Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

4. Logosz és Szófia a görög bölcseletben

            Közismert, hogy a Logosz fogalma, amely a János-evangélium prológusában megjelenik, nemcsak ószövetségi előzményekre mutat vissza, hanem Philónra, sőt az antik görög filozófiára is. Vajon mennyiben érvényes ez a a Szentírás bölcsesség-eszményére is?
A bölcsesség-elv nyelvi alakjai                                 

 

A bölcsesség fogalma kapcsán a görög nyelvben nyolc fogalom jöhet szóba: logosz, idea, nousz (Núsz), démiourgosz, eikon, pneuma, pszükhé és szophia.[1]

1. A logosz a görög legein (mond) szóból származik, aminek latin változata a legere, jelentése: olvas, számol, beszél; ennek eredménye: a szó, a folyamat: a beszéd; másik vonatkozás: valaminek az értelme; valakinek az értelme, aki a szó mögött áll; szellem, aki gondolkodni, beszélni képes. Így jutunk el az alkotó emberi vagy isteni szellemig. Viszont a gondolkodó lény értelmi képessége elvezet az ideáig, a következő fogalomig. A Logosz az idea hordozója. A végső eredmény: a világszellem, világértelem, Világlélek.

2. Az idea: az id-wid indoeurópai gyökből származik (vö. latin videre): nézni, rátekinteni valamire, ebből: megragadni a dolgok lényegi tartalmát. A dolgok a bennük lévő idea megvalósulásai, amennyiben az eszme az anyagba ereszkedik alá és beletestesül. Az alászálló eszmét Logosz noétosz-nak, a materializálódott ideát Logosz aszthetosz-nak is nevezték, ilyen értelemben Logosz és Idea egymást átjáró fogalmak.

3. A núsz a noein-ből jön (=gondol, ért, átért), így végül is a Logosz végső értelmével azonos, ugyanakkor mind a Logosz, mind a Núsz úgy is szerepel, hogy idea idearum, tehát az egyes ideák, lényegiségek átfogó tartalma és megalapozása. Egyeseknél a Núsz a Démiourgosszal is azonos.

4. A démiourgosz a démosz (nép) és ergó (tesz, alkot) szóból származik, tehát: teremtő, építőmester, művész, világformáló.

5. Az eikon az eiken (tükröz) szóból ered, tehát: kép, képmás, hasonmás, tükröződés, ikon.

6. A pneuma a pneuszó (fúj, lehel, lélegzik, él) szóból származik, akárcsak a latin Spiritus az azonos tartalmú spirare (lehel) szóból, s az emberben a légies, anyagtalan elemet, a szellemet jelöli. (Magyar nyelvben ennek analogonja a szellem, a szél képzetéből.)

7. A pszükhé a pszükhein (hűt, hűsít, elevenít, lelkesít) szóból, tehát: lehelet, szellem, lélek, életerő, szív, hajlam, érzelem, bátorság, kedv. (Hasonló logika mentén alakul ki a magyarban is a lélek szó a lehelésből, csak kicsinyítéssel /lelkecske/.)

8. A Szophia (Szófia) a szophosz (bölcs, okos, értelmes, ravasz, ügyes) melléknévből származik, tehát: bölcsesség, okosság, ravaszság és művészi képesség. Egyeseknél a pneuma, másoknál pszükhé a szinonímája. A Szophia latin tükörszava a sapientia, amely a sapere (tud, érez) szóból származik.

A sok oda-visszahatás ellenére úgy áll össze a kép, hogy a logosz, a núsz, a démiourgosz, a pneuma, a pszükhé maga az értelmes alkotó alany, személy, szellemi lény, szellemi szubsztancia, a szophia az értelmi képesség (de úgy, hogy lehet cselekvő alany, és lehet a szellemi folyamat is) ugyanígy a logosz is; az idea, az eikon a szellemi alkotás eredménye. Érdekes „párok” is előtűnnek, melyek a nyelvtani nem szerint is igen pontosak: egyik oldalon áll a logosz, a núsz és a démiourgosz, mint aktív, „férfias” lételvek, másik oldalon a szophia (sapientia), a pszükhé és az idea, mint „nőies”, befogadó lételvek, a mérleg nyelvét pedig a két semlegesnemű szó, a pneuma és az ikon alkotja, talán, mert magán hordozza mindkét oldal jegyeit, mintegy a két oldal „gyermeke”, gyümölcse.

