Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

5. Logosz és Szófia az antik gnosztikusoknál

 

            A Logosz-Szophia fogalompár megjelenik a gnosztikus irodalomban is, amely a görög bölcselettel párhuzamosan halad, annak kiegészítője, sőt sok esetben versenytársa is (mint ahogy az őskereszténységnek is). Természetesen, ezt a szerteágazó világnézetet itt csupán sorozatunk témája szempontjából tekintjük át.

A gnoszticizmusban három fő irányzatot szoktak elkülöníteni: az egyiptomit, a perzsa-manicheust és a görög hellenisztikust. Az egyiptomi vagy mandeus gnoszticizmus kiindulópontja a Logosz. A gnosztikus Logosz első aspektusa az élet, mégpedig a minden teremtés felett álló Élet, a Nagy Élet, amelyből az első és második Élet és minden további élet származik. Ez az élet a maga lényege szerint ”e világtól” idegen, ez a világ nem ismeri, mert egy másik, idegen, ismeretlen, titokzatos és elrejtett létből származik. Általában a gnoszticizmusban ez az „idegen Élet” mint ismeretlen Atya jelenik meg, míg újplatonizmus változatában úgy találkozunk vele, mint a mindenen „túl lévő” világ.

Amit látunk, az tiszta monizmus, szó sincs arról, hogy két istenség lenne, egy jó és egy rossz, szellem és anyag. De a Logosz a világba való alászállással látszólagos dualizmusként nyilvánul meg, a „Fény” letöredezése és transzformációi miatt pedig, aminek végső állomása az ember, az egész folyamat látszólagos politeizmusba torkollik, úgy, hogy közben a belső tartalom egy pillanatra sem veszíti el a monoteista jellegét. Minden és mindenki az egyetlen Logosz transzfigurációja és imaginációja.

Itt egy nagyon fontos ponthoz érkezünk a gnoszticizmus ember- és világképével kapcsolatban. Közismert, hogy a gnosztikus irányzatok (esetleg más szélsőségesen aszketikus, de csak egyes elemeiben gnosztikus csoportok) egyik legfontosabb közös jellemzőjeként az anyag, a test, a világ gyűlöletét és elvetését szokták elsőként említeni. Ez részben igaz is lehet, ha onnan közelítünk, hogy az Élet öltözete, a gnosztikusok szerint, a túlvilágon a Fény volt, amit a Nagy Élettől kapott, így szabad volt, méghozzá abszolút módon szabad. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a gnosztikus mitológiában csakis ebből a szélsőségesen és abszolút módon élére állított, végső szempontból ítélik meg szenvedésként, rosszként és a Fény ellentéteként a világot. Itt kezdődik a gnosztikus kozmológiai dráma, amelyben a Logoszban megjelenő erők és ellenerők összecsapnak. A gnoszticizmus a teremtést ősbukásként éli meg.

Ezen a ponton éles különbséget észlelünk a kereszténység (értsd: judeo-krisztianizmus) és a gnoszticizmus álláspontja között, hiszen míg az Ószövetségben, a Teremtés Könyvében a Teremtő a világ teremtésére, mint pozitív aktusra tekint (lásd: „És látta Isten, hogy amit teremtett, jó), csakúgy, mint az ember teremtésére, ahol az ember nem eleve rossz, csak a bukásban, a bukás után válik azzá, addig a gnosztikus teremtődésben az Élet, a Fény belezuhan a sötétségbe, az Élet a világba, ami számára tragédia, ugyanúgy ahogyan az Életből fakadó léleknek is tragédia lesz a testbe kerülni és emberként fölébredni.

A gnosztikus irányzatok különböző magyarázatokkal szolgálnak az ősbukás okára vonatkozóan, ahol az Abszolútum szabadsága korlátozódik: „Ki vetett engem fogságba, ahogy útra keltem helyemről, szüleim köréből, akik engem felneveltek?”[1] A foglyul ejtés motívuma gyakori szereplője a manicheus szövegeknek is, ahol a test szinonimái a börtön, hurok és háló szavak.[2] Más jellegű választ találunk a görög nyelvű gnoszticizmusban (különösen Plotinosznál), ti. a Mindenen túliból kiváló Őslélek elfordul teremtőjétől, és kíváncsiságból,[3] vágyakozva az ismeretlen felé (ősbukás), észrevétlenül az alacsonyabb felé hajlik, és ez az ősbűn határozza meg azután az emberi lelkek sorsát is.

Mintha az Abszolútumon belüli polarizáció bontakozna ki előttünk: elgondolható egy minden lehetséges létezésen túli Élet, amelyről azonban nem tudhatunk semmit, ő az ismeretlen Isten; továbbá az előbbin belül megnyilvánul az Élet, a Fény, ő a nagy Második, aki az Élet birodalmában, önmagán belül és önmagából megformálja minden lehetséges létezés ősformáit (tudatformák), majd ezek megnyilvánítása iránt vágyat érez, ezért létrejön egy másik pólus, a démiurgosz teremtő (az akarat), aki a vágyat világként nyilvánítja ki, és a Fényt (vagy egy részét) a világba vetíti, amiből a már általunk ismertetett kozmikus dráma kibontakozik.

