Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

6. Szófia az Újszövetségben

Szófia és az Egyház

 

Szófiáról – első olvasatban

 

Az oldalhajtások (Philón, a Kabbala és a görög bölcselet) után talán térjünk vissza a fő vonulatra: a Szentírásra, mégpedig az ószövetségi előzmények után most már az Újszövetségre! Igen, mondhatnák sokan, rendben van, az Ószövetség sok mindent mond az Isteni Bölcsességről, Szófiáról, de vajon mond-e valamit róla az Újszövetség? Hiszen számunkra, keresztények számára mégis csak az a döntő, amit az Úr Jézus és az ősegyház tanít.

Nos, szól a bölcsességről maga Jézus is: „A bölcsesség igazolást nyer a tettei által” /más fordítás szerint: „fiai által”/  (Mt 11,19). A bölcsesség itt első ránézetre az ember egyik erénye, de ha „fiai” vannak, akkor már többet sejtet: az üdvtörténetben működő erő, sőt ez a megjegyzés akár anyai szerepkörre is utalhat! Ugyanaz a kérdés vetődik fel tehát itt, mint már a bölcsességi irodalom kapcsán is: személytelen elvnek, tulajdonságnak, vagy személynek kell-e tekintenünk a bölcsességet, Szófiát?[1]

Sok minden visszhangzik a bölcsességi irodalomból Szent Pálnál is, de a bölcsesség kifejezés nála (legalább is első olvasatra) inkább csak irodalmi fordulatnak, legfeljebb Isten egyik tulajdonságának tűnik: „Mily nagy Isten gazdaságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire felfoghatatlanok az Úr ítéletei és kifürkészhetetlenek az ő utai! Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,33-34). Bár már itt is feltűnik, hogy a Bölcsesség – tanácsadó, ahogy ezt az ószövetségi Hokma alakjánál láttuk.

Tagadhatatlan, Szent Jánosnál „logoszophiai” megoldást találunk (vagyis a Bölcsességet a Logosszal azonosítja), híres prológusában, és (első látszatra) ezt az utat járja Szent Pál is: Krisztus „Isten ereje és bölcsessége” (1Kor 1,24).

Tovább vezet azonban, és további szövegekhez is kulcsot ad kezünkbe épp Szent Pál, amikor az Egyházról azt mondja: Krisztus Teste, melynek feje Krisztus (Ef 1,10), teste és tagjai: az Egyház (Ef 1,23), ahol Krisztus és Egyháza között vőlegényi-menyasszonyi, hierogamikus kapcsolat rajzolódik ki (Ef 5,21-33). Ha tehát páli értelemben a totus Christus-ba[2] beleértjük Krisztust, mint főt, és testét, az Egyházat, akkor máris megnyílik az út az egyháztani (és a mariológiai) szofiológia felé.

            Próbáljuk meg ennek fényében értelmezni Pál bölcsességi tanítását az I. Korintusi levélben. Ezt mondja: „A megfeszített Kisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, maguknak a meghívottaknak azonban, zsidóknak és görögöknek egyaránt, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége... /Más fordításban: Isten megtestesült ereje és bölcsessége/. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké lett” (1Kor 1,23-24 és 1,30).

E hely kulcsfontosságú. Hagyományos értelmezésben a Logoszról (mint Isten Bölcsességéről) szól, és a 30. vers meg is marad ebben a keretben: „Krisztus bölcsességünkké lett”. Ám a két tényező, Isten ereje és bölcsessége külön is szerepelhet, s így a Logoszra (az Igére) és Szophiára (mint külön elvre?) utalhat. Az a kifejezés pedig, hogy „általa vagytok ti Krisztus Jézusban”, úgy tűnik, külön lételvet feltételez, és ez nyilván éppen a Bölcsesség, tehát itt is együtt jelenik meg Krisztus, a fő, és teste, jegyese, az Egyház; a krisztológiai és az ekkléziológiai (egyháztani) dimenzió kiegészíti egymást.

Van, ahol még egyértelműbben szól Pál Szófia egyháztani dimenziójáról a sorozat bevezetőjében már idézett szakaszban: „Megismertem Krisztus titkát..., ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak..., hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétű bölcsessége az Egyház által” (Ef 3,4-5,10). Tehát Isten Bölcsessége az Egyház által nyilvánul ki, benne testesül meg. Sőt a „sokrétű”, sokalakú (sokformájú) bölcsesség mintha Szófia további megjelenítéseire is: a Hokma (sőt akár a Kabba­lában a Sekina) kozmikus szerepére is utalna: mint a formák formája, mindennek a formai elvét alkotja. Fény derülhet tehát arra, hogy Szent Pálnál sokkal alapvetőbb Szófia szerepe, mint ahogy azt a felületes szemlélet gondolná.[3]

 

Újabb fogódzópontok

Tágítsuk most a kört. Első pillanatban a logoszophiánus megoldást sugallja, hogy a „pogányok apostolának” egész sor olyan szövege van, amely szinte szószerint utal a bölcsességi könyvek egy-egy igéjére. Ezekben az ószövetségi helyek Szófiára, a szentpáli idézetek Krisztusra vonatkoznak. Idézzük az egyik ilyen, legkiemelkedőbb helyet:

 

Péld 8,24: Még nem volt meg az őstenger, én már megfogantam.

Péld 8,22: Az Úr alkotott engem teremtő tettei kezdeteként, mielőtt bármit is alkotott.

Bölcs 9,1: Szavad által teremtettél mindeneket és bölcsességeddel alkottad az embert.

Sir 24,5:

A Magasságbeli szájából jöttem elő, mint elsőszülött valamennyi teremtmény előtt.

