Cselényi István Gábor

A  SOKARCÚ  BÖLCSESSÉG

 

                                                 9. Az Újjászületés Lelke

 

            Már Szófia ószövetségi alakjának elemzésében is láttuk, hogy egyik dimenziója egybekapcsolódik a Lélek, a Szentlélek alakjával. Idézem újra, miként igazolható a Szentlélek és Szophia kapcsolata, kölcsönhatása. A Bölcs 7,22 szerint a Bölcsességre érvényes: „Benne lélek van: értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom.” Sokhelyütt együtt jelenik meg a két fogalom: a Bölcsesség lelke (Bölcs 7,7-14, 1Kir 3,6-9), „a Bölcsesség erejének lehelete (=Ruach)” (Bölcs 7,25). Bölcs 1,6 szerint a Bölcsesség emberszerető lélek. Szófia és a Szentlélek párhuzama (azonossága?) is megfogalmazódik: „Ki ismerte meg akaratodat, hacsak te nem adtál bölcsességet, s el nem küldted szent lelkedet a magasból?” (Bölcs 9,17).

Ez a lehetőség ott, az Ószövetségben még nemigen értelmezhető úgy, hogy a Szentlélek isteni személy lenne. Legutóbb, a János-prológus kapcsán már megoldódni látszik a kérdés, hogyan lehet Szófia, mint Arché, az isteni élet részese. Most az Újszövetség további, immár kifejezetten a Szentlélekre vonatkozó lelőhelyeit szeretném sorra venni, mégpedig úgy, hogy arra a legizgalmasabb kérdésre is választ találjunk: mond-e valamit az isteni léten belüli női szereplőről az Újszövetség?

Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, gondoljuk meg, hogy a (legalább is lelki értelemben vett) férfi-szerepet Istenben az evangélium is feltételezi, mikor Krisztust Isten egyszülött Fiának (sőt a görög eredeti szerint monogenész Theosz-nak, elsőnek nemzett Istennek) nevezi (Jn 1,18), itt tehát nemzésről esik szó! Azt persze talán hangsúlyoznunk sem kell: a nemzés itt semmiképpen sem a testi nemiség síkján, vagy a mítoszok értelmében szerepel, hanem analógiaképpen, a lelki, vagy mondjuk így: ontológiai értelemben vett nemi szerep kifejezése: az Atya az isteni élet aktív továbbadója, a Fiú ennek az élet-továbbadásnak gyümölcse.

 

Az anyagalamb

 

De vajon megjelenik-e, és hogyan van jelen az isteni életben az anyai oldal, az isteni élet befogadása és továbbsugárzása?

Nos, úgy tűnik, igenis, kapunk konkrét adatokat az isteni létnek erről az anyai oldaláról, mégpedig úgy, hogy ez a Szentlélek személyéhez kötődik. Igenis, beszél a Szentlélek női mivoltáról az Újszövetség, amely már mindenféle keresztény teológia nézőpontjából mégis csak a Szentháromság kinyilatkoztatása. Az első hely, amely a Szentlélekről szól, a Jézus megkereszteléséről szóló beszámoló, mely megtalálható mind a három szinoptikusnál (Mt 3,13-17; Mk 1,9-11; Lk 3,21-22) és feltételezi a János-evangélium is (Jn 132-34).

A szokásos fordítás: hogy a Lélek „galamb képében” száll alá, vagy az újabb, hogy „mint a galamb”, „galambként”, kissé félreérthető. Talán úgy kellene monda­nunk: „galambszerűen lebegett”, „úgy szállt alá, ahogy az anyagalamb ereszkedik alá fészkére”, ti. a görög szó, perisztera, vagy a latin columba nőnemű szó: anyagalamb! Nem arról van tehát szó itt, hogy amint a Logosz emberré lett, a Szentlélek (bocsánat a kifejezésért!) galambbá változott volna. Hanem jelkép van a kezünkben.

Az (anya-)galamb jelképét nagyon jól ismerték a zsidók, és mindig a jegyes, a menyasszony, a menyasszonyi szerelem kifejezésére alkalmazták (vö. Én 4,10; 5,2; 6,8, 5,2): „Kelj fel, szaporán, szerelmem, jöjj, galambom, szépségem!” (2,10). Még a Theodor Schneider által szerkesztett Handbuch der Dogmatik (Düsseldorf, Patmos, 1992, magyar változata: A dogmatika kézikönyve) is elismeri: a keresztelés perikópája mögött bölcsesség-teológiai megközelítés állhat,[1] tehát már rögtön a szofiánus dimenzió is egyértelmű.

