzza ezt a kettős egységet, mert a kereszt klasszikus polaritás-jelkép: eget és földet, égtájakat, szíveket kapcsol egybe. A kereszt árnyéka azt is jelzi, hogy a megtestesülés mind Isten Fia, mind Szófia számára kenózis, kiüresedés, amely azonban a fénybe, az átistenülésbe vezeti az embert, aminek a szent könyvek a kifejezői.

Ritka ábrázolásmód, hogy a Szófia keresztet hordoz. Ez tehát azt fejezi ki, része­sedik a Logosz szenvedéstörténetében, mint ahogy a megtestesült Szófia, a Szűzanya ölében hordozza gyerekét. Így ez a kora-keresztény szír miniatúra különleges tanúja Mária szofiológiai dimenziójának, annak, hogy a Szófia Mária személyes előképe, ahol már a Logosz menyasszonya, akinek aztán időbeli megtestesülése Mária, aki a megtestesült Logosz édesanyja és munkatársa.

 

Szófia a felső középkorban

 

A következő tanú egy 12. századi miniatúra a Hagia Szófia-ábrázolás[6] a Hildesheimi Missaléban.[7] Fönn középen a Logosz, alatta középen Sapientia, mint a felirat is jelzi. Egyértelmű: a világ teremtőasszonya (társteremtője). Skapuláréján a felirat: “Vele teremtettem a világot” (vö. Péld 8,22sk). Krisztus mellképét karjain mutatja föl a magasba, ami úgy is érthető: ő foganta, hordozta, szülte, adja az embereknek a Logoszt. Ő az út, amelyen át az emberek, a világ a Logoszhoz és így Istenhez eljuthatnak. A miniatúra további alakjai ószövetségi szentek (Ábrahám, Dávid, Izaiás, Zakariás), ők hordozták, adták nekünk Sapientiát; és újszövetségi szentek (Szent Máté és Szent János), akik a megtestesült Logosz új népét képviselik. A római-germán középkornak tehát voltak tanúi Szófiáról. Ezek jelentik a hiányzó láncszemet.

A következő tanú: Bingeni Szent Hildegard. Bencés apáca volt, 1098 és 1136 között élt. Szófia szempontjából jelentős művei: Scivias (Ismerd meg az utakat), Liber divinorum operum (alább: LDO, Isten műveinek könyve), Liber vitae meritorum (Az élet érdemeinek könyve). Írásaihoz csodálatos táblaképeket is függesztettek. Ezeket korabeli képírók festették, jó részüket maga Hildegard kommenálta látomásainak leírásában. Gondolatait épp ezért talán ezek alapján a képek és magyarázataik alapján idézhetjük fel. Hildegard Szófia-látomásainak három motívuma: egyik az ószövetségi Hokma Jahve, Isten Szófiája, a teremtés közreműködője, a világ anyja és lelke; a másik az újszövetségi Szófia-Mária, Isten jegyese és az egyház édesanyja. A harmadik a legmegdöbbentőbb: Szófiát a Szentlélekkel azonosítja!

           De haladjunk sorjában. Hildegard szívesen mutatja be Szófiát úgy, mint az erények királynőjét (III. látomás, vö. emberi Szófia), mint Thórát (X. látomás), de ezeknél is jelentősebb tanúságtétele a II. látomás.[8] Ennek illusztrációja[9] stilizált nőalkot ábrázol, akinek méhe hatalmas kör, melyben férfialak áll, a nőalak fejét újabb fej koronázza. Az anya-alak az Istentől származó Szófia, Hakmóth Jahve (Hakmóth a Hokma többesszáma, fejedelmi többesben). A férfi-fej-szimbolizálta Jahve alatt áll, tőle származik. Fenntartja, hordozza az univerzumot. Jahvéval együtt és neki alárendelten a világ anyja és társteremtője (vö. Bölcs 8,1). Méhének s így a kozmosznak a középpontjában egy ember áll, az emberré lett Isten Fia, akiből minden irányban sugárzik szét a fény, az erő.  Egyértelmű a mindenséggel való egysége, hogy „az entelechiák entelechiája”, ő áll a teremtett létezők hierarchiájának csúcsán, s lényének középpontja, célja, értelme, a világ beteljesítője, s így a minden­ségnek is központja, megváltója, átistenítője: Krisztus.

