Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

15. Újkori nyugati Szófia-látnokok

 

A Philadelphia Társaság

 

Jakob Böhme 1650-1750 között nagy hatást gyakorolt az angol vallási világra. I. Károly (1625-1649) érdeklődött tanítása iránt, szakértőket küldött hozzá, negyven év alatt három művét fordították le angolra. Különösen John Pordage, londoni anglikán lelkészre volt nagy hatással, a 17. sz. végén. Fő művei: Theologia mystica, Metaphysica divina, Sophia, Philosophia mystica. Kozmo­lógiában és megváltás­tan­ban Böhmét követi, de az üdvösségről önálló gondolatai vannak: célunk a feltámadás, de ehhez előbb Szófiával kell egyesülnünk és együttműködnünk. „Szófia által kell Krisztusnak bennünk megszületnie, élnie, szenvednie, meghal­nia és feltámadnia”.[1]

Böhme másik tanítványa: Lady Jane Leade (1623-1670).[2] Naplójában azt írja, „Szófia megjelent nekem igen barátságos és méltóságteljes viselkedésű asszony alakjában, villámfényben, mint ahogy a Nap sugárzik, áttetsző arany ruházatban”.

Szófia Leade asszonynak különféle formákban jelent meg: mint királynő, csillagkoronával, angyali karoktól körülvéve, a Jel 12-ben szereplő Napba öltözött asszonyként, mint Isten egyik tulajdonsága vagy ereje, akinek titkait egy könyv rejti, mint isteni princípium, akinek lelkében kell megszületnie, ahhoz hasonlóan, ahogy Angelus Silesius szerint Krisztusnak bennünk: „Ha Krisztus ezerszer is megszületik Betlehemben, de benned nem, örökre elveszett maradsz.”[3] 1670-ben John Pordage-dzsel együtt megalapítja a Philadelphy Society-t, amely sokat tett Szófia tikának elterjesztéséért.

Jane Leade ezt tanítja Szófiáról: Isten titkainak és kincseinek őrzője, közve­títője, isteni lételv, eszme, forma, minta, amely segíti az ember teljes kibontakozását. Nemcsak kozmo­lógiai szerepe van, hanem antropológiai is: mennyei összhangot teremt az emberben, ennyiben is anya és segítő. A „szofiánus újjá­születés” általa megy végbe. Sajátos „szofiánus közösség” jön létre ezáltal. A cél a föld „mennyeie­sítése”, a végidei emberiség előállí­tása, a tökéletes embereké, akik androgűnek (a férfi és a nő lelki sajátságait is magukban hordozzák, vö. a jungi animus-anima fogalompár).

Kommentátorai (Ernst Benz, Szolovjov) szerint a Szentlélek idejének eljöttét jelzi: „Közel van egy új szellemi Ország, az ajtók előtt áll”, melyben az újjászületettek közös­séggé állnak össze, a testvérszeretet, Philadelphia közösségévé, melyben Krisztussal és Szófiával együtt élnek.[4]

 

Az Isteni Bölcsesség Arnoldnál       

 

Gottfied Arnold (1714-1707) evangélikus misztikus és egyháztörténész, perlebergi szuperintendens volt.[5] Evangélikus szofiológusnak nevezte magát, Böhme egyik legtehetségesebb, legokosabb és leginkább hatékony tanítványa volt. Költészetét is Szófiának szentelte.

Az Isteni Szófiáról írt könyvében a Szentírásra és „régi tanítók írásaira” hagyat­kozik. Művének ezt az alcímet adja: „Költői dícsőítő és szerelmes vallomások az örök Bölcsességről Salamon könyve, az Énekek éneke indítására”. 156 verset ad közre Szófia iránti szerelméről. Kifejezetten bevallja, hogy megjelent neki Szófia. Iránta érzett szerelmét az Énekek éneke alapján írta meg: Szulamitként szólítja meg, fiatal mesternőjének nevezi, az örömök forrásának, királynének. Érzelmeit így indokolja: „Jó alapot találunk az Írásban, amely arra késztet bennünket, hogy a Bölcsességet ne csak anyának, hanem szűznek, jegyesnek, hitves­nek, játszótársnak is nevezzük.” Példának felhozza a Bölcs 8,1-et és „azt az egész Éne­ket, amelyet Énekek énekének szoktunk nevezni, mert ez a léleknek a Szófiával való szerelméről beszél”. Imákat is írt Szófiához.