Számunka most a szophia a legfontosabb. A görög világban a szophia kifeje­zés eredetileg inkább etikai és „kézműves” tartalmú, később azonban filozófiai tartalmat kapott a Világlélek alakjában, ahol a Szophia a világ rendező elve, értelem­adó tényezője, az idea idearum, és a Démiourgosz vagy a társa a teremtésben (lásd a hierosz gamoszról mondottakat!), s talán épp ezért is veszi át a logosz vagy a núsz egyik-másik jelentéstartalmát.

            Érdekes összefüggésre mutat rá Thomas Schipflinger, aki a katolikus egyházban sokat tett a szophiológia, a bölcsesség-elv elfogadtatásáért.[2] Mivel a Szófia (pl. Platónnál) az eszmék eszméje, a legfelső eszme, vele egy jelentésű szó a kalon (a szép, jó, nemes, értékes, kedves és boldog). A kalon viszont azonos gyökerű a holon-nal (egész, teljes, egészséges), amiből a katolikus (kat’holon=egész szerinti, teljes, egyetemes) és a manapság oly divatos holisztikus (az egészben való gondolkodás) is származik, de ugyanígy az ősgermán Hail és német Heil (üdv, és heilig=szent), vagy az angol whole (egész, minden) kifejezés.

A Szófia-fogalom tehát egész összefüggés-rendszerével az egészben való látásra, az összefüggések felfedezésére (vö. intellectus az inter-legere, sorok közt is olvas), a holisztikus gondolkodásmódra, a teljesség keresésére és megélésére, sőt a (testi-lelki) egész-ségre, üdvösségre, boldogságra irányítja figyelmünket, s nem annyira a rációt, a boncolgató értelmet, hanem az elméleti és gyakorlati, az értelmi, az akarati, az érzelmi szempontot is egyesítő átfogó látásmódot fejezi ki.

 

A világformáló Értelem az antik görög bölcseletben

 

            A klasszikus görög bölcselet első perctől az archét, a végső magyarázatot kutatta (vö. milétosziak), és a Szófia, a bölcsesség keresését tűzte ki céljául: Püthagorász (Kr. e. 624-545) a philo-szophia (a bölcsességre való törekvés) elnevezést adta e tudománynak (ti. philein: kedvel valamit, törekszik valamire). S bár a görögök öröknek vélték az anyagot, kezdettől úgy gondolták, hogy valamilyen isteni rendező erő, értelem alakítja ki a kozmosz (a szépen feldíszített anyagvilág) arculatát.[3] Az antik gondolkodás még nem tisztázza ennek az elvnek ontológiai tartalmát, egybemossa az abszolút és relatív lét szintjét, így az isteni Értelem panteista színezetet nyer.

            A Logosz fogalma először Hérakleitosznál tűnik fel (Kr. e. 500 körül), ahol bölcs, ellentéteket magába foglaló világértelem, a mindenség „vállalkozója”, erő, amely mindennek értelmet ad, de amelyet ember nem érthet meg. Az atomisták közül Anaxagórász Núsz-nak nevezi ugyanezt. A Hérokleitosznál meglévő dialektikus elemet Empedoklész viszi tovább: a dolgokat Philotész és Neikosz: Szeretet és Viszály ellentétpárja hajtja előre.

            Platónnál (427-347) a logosz logikai tartalmat nyer, nála a hérakleitoszi Logosz szerepét a Núsz és az Idea veszi át. Kiindulópontja a Núsz, az ideák ideája, melyben minden további idea benne rejtőzik. A maga őseszméjét azután alábocsátja az anyagba, melyet az örök anyagból a világformáló, a Démiourgosz (Núsz) alakít kozmosszá; majd a világszellem (Pszüché, Pneuma, Szophia, az ideák ideája), pronoia-val (gondviselés, előrelátás, bölcsesség és erő) formálja meg az anyagból az egyes létezőket, alakítja ki testüket. Így a világ, a kozmosz a materializált ideák ideája, a Világállat, melynek teste az anyagvilág, annak lelke a Núsz mint Világlélek. A világ szép és jó, ahogy Platón a Timaiosz végén biztosít róla bennünket.[4]

A másik nagy klasszikus, Arisztotelész (384-322), Platón tanítványa szerint minden egyes létezőben ott szunnyad az entelecheia (en=ban-ben, telosz=cél), a belső célprogram. Híres égmodellje szerint a szférák átlátszó, egymásra épülő kristály­gömbök formájában keringenek a Kinészisz akinéton, a Nem mozgó Mozgató körül, aki tehát mintegy Világszellemként működik. Ez az elképzelés volt uralkodó a középkorban is. De Arisztotelész számára a szférák is élőlények, amelyeket a bennük rejtőző entelechiák, lelkek vezérelnek.