IX. látomásának 1. illusztrációján[10] három alak látható. Bal oldalon Mária, jobb oldalon a Bölcsesség (nőalakban), amint épp írja könyveit, középen szeráf-alak. Az ékkövekkel teleaggatott Szűz kifejezi, hogy Szófia a világ minden szépségének hordozója, Mária pedig a Bölcsesség megtestesülése.[11]

A központi figura a szeráf. NB, a keleti egyház Szófia-ikonjain is gyakran ábrázolják a Bölcsességet szeráfként, angyalként. A forrás valószínűleg: Bölcs 7,26, amely szerint a Bölcsesség „egy lélek, értelmes, szent”. Most a részletektől eltekintve: elsősorban madár-alak, félreérthetetlenül a Szentlélek megjelenítője, aki a vizek fölött lebegett (Ter 1,2), galambszerűen szállt alá (Mt 3,16). Hat szeráfszárnnyal szerepel, amely a szeretet Lelkének hathatós voltát ábrázolja. A hatos szám az irgalmasság cselekedeteire is utal. Orante-alakban áll: Róm 8,26 szerint imádságunkban a Lélek sóhajtozik bennünk. Halpikkelyek borítják, ami bizonyára a keresztség vizére utal: újjá kell születnünk vízből és Szentlélekből (Jn 3,5).

Érdekes lenne itt a különböző vallások madár- ill. halszimbolikáját is végig venni, hogy a nagyszerű Hildegard-képet megértsük. A galamb például a sémi kultúrkörben Istár jelképes állata, a szeretet istennője, az élet, a termékenység istennője; a lúd Aphrodité jelkép-állata. A Tao-tö-king Taot anyamadár alakjával írja le (10. fejezet), amire már utaltunk. A hal az őskorban az élet, a termékenység jelképe, amely a maga fürgeségével a lélek, a szabadság és spontaneitás jelképe. Hildegard ezt írja a kép magyarázatában: „A haltest a hal rejtett termé­szetére utal, melyről nem tudja az ember, honnan jön... és mik az útjai”. Itt Jézus szavaira utal: „A lélek ott fúj, a hol akar, hallatja hangját, de nem tudhatod, honnan jön és hová tart” (Jn 3,8), s ez abban a fejezetben található, ahol Jézus Nikodémussal a vízből és Szentlélekből való újjászületésről szól.

Ehhez kapcsolódik a víz- és Nap-szimbolika. A víz az élet jelképe, így a Bölcses­ség az élet vize. A képen a szeráfnak orosz­lánfeje van, ami a Szentlélek erejére utal: Bölcs 7,26 szerint a Bölcsesség „Isten erejének visszfénye”.  Az oroszlán a Napot is szimbo­lizálja, amely melegít, világít, életet áraszt, a vízzel együtt. A szeráf stilizált anya-teste egy ősz fejet hordoz méhében (ld. a görög Theotokosz-ikonokat, melyeken a Logoszt felnőtt, bölcs arccal ábrázolják!). Íme, a Szentlélek ajándékoz meg bennünket a Plérómával, a teljességgel, Krisztussal!

A képen végül is minden szimbólum a Szentlélek életadó, elevenítő, szeretet árasztó erejét, irgalmát fejezi ki. A kép alapján Szófia a Szentlélek tökéletes képmása, visszfénye. A szeráf Szófiának az a dimenziója, amely/aki a teremtés sorsát intézi, Világszellem, de a mi újjászületésünk, megistenülésünk szülője is, a könyveket ihlető Szófia az Ószövetségi kinyilatkoztatás, annak könyvei, Izrael, Mária pedig Szófia tükröződése, a Szentlélek emberi képmása, maga is annak ikonja, végül az egyház megje­lenítője és édesanyja.[12] Az egyik legsokatmondóbb Szófia-ábrázolás, egyértelmű tanúságtétel a Szentlélek anyai jellege és Máriára mutató dimenziója mellett.