A Logosz alászállását a gnosztikusok azzal a képpel írják le, hogy önmagába tekint, saját imaginációját állítja maga elé. A Logosznak ez a képmása, ikonja, egyúttal, mint férfinak, nő-társa, Szófia, az isteni Bölcsesség. Szófia, a Logosz mása, a Logoszból a világban fogságba ejtett fény, akiért majd a Logosz mint Megváltó eljön; a sötétség vagy mélység pedig a tér-időben létező világ.

A „fegyvereitől” (az őselemektől) megfosztott Élet, a Logosz, immár Szófiaként, zavarodottság és „ittasság” hatalmába kerül, amelyet a „tudatlanság bora” váltott ki. A tudatban lévő ittasság bora arra szolgál, hogy a világban való idegenség érzetét és tudatát megszüntesse, hogy a Lélek önmagát evilághoz tartozónak élje meg, vagyis őseredete felé érzéketlenné váljon, és a világ törvényeire, hangjaira hallgasson, szája pedig zavarodott dolgokat hangoztasson.[4]

Ezzel szemben a világban továbbra is fennmarad, mint Sophia perennis (v.ö.: perennitas), a gnózis, a manda, vagyis az őstudás, ami egy „józan ittasságig” felmagasztosulva az eredettudatra újra ráébreszti az emberi lelket. A XI. Salamon-óda megragadóan így ír: „Beszélő víz öntötte el ajkaimat az Úr forrásából. Ittam és megittasodtam a halhatatlanság vizétől. Ittasságom azonban nem a tudatlanságé volt, hanem elhagytam a semmisséget.”

Ahogyan a Második Életnek, a Fénynek van önmagával azonos ellentéte, mégpedig a zavaros világi fény (önmagát a tükörben, Szophiában szemlélő fény), úgy a Harmadiknak, a démiurgosznak is megfeleltethető egy önmagával azonos ellentéte, a világban megnyilvánult teremtő akarat, ez a világot a maga konkrétságában felépítő ellenistenség, aki a Fény fegyverzetéből világokat és hamis isteneket teremt, és akinek szintén, éppen a mandeusoknál, női aspektusa van. Ez a démonikusan fogva tartó nőiség azonban éppen az ellentéte a Szófiában tapasztalható, megmentésre váró és a megmentésért kiáltó nőiségnek, mégis mivel mindketten ugyanannak a nőiségnek (a megnyilvánult világnak) az aspektusai, ezért végső soron és lényegük szerint egyek. Látható tehát, hogy a gnosztikus vallás minden szintjén látszat-dualizmussal állunk szemben, ami végeredményben visszavezethető egyetlen pontra.

Összefoglalólag: a gnoszticizmus a Logosz-spekulációk egyik átfogó formája, ahol a Logosznak mind az Istenen belüli (teológiai), mind kozmogóniai-kozmológiai, mind szótériológiai szerepe egyértelmű, de megjelenik női aspektusa, Szófia, a Világlélek is, aki az Isteni anyai arcát jeleníti meg. E mellett a polaritás mellett megjelenik jó és rossz polaritása is, a gnoszticizmus egyes változataiban, mint a monizmus és a monoteizmus egyik oldalhajtása, más változatokban pedig, mint éles dualizmus.

Bár a gnoszticizmus az ókor afféle mellékvágánya, a klasszikus görög és az ó- vagy újszövetségi felfogás mellett, keresztény szempontból érdekes tanulságokat hoz magával: egyaránt megjelenik benne az a variáció, hogy az Egyből nő ki a kettősség, a düász, és az is, hogy a kettősség egy harmadikban ölt testet, több ponton is feltűnik benne az Abszolútumon belüli polarizáció, vagyis a polaritások mozzanata, akár, mint a férfi-nő-kettősség gyökere, akár, mint jó és rossz ellentétpárja. S habár itt Szófia másodlagos a Logosszal szemben, a Logosz-Szophia-pár ugyanannak a hierosz gamosznak további változata, mint amellyel görög földön is találkoztunk.

            NB a kereszténységgel párhuzamban megjelenő, kései antik gnosztikusok tanításokra a későbbiekben még visszatérek.

Logos and Sophia in the ancien gnosticism

Although Gnosticism is only a side-track in antiquity besides classical Greek thought or the notions of the Old Testament and the New Testament, it still carries interesting illuminations connected to our study. The ideas that duality or dyas grows out of One-ness and that this duality takes form in the Third, and further, that the Absolute is polarised perhaps as a step toward a male-female duality or the opposites of good and evil are all present already. And although Sophia here is secondary to Logos, the pair of Logos and Sophia is a new variety of the same hieros gamos which we have seen in Greek philosophy.

 

Keywords

Mandeism, manicheism, hellenistic gnosticism, ancien greek philosophy, Logos, Sophia, Wisdom Books.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sapientia a hildesheimi Missaleban



[1] GINZA, J., Der Schatz oder das Grobe Buch der Mandäer, Ford. Lidzbarski, Göttingen, 1925. 328.

[2] Vö. Platónnál: szóma – széma (a test: börtön).

[3] Érdekes párhuzam: Jacob Böhme (1575-1624), német protestáns misztikus gondolkodó, úgy tűnik, ismerte a gnosztikus iratokat, mert Szophia nála is úgy jön létre, hogy az Ősalap saját imaginációját vetíti ki benne. Megtalálható nála az a gondolat is, hogy a jó és rossz polaritása már magában Istenben is megvan.

[4] JONAS, H., Die mythologische Gnosis, München 1998. 56.