A Kr. e. 300 körül útjára induló Sztoa felfogásában ismét visszatér Hérakleitosz Logosz-fogalma, amelyhez a Pneuma fogalma kapcsolódik. A Pneuma jelképe a tűz, dinamikus szellemi erő.[5] A Pneuma élteti és működteti a lét különféle formáit, afféle általános életelv a szervetlen és főleg a szerves létezőkben, lélek az állatokban, szellem az emberben és világlélek a mindenségben. Ez a világlélek azonban nemcsak élteti a dolgokat, hanem alászáll a mindenségbe és pronoia lesz (gondviselő szellem), részeit megtaláljuk mindenben, mint Logoi szpermatikoi-t (értelmi magvakat), ratio seminalis-okat, melyek már eleve benne vannak a Logoszban, de most alászállanak a dolgokba.

A Sztoa, mint a hellenizmus vezető bölcselete, tagadhatatlanul hatott az újszövetségi szerzőkre, így főleg Szent Lánosra, akinél a Logosz és a Pneuma (Ige és Lélek) fogalompár jelenik meg, de már – a világhoz képest transzcendens – Isten belső életében, a Szentháromság személyeiként.

A hellenizmus másik ágán, az újplatonizmusban a Núsz-Pneuma fogalompár Núsz-Pszükhé fogalompár formájában tűnik fel. Plotinosz sem ismeri a teremtést, emanáció-elméletet dolgoz ki: a világ a Henből (az Egyből) árad ki (=emanáció), megformálója a Núsz, majd a Pszükhé. Akár a Logosz-Pneuma, akár a Núsz-Pszükhé, akár a Démiourgosz-Szophia, sőt a Philotész és Neikosz fogalompárt vesszük, mindegyik férfi-női elv egységében simul egymáshoz, mintegy hierosz gamosz-t, szent nászt alkot, a világot megformáló isteni lét aktív-robusztus és befogadó-esztétikai oldalát.

A görög bölcselet átfogó tanítása a világformáló Isteni Értelemről hatott az Ószövetségre (ld. bölcsességi irodalom), később a keresztényi gondolkodásra, Philón közvetítésével, majd közvetlenül is, Alexandriai Szent Kelemenen, Órigenészen és Szent Ágostonon keresztül, konkrétan pedig olyan fogalmakban, mint a rationes seminales (éppen Augustinusnál), a természettörvény, a sarkalatos erények, a kötelesség, a lelkiismeret és a természetjog.

De – és sorozatunk szempontjából ez a leglényegesebb – az antik kor fogalom­rendszerének számos árnyalata csendül vissza a bölcsesség-elv, a Szófia fogalmának és a Logosz-Szófia fogalompárnak további fejlődési formáiban, ti. a Szentíráson belüli megjelenésében is,[6] ami nem egyszerűen fogalmak szolgai átvételét jelenti, hanem új tartalommal való megtöltését, a kinyilatkoztatás igazságaiba való beágyazását: a biblia szerzői a görög fogalmakat megtisztítják panteista, politeista felhangjuktól, de – mint látni fogjuk – számos motívumuknak helyet találnak a transzcendens Isten-fogalom eszmevilágában is.

 

Logos and Sophia in the greek philosophy

Many voices of ancient Greek philosophy are echoed in the later modifications of the wisdom-principle and the dichotomy of Logos-Sophia which does not only mean a servile adaptation of the ideas but their reconceptualisation and their embedding in truths of revelation: The authors of the Bible trim the Greek notions of their pantheist and polytheist overtones, but, as we shall see, a number of motifs has found a place in the transcendent idea of God as well.

 

Keywords

Ancien greek philosophy, Stoa, neoplatonism, Logos, Nous, Sophia, Philon, Wisdom Books.

 

Szófia a Codex Syriacus miniatúráján



[1] SCHIPFLINGER, Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988. 231. kk.

[2] SCHIPFLINGER, TH., i.m. 283.

[3] CSELÉNYI I.G., Filozófia dióhéjban, Esztergom 2001. 11. kk.

[4] Kalokagáthia, vö. a világ jó-volta a teremtésben: Ter 1, az egyes „napok” végén.

[5] Ismét érdekes párhuzam: A Szentlélek jelképeihez is hozzá tartozik az Újszövetségben a tűz, a szélvihar, a vízforrás.

[6] SCHIPFLINGER, Th., i.m. 39.