De talán még ennél is jelentősebb I. látomásának illuszt­rációja[13], amely a Szófia és Isten Báránya címet viseli.[14] Szófia a már megszokott módon fején „hordozza” az Atya-arcot. Ő maga nő-alak, de angyal-szárnyakkal (mint azt már szintén megszokhattuk tőle). A bárány kereszttel: Isten Báránya, Jézus Krisztus, az emberré lett Ige. Egyértelmű: Szófia nem lehet a Logosz, hiszen ő hordozza, szüli a Fiút. Ebből viszont az is következik, hogy a Szentlélek személyét jeleníti meg! S mivel a Fiút Mária szülte világra, Szófia Mária szerepkörét is magában hor­doz­za. Szófia-Mária a kígyóra, az ördögre tapos (vö. proto­evangélium, Ter 3,15): Fia megszabadítja az emberiséget a bűntől, s így Mária-Szófia újra a mindenség középpontjába kerül, annak szívét-lelkét alkotja, mint az a kezdetek kezdetén is volt.

Hildegard látomásait a szeretet gondolata fűzi egybe, amely az erények közül is a legnagyobb (1 Kor,13,13), megjelenítője pedig a Hokma-Szófia-Bölcsesség (vö. Sir 24,18: a „szép szeretet anyja”). Egyértelmű nála a Bölcsesség és a Szentlélek közötti kötés: A Szentlélek a szeretet Lelke, az Atya és a Fiú közötti szeretet köteléke, Szófia pedig a Szentlélek visszfénye. Szófia alakját vetíti rá a mindenségre, a Világszellemre, Izraelre, Máriára és az Egyházra is.

A hierosz gamosz több síkja is megjelenik nála: Szófia Jahve szerelme, Krisztus anyja, de ismeri azt a vonatkozást is, hogy a Szófia az Egyház, amelynek feje (és vőlegénye) Krisztus. IV. látomásában[15] Krisztust trónon ábrázolja, jobbjával áldást oszt, balja alatt az evangélium. Trónját az aranyba öltözött Szófia-Egyház tartja. A Szófia-Mária-egyház menyasszonyi, szűzi kész­ségét látjuk, hogy anyaságát vállalja, mellyel az emberiség üdvét mozdítja elő.

Kevéssel később Hildegard hatása megmutatkozik egy 1400-as könyvfestményen is, amelyet ma a brüsseli királyi könyv­tárban őriznek.[16] Ennek címe: Jahve tróntársa. Hermelinszegélyű bíbor palástban ül, fején korona, baljában liliompálca, jobbjában irattekercs a Péld 8,23-mal: Ab initio et ante saecula creata sum.[17] A kép a Péld 8,22-31 és Bölcs 8,3, 9,4 megjelenítése, ahol a Bölcsesség Jahve társa a teremtésben, szerelme, tróntársa, részesül uralmában.

Jelen van Szófia a középkor végének egyházi művésze­tében is. A genti főoltárképet 1432-ben alkotta Jan van Eyck; az ősholland művészet legnagyszerűbb mesterműve.[18] A főoltárkép[19] két részből áll. Fönn, középen az Atyaisten (vagy Jézus Krisztus, mint király és pantokrátor?), egyik oldalán Máriával, másikon Keresztelővel. Alul Isten Bárányának imádása. A Mária fölötti dicsfényben a felirat: Ő (a Bölcsesség) kedvesebb a Napnál, szebb, mint a Nap, sugárzik, mint a fény (Bölcs 7,29), tehát: Mária a Bölcsesség megjelenése, ikonja!