Bölcs 7,26: /A Bölcsesség/ Isten tökéle­tességének szeplőtelen tükre.

Bölcs 7,25,26b: Isten erejének lehelete, a mindenható Isten dicsőségének tiszta csor­dulása... tökéletességének tükre.

Kol 1,17: Ő előbb van mindennél, s minden benne áll fönn.

Kol 1,18: Ő a kezdet... övé az elsőség mindenben.

 

Kol 1,16: Benne teremtett mindent a mennyben és a földön... mindent általa és érte teremtett.

Kol 1,15: /Krisztus/ a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény első­szülötte.

Zsid 1,2b-3: Általa /Krisztus által/ terem­tette a mindenséget. Dicsőségének kisu­gár­zása s lényegének képmása ő, aki hat­hatós szavával fönn­tartja a mindenséget.

 

A nagy kérdés az, vajon azonosságal, párhuzammal vagy kettős egységgel van-e dolgunk? A patrisztikától kezdve több egzegéta azonosságot lát a két oldal között, másszóval úgy véli, ez a párhuzam a Logosz és Szophia azonosságát igazolja. De ha a Logoszt és a Szophiát vőlegény és menyasszony viszonyában látjuk, rájövünk, hogy a hasonlóságok funkciójuk, szerepük hasonlóságából, egymásra­hatásából is adódhat. Mint a férfi-nő kettősség tökéletes megvalósulásai, együtt alkotják az Atya képmását. A párhuzam ugyanakkor megerősíti azt a lehetőséget, hogy Szophiát személyes valóságnak tekintsük, hiszen a párhuzam csak így válik teljessé. Másrészt nem kell félnünk attól, hogy Szophia személlyé emelése bármit is elvenne a krisztológia rangjából és jelentőségéből.

Szent Pál Szófia-tanítását jól egészíti ki a Jelenések könyvének képe az immár eszkatológiai távlatba állított Szófia-Egyházról: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és a gazdagság (teljesség), a bölcsesség és az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” (Jel 5,12) Egyértelműen párba állíthatók Krisztus és teste = a megtestesült Szófia = az Egyház iránti hódolat kifejezései: a hatalom, az erő, a dicsőség a Krisztusnak, Isten megtestesült Fiának kijáró jegyek, a gazdagság (lelki termékenység) a bölcsesség gyümölcse, a tisztelet és az áldás az egyháznak jár ki, hogy az Egyház, mint megtestesült Szophia, megadja a tiszteletet Krisztusnak és áldja őt. A textus a Logosz-Szophia fogalompár, a Pál-féle Krisztus-teste-fogalom kettőssége keretében válik igazán érthetővé.[4]

És itt egy olyan jelentős szofiológiai motívumhoz érkezünk, amely át- meg átszövi az egész Újszövetséget, és ez: a Bárány menyegzője, az isteni nász legvilágosabb teológiai megfogalmazása. Tudjuk, erről az Úr Jézus maga is szólt, önmagát vőlegénynek nevezte (vö. Mt 9,15), és Isten országát menyegzőhöz hasonlította (Mt 22,2sk, Mt 24,6kk és párh.). Nyilvános működését tudatosan kezdte (a János-evangélium szerint) a kánai menyegzőn való részvételétellel (Jn 2,2kk). Keresztelő János is utalt erre: „Akié a menyaszony, az a vőlegény, a vőlegény barátja pedig, aki ott áll és hallgatja őt, ujjongva örül a vélegény hangjának. Ez az öröm most számomra beteljesedett” (Jn 3,29). Még ismertebb vallomása: Jézust Isten Bárányának nevezi (Jn 1,36), ami bekerült a nyugati és a keleti liturgiába is.

Ez a motívum a Jelenések könyvében teljesedik ki, immár eszkatológiai tartalommal: János apostol visszautal a menyegzőre való meghívás mozzanatára: „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére!” (19,9). „Eljött a Bárány menyegzője, és jegyese felkészült!” (Jel 19,7b). „Gyere, megmutatom neked az asszonyt, a Bárány jegyesét!” (Jel 21,9). A Logosz-Szófia fogalompár alapján világos, hogy a jegyes – Szófia, itt főleg egyháztani tartalommal. Akárcsak a bölcsességi könyvek és a Kabbala, a Jelenések könyve is “új Jeruzsálemnek” látja Szófiát: „Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt” (Jel 21,1).

Van tehát sajátos szofiológiája az Újszövetségnek is, csak a szokványos beidegződéseken túl kell tudnunk látni. És ez még nem is minden, mint ahogy azt a további részekben látni fogjuk.

 

 

Sophia and Church

In the doctrine of St. Paul, St. John and the Book of Revelation many exegetes have seen the Hochma-Sophia and Logos-Christ as equal (cf. logosophian solution) But if we treat Sophia and Logos as bride and bridegroom, the similarities between the two may result from their similar role or function as well. The teaching of Paul and John adds an eschatological dimension to Sophia as the Church: “Worthy is the Lamb that was slain to receive power, and riches, and wisdom, and strength, and honour, and glory, and blessing.” (Rev 5,12)

 

Keywords

Logosophian solution, Preface of St. John’s Gospel, Book of Revelation, Lamb of God

 

Sztroganov Szófia-ikonja: Szófia menyasszonyi díszben



[1] Zu den Begriffen Personifikation, Hypostase und Person”, in Wörterbuch der Religionen (Szerk. BERTHOLET, A.) Stuttgart 1976. 269.

[2] Az „egész Krisztus” Szent Pálnál Krisztus, mint fő, és Teste, az Egyház.

[3] SCHIPFLINER, Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988. 231.

[4] Cselényi I.G., A lét nászdala, Bp. 2013. 264.