Szentatyáktól is idéz, főleg Szent Ágostontól, a Confes­siones alapján: „Szófia csodálatos felső lény, aki olyan szeretettel kapcsolódik Istenhez, hogy – bár nem ugyanolyan örök, mint Ő, de – soha nem távolódik el tőle, semmiféle (akár időbeli) változás miatt, hanem az tölti el lényét, hogy belső lényegét szemléli.” Szófia az ágostoni Sapientia Creata, „a Teremtett Bölcsesség, vagyis az értelmes természet, amely maga is fény, mert a fényt szemléli..., Isten szellemi és örök háza, amelynek folt nélkül örökre meg kell maradnia, a hely, ahol az Úr dicsősége lakik... A teremtmények teremtménye, Isten jegyese” (Conf. 12. és 15. alapján).[6]

Egyértelműen személynek tartja: „Az eddigiekből feltét­lenül következik, hogy a Bölcsesség önálló, szellemi, maradandó, önmagáért felelős isteni és mennyei lény”. A hagyománynak ahhoz a vonulatához (vö. palamitizmus) kapcsolódik, amely a teremtett világ csúcspontjának látja: „Számos szent férfi úgy látja, hogy a mennyei Bölcsesség nem egyszerűen csak egy név, hanem isteni lény, magasabbrendű, mint bármely angyali és emberi szellem, önállósággal, vagyis személyiséggel rendelkezik, ahogy Sinaita Anastasius beszél róla.”[7]

Bár megmarad abban a fogalmi keretben, amelyet Augustinus jelölt ki, tehát a kozmikus Szófiát mind a Logosztól, mind a Szentlélektől különböző, önálló, de teremtett személynek tekinti, eljut annak küszöbéig, hogy a „szentlelkes” vonalra helyezze: „Csakis Isten örök Lelke mozdíthatja meg, akinek teste..., Isten dicsőségének visszfénnye.” Tehát már nincs messze attól a gondolattól, hogy a Szentlélek Szófiában testesült meg, még ha nem is azonos a Szentlélekkel.

Arnold tehát a nagy szofiánus mester, Böhme után a legnagyobb a nyugati kereszténységben. Elméleti síkon nem tudta áttörni a korabeli fogalmi kereteket, hiányzik nála a mariológiai és egyháztani dimenzió, de sok indítást adott honfitársainak (Her­dernek, Goethének), az oroszoknak (Szolovjovnak, Florensz­kijnak), és aszkétikus-misztikus síkon is sokat tett.

 

Böhme-tanítványok

 

Johann Georg Gichtel (Regensburg, 1638-1710) is Böhme tanítánya, Arnold kortársa, akit már teozófusnak szoktak nevezni. Főműve: a Theosophia practica, halála után, 1722-ben jelent meg Leydenben. A teremtett Szófia és a Szentháromság kapcsolata foglalkoztatta. Szerinte Szófia tükör és anyaméh (matrix), melyen át Isten terveit, teremtéstervét szemléli és megvalósítja. Szófia a menyasszony, az ember a vőlegény, tehát egyfajta hierosz gamosz részesei vagyunk általa, ezáltal Jézus Krisztushoz hasonulunk, a Szentháromság lakik bennünk.

Próbálta a Szófiával megélt kapcsolatot gyakorlati szem­pontból is végiggondolni, ez a gyakorlati teozófia. Ennek lépései: megtérés, belépés Szófia országába, újjászületés. Szófia növeli bennünk az új életet. Szabadok vagyunk; ha ellenállunk, Szófia kilép belőlünk; ha megnyílunk, visszatér, a trinitárius élet kitel­jesedik. Írásaiban Szófiát néha Krisztussal azonosítja, a patrisztika és épp Ágoston „logoszofiai” megoldása nyomán, de Schipflinger szerint lehet, hogy ilyenkor Krisztus anima-részére, jin-oldalára gondol.[8]

Louis-Claude de Saint Martin (1743-1803) francia filozófus, Böhme francia fordítója. A Szófia szót először így fordítja: l’homme-esprit (az emberszellem), annyira hiányzott a francia szellemi életből a Szófia kifejezés. Böhme és Gichtel fogalmi rendszerét viszi tovább: Szófia – a szellemivé válás anyaméhe, közvetítő Isten és a világ között; tükör, melyen át Isten szemléli a világot, forma, ideák ideája, az emberség eszményképe; kozmológiailag: a világ lelke, anyja, míg a világ Szófia fia, gyermeke. Mind-mind ismerős fogalmak immár számunkra…

Ez a Világlélek egyszerre transzcendens és immanens: nemcsak egyoldalúan transz­cendens, mint Isten a hagyományos teizmusban, de nem is csak immanens, panteista értelemben, hanem a kettő egysége. Nála is elmélyült természetmisztika bontakozik ki. Újra megjelenik nála a mariológiai dimenzió: amint a Logosz Krisztusban lett emberré, Szófia Máriában született meg. Megvan nála is a vőlegény-menyasszony gondolat: Szófia minden lélek jegyese.