A szerző nem csupán Agnus Dei (Isten Báránya) imádását festi meg, hanem „a bárány menyeg­zőjét”, amelyet Keresztelő hirdetett meg (Jn 3,28-29), s melyet János evangélista a Jelenések könyvében részle­tez: „Eljött a Bárány menyeg­zője és jegyese felkészült!” (Jel 19,7b) Az oltárkép tartalma tehát: az Atyaisten menyegzőt készít elő Fiának és menyasszonyának, Szófiának. Keresztelő ujjával mutat e titokra. A zenélő alakok a Zsolt 42-beli menyasszony barátnőire és a példabeszédbeli okos szüzekre (Mt 25,6kk) utalnak. Éppúgy utalnak Ádámra és Évára is, a hierosz gamosz őspéldájára.

Az alsó tér közepén, a kertben egy kút található a Bárány trónja előtt, amely Mária és az egyház életadó anyaméhére emlé­kez­tet, egyúttal a „vízből és Szentlélekből” való újjászületés jelképe is, így tehát a Szentlélek Ruach-Anya, Anya-Lélek, aki az alsó kép tetején, középen galamb-alakban jelenik meg és kegyelmi sugarait szétárasztja az egész kertre. Anyai szimbólumok a kehely, a forrás és a kert is.

Érdemes ezzel egybevetni Mária ismert jelképes neveit: Vas spirituale = a Szentlélek kelyhe, fons signatus = megjelölt kút(forrás), hortus conclusus = zárt kert. NB Matthias Grünewald e három jelképet ábrázolta az Isenheimi oltár karácsonyi képén! További párhuzam a jánosi és páli teológia között: János a Jelenések könyvében Isten báránya és jegyese, Szófia esküvéjéről beszél, Pál Krisztus és jegyese, az egyház kapcsolatáról (Ef 5).

A genti főoltár elbűvölő teljesség-látomás. Kiindul a preegzisztens Szófiából, akit az Atya Fia jegyesének választott ki és ajándékul adta neki. Szófia Máriában muttatkozott meg, aki lehetővé tette a Fiú emberréválását és együttműködik megváltó és átistenítő munkájában (Keresztelő Szent János is erre mutat rá ujjaival), a végcél pedig a Logosz-Bárány és Szófia hierogámiája a mennyben, esküvői ünnepsége: a kertben a Bárány oltárát = trónját és a kutat szentek ünneplő  és örvendező serege veszi körül.

 

Az újkor eleje

 

Az újkor elejéről a leghíresebb Szófia-tanú Michelangelo Buonarotti. Legismertebb alkotásai: a Szent Péter bazilika elké­szítése, a Pieta’ és a szixtusi kápolna. A kápolna hátol­dalán található híres freskója, Ádám teremtése.[20] Ha jobban megfi­gyeljük, ezen az Atyaisten bal hóna alól, a köpenyéből egy kíváncsiskodó asszony-alak bújik elő. Néhány magyarázó szerint Évát kell benne látnunk. Pedig nem lehet Éva, hiszen Isten még csak most teremti meg Ádámot, hanem csak a teremtő-társ, Szófia. Tehát a híres festmény Szófia-kép (is).

De vajon hogy jutott el Michelangelo ehhez a Szófia-ábrázoláshoz? 1475-től 1564-ig Firenzében élt, ahol nemcsak a firenzei festő hagyományt, hanem a hellenizmus és a platonizmus eszméit is megismerte. Tudjuk, Platón a maga idea-tanát legbensőbben összekapcsolta az ideák ideája eszméjével, a keresztény platonikusok pedig ezt egybeszőtték az Ószövetség Hokma-Szófia-alakjával. A firenzei Accademica Platonica alapítója Marsilio Ficino volt (1433-1499), aki a platonista-újplatonista és keresztény filozófiát próbálta szintézisbe hozni.[21] Ficino átvette a platoni Világlélek eszméjét és a Szófiára alkal­mazta. Ösztönzésére készült az isenheimi oltár is (ld. alább).

Michelangelo ezt öntötte formába híres freskóján. A kikí­ván­csiskodó női arc nemcsak azért nem lehet Éva, mert a biblia szerint Éva csak később született meg Ádám oldalbordájából. Van mélyebb ok is: a bölcsességi irodalom szerint Isten elsőnek Szófiát teremtette, így ő többi teremtényének archéja, elseje, Isten hű társa a teremtésben, vele együtt teremti a világot! Jahve szerel­me, tróntársa, aki belelát terveibe, elgondolásaiba, sőt műveiben tanácsadója.

Ádám úgy jelenik meg a képen, mint a teremtés csúcsa, koronája, Szófia, mint asszony, érdeklődést mutat a férfi teremtése iránt, kész arra, hogy Jahve tervei közül ezt a konkrét megoldást válassza. Ádám lesz Éva társa, szerelme, kincse, ő lesz majd a Logosz előképe. A Ter 1,26-27-ban leírt Istenen belüli párbeszéd (Nosza, teremtsünk tehát...) ennek alapján az Atya és Szófia közti párbeszéd, aki Isten létébe, tudásába beavatott, tanácsadója, ahogy ezt Péld 8,22-23 leírja. Ez a vers Szófia archicitását, arché-voltát is aláhúzza. Az arché: kezdet, eredet, nyitány, másrészt ősok, elv, uralom, kezdeményező(nő), ősapa-ősanya. Szófia az ősanya! Michelangelo freskója ezeknek a szentírási és teológiai tartalmaknak a művészi megjelenítése, képének ez a részlete úgy is nevezhető: Michelangelo Szófiája!

 

            A következő tanú Szófia-Mária ábrázolása az isenheimi oltáron.[22] Matthias Grünewald műve, 1512 és 1516 között festette. Az oltár tabernákulmának oldalain csodálatos képek. Számunkra a középső tábla baloldali része érdekes, Mária ún. templom-, kápolna- vagy szentségházképe.[23] Már-már filmkockákat látunk, amelyek más-más üdvtörténeti mozzanatokat ragadnak meg és szőnek egybe.

Egyiken a Fiú az Atya előtt térdel, és azért imádkozik, hogy emberré lehessen Szűz Máriától, aki alul készen áll, mint Kis Madonna. A kép felső részén (kék fénykörben) Szófia-Máriát látjuk, Isten teremtő-társát (Péld 8,22sk.), a teremtés ősanyját (Bölcs 8,1), a Világlelket (Bölcs 7,22-27). De ugyanez a Szófia megjelenik alul négyszárnyú angyal alakjában is, aki azt a Szófiát jeleníti meg, aki készen áll arra, hogy emberré legyen Máriában, hogy Isten Fiát anyailag segítse megszületni és segítse megváltó és üdvözítő munkájában.

Alul a Szűz Máriában tükröződő Szófiát látjuk, aki prófé­tikus módon kész arra, hogy méhében hordozza Isten Fiát. Ennek jutalmaként elővételezi a Feltámadott fénykoszorúját. Az egész teremtés együtt viga­dozik az angyali kórussal. Az angyalok koncertjébe Szófia-Mária is aktívan (muzsikusként) bekap­csolódik. A kék auero­lában ábrázolt Szófia különösképp megra­gadta az értelmezők figyelmét. „Jótanács anyja”, „Maria idealis vel aeterna” (Az eszményi vagy örök Mária) és a „Mária lényegképe” nevet alkalmazták rá.

Érdekes párhuzam: Dante Divina Commedia-jában a Madonnát úgy jellemzi, hogy „la coronata fiamma” (megko­ronázott láng). Scheja szerint ez az ábrázolás bizánci hatásokra megy vissza, amiről a Szófia-templomok és ikonok is tanús­kodnak. Szerinte már a baldachin is beszédes: az Ószövetséget, mint „első házasságot” jelképezi, a hierosz gamosz-t, a szent menyegzőt Isten és Szófia között, ahogy azt a Péld 8,30 és Bölcs 8,3 kinyilatkoztatta.[24]