Böhme-tanítvány Johann Jakob Wirz (1778-1858) német misztikus is, akinek műveit Baselben adták ki, Offenbarungen címmel, 2 kötetben, 1863-ban.[9] A Nazarénus közösség alapítója. A nazarénusok példaképének Máriát tartja, aki Szófia inkar­nálódása. Úgy viszonyulnak, mint lélek és test. Hatással volt a katolikus Mária-tiszteletre is, Ludwig Maria Grignon von Monforton keresztül,[10] tudniillik von Monfort spiritualitásából merített Maximilian Kolbe atya és Szent II. János Pál pápa is, épp Totus tuus jelmondatával! (Vö. tökéletes tisztelet Mária felé!)

 

Szófia Katharina Emmerick vízióiban

 

            Bár nem közvetlenül Böhme-tanítvány, mégis ebbe a sorba helyezhető el Anna Katharina Emmerick is (1774-1824), vagy, ahogy mi, magyarok ismerjük: Emmerich Katalin nővér. Közben a 18-19. században felerősödött a katolikus egyházban a Mária-tisztelet, igaz, nem annyira „szofiológiai” alapon, bár imént láttunk példát erre is, és ezt a motívumot erősíti fel Emmerich német ágostonrendi nővér is, a nagy látnok és misztikus, akinek 1812-től stigmái is voltak.

Víziói középpontjában Szófia-Mária áll. Különbséget tesz az örök és az időbeli Mária között. Az Örök Mária létrejöttét úgy írja le, „mint ahogy a lehelet aprócska felhőt képez szánk előtt, így alakult ki a legszentebb Szent­háromság színe előtt az ő alakja”. Az (időbeli) Mária az örök Szűz testet öltése, Szófia megtes­tesülése.

Egyik víziója szerint angyal adta tudtul Mária fogantatását Szent Annának, álmában, arany betűkkel írta nevét a falra. Mikor Joáchim és Anna átölelték egymást, fényes felhő borította be őket. Katharina látta a foganás előkészületét, a szűzet Istennél, Istenben, Mária lelkének megteremtését, s amint egyesül Mária legtisz­tább testével. Az Emmerichnél szereplő jelké­pek: trón, tükör, felhő, edény, torony, fuvallat, drágakő, hegy, bab mind megvannak a szofi­ánus irodalomban.[11]

Így Emmerich Katalin nővér Jakob Böhme és Gottfried Arnold mellett a harmadik jelentős szofiológus Nyugaton, aki főként Szófia mariológiai dimenziójának tanúja. Látomásainak első részét Az Úr Jézus szenvedéséről szóló könyv adta közre 1833-ban, második részét az 1852-ben kiadott, Szűz Mária élete (Das Leben der heiligen Jungfrau Maria) c. könyve jelenti. 2004. október 3-án II. János Pál pápa boldoggá avatta a látnoknőt! Úgy is mondhatnók, most már a szentek égi kórusában is tanúskodik Szófia mellett...                



[1] „J. Pordage”, in: Realencyklopädie für protestantische Theologie und Kirche, Leipzig 1896-1913. 15. kötet, 553.

[2] Művei: The Heavenly Cloud, 1681, The Revelation of Revelations, 1683, A Fountain of Gardens, szellemnaplója 4 kötetben, 1701, The Law of Paradise, 1695, A Message to the Philadelphia Society, 1696, A Revelation of the everlasting Gospel message, 1697, The Ascent to the Mount of Vision, 1698.

[3] SILESIUS, A., Der Cherubimische Wandersmann I/61

[4] BENZ, E., Vision, Stuttgart 1969, 571.

[5] Művei: Unpartheyische Kirchen- und Kertzerhistorie, Das Geheimnis der Göttlichen Sophia.

[6] ARNOLD, G., Das Geheimnis der Göttlichen Sophia, 15. fejezet          

[7] Uo. 31. fejezet

[8] SCHIPFLINGER, Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988, 152.

[9] STAELIN, E., Der Basler Seidenweber Johann Jakob Wirz als Hellseher und Gründer der Nazarenergemeinde, Basler Stadtbuch 1966. 69.

[10] Vö. MONFORT, L.M.G., Das Goldene Buch der Vollkommenen Andacht zu Maria, Kanisius-Verlag Fribourg 1918.

[11] BRENTANO, C.M., PATTLOCH, P., Leben der hl. Jungfrau Maria, Aschaffenburg 1980. 6. kiadás. 40.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Western prophets of Sophia

Jakob Böhme had a great influence on European religious life. His disciples were: John Pordage, Lady Lead and the Philadelphy Community; Gottfried Arnold, Johann Georg Gichtel, Louis-Claude de Saint Martin, Ludwig Grignon von Monfort, Johann Jakob Wirz and Anna Katherina Emmerich. In 2004 John Paul II beatified this prophet; now she stands with Sophia in the heavenly choir of the saints.

Keywords

Sophian tradition, Philadelphy Community, Nazarene Community, Sophiomystica

Boldog Emmerich Katalin