Scheja kiemeli a florenzi Accademia Platonica hatását az olasz művészetben, az olasz reneszánszban, ami Jakob Böhmehez Paracelsus révén jut el. Erre mutat, hogy az abszolút őslétező nála is Núsz vagy Logosz és Világlélek (Szófia). Scheja szerint a „fény­testűség” platonista hatásra mutat.[25]

 

A következő dokumentum az ingolstadti Maria de Victoria templom Szófia-Sapientia-képe.[26] A templom az egyetem diák­kong­­regációjának ima- és gyülekezeti termeként épült 1732 és 1737 között, hátoldalára Cosmas Damian Asam festette a freskót 1734-ben.

A kép felirata: Sapientia aedificavit sibi donum (Péld 9,1). Ennek megfelelően Sapientiát (Szófiát) ábrázolja trónon ülve, királynői felségjelvényekkel, így pl. a lába előtt heverő hat oroszlánnal. A bölcsesség háza veszi körül, vagyis egy templom. A kép nem egyszerűen a Szentlélek hét ajándékának egyikeként ábrázolja a Bölcsességet, mint sok más kép, hanem mint önálló lényt, a bölcsességi irodalom alapján, ld. a feliratot. Sapientia fölött szent galamb lebeg, fölötte háromszög Isten szemével. Egy angyal tükröt tart a galamb elé, amelyben a galamb és a háromszög is benne tükröződik Isten szemével együtt. A tükörben lévő galamb­ból fénysugarak lövellnek a trónon ülő Szófiára.

A freskó immár barokk stílusban készült, de tartalmában az ókori és középkori Szófia-ábrázolások folytatása. A kép Szófiát, mint királynőt, mint művészi alkotót (technitisz-t), mint a kozmosz anyját (Genetisz), a Világ Lelkét ábrázolja, Bölcs 7,21 és 7,12 nyomán. Hangsúlyoznunk kell: a kép nem a Logoszról, nem Jézus Krisztusról beszél, hanem a Sapientiáról, mint önálló személyről! Ezt a szofiánus jelképek is aláhúzzák: a pálma, a ciprus, a kígyó, a tükör.[27]

A legérdekesebb mégis: hogy a freskó egyértelművé teszi: Szófiának különleges kapcsolata van a háromszöggel ábrázolt Szenthá­romsággal, főként pedig a Szentlélekkel: a Galambnak, tehát a Szentléleknek a tükre, ikonja, Szófia-Mária Isten tükre, ahogy ezt később Jakob Böhme is fáradhatatlanul hangsúlyozta.

A Lorettói litánia művészi ábrázolása a kép, amelyben Máriának ezek a címei jelennek meg: frigyláda, aranyház, elefánt­csonttorony, a menny kapuja, betegek gyógyítója,[28] Krisztus segítője stb. Elemzők szerint a kép mesterien egyesíti Sába királynője (a bölcsességi könyvek szimbóluma) és a görög istennő, Pallasz Athéné alakját. Ezek Mária előképei, akiben emberré lett Szófia-Sapientia.[29]

Az ingolstadti freskó méltó folytatása a birkensteini Loreto-templom tanítótáblája.[30] A táblakép 1761-ben készült, szerzője Josef Xaver Gross, harminc évvel azután, hogy Asam az ingolstadti Sapientia-freskót festette. A festmény nem nevezi meg Sapientiát vagy Szófiát, főleg azért, mert a nép ezt a megnevezést nemigen értette volna meg, hanem Máriát ábrázolja. Mint azonban kiderül, egymás alá helyezi a máriai lét két dimenzióját, az „eóni”, égi Máriát, vagyis Szófiát és földi létmódját. Ezért határozottan Szófia-Mária-ábrázolásnak tekinthetjük.

A táblakép középső részén látjuk a mennyei Szófiát, angya­loktól körülvéve. A jelenet forrása Péld 8,30: „Mikor Isten lerakta a föld alapjait, mellette voltam, mint kedvese.” A másik forrás ehhez: Augustinus Sapienta creata-fogalma. A következő „filmkocka”: Szófia alatt Mária (gyermekével), vagyis a földön megjelenő Szófia. A hely szellemének megfelelően, a kép a lorettói litánia epiteton ornansait is megjeleníti, ugyanúgy, mint imént, az ingolstadti kegyhely esetében láttuk.[31] Az európai „kollek­tív tudatalatti” kiszorított, feledésbe merült, de jelentős archetípusa a középkor-végi, újkor-elejei Szófia-ábrázolási hagyo­mány!

 

Sophia in the Western Tradition

The view according to which the Latin period of the Middle Ages is not concerned with Sophia is false. There are various documents and works of art from this period which clearly reflect the presence of this ideal.  the Codex Rossanus, the Codex Syriacus. Is there Sophia also in the Higher Middle Age: cf. the Missale of Hildesheim, works of St. Hildegard, who regards Sophia as identic vith the Holy Spirit. On The Beginning of the Modern Age is standing Michelangeo, who in famous fresco The Creation of Adam on the Sistine Chapel give us Sophia as Co-creator with God. The next document is the Sophia-Sapientia picture of the Church of Mary  named after the Victory of Ingolstadt. The teaching panel of the Church of Loretto in Birkenstein is the continuation of the fresco in Ingolstadt. Thus the Western Tradition continues the Sophian teaching.

Keywords

Biblical Codices, Middle Ages, Higher Middle Age, Sophian Tradition

                                                                     

I.       sz. melléklet

Bingeni Szt. Hidegrad I. sz. látomása:

a Bölcsesség a Báránnyal

II.    sz. melléklet

A genti oltár középső táblája

Jan van Eyck műve

 

III. sz. melléklet

Az isenheimi oltár tabernákulum-képe

Matthias Grünewald műve

 

IV. sz. melléklet

Freskó az ingolstadti templomból

V.    sz. melléklet

A birkensteini Loreto-templom tanítótáblája

 



[1] LILIENFELD, F., „Frau Weisheit in byzantinischen und karolingischen Quellen”, in: Typos, Symbol und Allegorie bei den östlichen Vätern und ihren Paralellen, Internationales Kolloquium Eischtaerr 1981. 156. és 160.

[2] Ld. a sorozat 4. részében.

[3] LILIENFELD: i.m. 159.

[4] LURKERM, M., Wörterbuch Biblischer Bilder und Symbole, München 1973. 294.

[5] SCHIPFLINGER Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988, 72.

[6] Ld. a sorozat 5. részében.

[7] BOECKLER, A., Deutsche Buchmalerei in vorgotischer Zeit, Königstein 1953. 53.

[8] LDO 48. kk.

[9] Ld. a sorozat 8. részében.

[10] Ld. a sorozat 9. részében.

[11] LDO 280. kk.

[12] SCHIPFLINGER, Th., i.m. 81.

[13] Ld. I. sz. melléklet

[14] LDO 32. kk.

[15] Scivias 161.

[16] Ld. a sorozat 3. részében.

[17] „Kezdettől és minden század előtt teremtettem.”

[18] Grosses Lexikon der malerei, Braunschweug 1982. 204.

[19] Ld. II. sz. melléklet

[20] Ld. a sorozat 1. részében.

[21] DREISS, W., Die Mystik des Marsilio Ficino, Berlin 1929. 68.

[22] SCHEJA, G., Der Isenheimer Altar des Matthias Grünewald, Du-Mont Schauberg Köln, 1969. 65.

[23] Ld. III. sz. melléklet

[24] SCHEJA, G., i.m. 41.                                                                                 

[25] Uo. 66.

[26] Ld. IV. sz. melléklet

[27] SCHIPFLINGER, Th., i.m. 112.

[28] Megdöbbentő az azonosság a keleti Mária-ájtatosság, a paraklisz díszítő jelzőivel!

[29] Uo.

[30] Ld. V. sz. melléklet

[31] SCHIPFLINGER, Th., i.m. 120.