Sőt, ha kicsit szélesebbre tárjuk a kifejezés távlatát, ezt a szimbólumot megtaláljuk a szomszéd népek vallásaiban is. A perisztera a görög kultúrkörben Istár szerelem-istennő madara! Szent János nem félt attól, hogy átvegye ezt a fogalmat (ahogy a Logosz-fogalmat is bátran átvette a görögöktől és Philóntól, bár, igaz, új tartalommal töltötte meg). Sőt úgy is mondhatnók, maga a Szentlélek vállalja fel itt ezt a kockázatot, mert talán azt akarta kifejezni, hogy nem más ő, mint az isteni szeretet foglalata, az Istenen belüli női vonás hordozója, az isteni Anya és Menyasszony.[2] A galamb jelképe tehát magába foglalja mindazt a tartalmat, amit más

vallások éppen az istennők alakjában éltek meg, de amelynek legmélyebb fokú kiteljesítője talán éppen a Szentlélek.[3]

Így az Atya jól ismert szózata mintha csak a Lélek-Anya kiáltását is magába foglalná: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik!” Sokak szerint a gyermeke fölött lebegő anyamadár képe visszautal a Ter 1,2-re is, tehát új világ terem­téséről van itt szó, az új teremésről, a szentpáli „mennyei ember” megalkotásáról, amiben a Szentlélek éppúgy aktív szerepet vállal fel, mint az első teremtésben.[4]

 

Szentlélektől fogant

 

Ám komoly szentírási nehézség is felmerül. Szent Máté a Józsefnek adott kinyilatkoztatásban kétszer is megismétli, Mária „méhében fogant a Szentlélektől”, a gyermek „a Szentlélektől fogantatott” (Mt 1,18,20). Ez került be az apostoli Hitvallásba is: „fogantatott Szentlélektől”. Úgy tűnik, ez a mozzanat a Szentlélek „férfias” szerepét ragadja meg. Ugyanakkor a keresztény hagyomány egyértelműen elutasította azt, hogy a szűzi fogantatás teogónia, vagyis, hogy a Szentlélek „nemzette” volna Krisztust. Még a hivatalos mai dogmatika is kiáll emellett, hogy a szűzi fogantatás értelmezésében „Isten transzcendenciája miatt el kell kerülni annak a gondolatnak még a látszatát is, mintha Isten fizikailag nemzette volna Jézust”.[5]

Az ellentmondást talán az angyali üdvözlet alapján oldhatnók fel: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1,35). Itt a Szentlélek a már imént elemzett vonásokkal jelenik meg: (anyamadárszerűen) száll alá, akárcsak később, vízkeresztkor. A Magasságbeli, vagyis maga az Atya az, akitől a gyermek származik, ezért is lesz Isten Fia. Schipflinger értelmezésében a Szentlélek talán, mint Társteremtő, mint Lélek-Anya, vesz részt a Fiú emberré-válásában, s ez megerősíti azt, hogy itt nem nemzésről, hanem új teremtés nyitányáról van szó, ahol a Szentlélek, Isten Lelke ismét úgy száll alá, akár az első teremtéskor.[6]

A Credo kifejezését: (a Fiú) „fogantatott Szentlélektől”, Schipflinger a maga részéről így értelmezi: a Szentlélek előkészítette Máriát, hogy befogadhassa és hordozhassa Isten Fiát, mintegy saját isteni női mivoltából részesítette.[7] De jogos a szóhasználat az együtt-teremtés értelmében is: a megtestesülés az Atya és a Szentlélek együtt-teremtésének gyümölcse, amely tehát magába foglalja a Szentlélek munkáját is. A „Szentlélek száll reád” leginkább a Sekina tartalmára emlékeztet: a Szűzanya a Szentlélek jelenlétének jele, emberi-időbeli-történelmi vetülete, vagy, ahogy a keleti liturgia nevezi: frigyláda, templom, édenkert!

Az evangélium számos további helye is anyai tulajdonságokkal ruházza fel a Szentlelket. Szent Lukács szerint Jézus azzal kezdte nyilvános működését, hogy a názáreti zsinagógában arra hivatkozott: a Szentlélek „kente fel”, a Lélek műve teljesedik be rajta (Lk 4,18,21). Később, amikor búcsúzik tanítványaitól, ismét Vígasztalónak nevezi a Lelket, s úgy beszél róla, hogy megtanít mindenre és emlékeztet mindarra, amit mondott (Jn 16,13). Ez a Vígasztaló „az Igazság Lelke, aki elvezet titeket minden igazságra” (Jn 16,13). NB Ugyanazok a jegyek, amelyeket a Bölcs 7,21 Szófiának tulajdonít: „Ami rejtve van, s ami látható, megismertem, mert... a bölcsesség megtanított rá!” Nos, tanítani, emlékeztetni, vezetgetni, elmagya­rázni, vígasztalni, türelmesen ismételgetni – mind-mind olyan tevékenységek, melyeket elsősorban az anyák gyakorolnak gyermekeikkel szemben, mind különös­képpen anyai tulajdonságok és erények.

 

Az újjászületés Lelke

 

Kiemelkedően fontos a János-evangélium 3. fejezete is, ahol Jézus Nikodé­mussal beszélget el, ahol az Úr Jézus a születés és újjászületés titkát állítja párhu­zamba: az ember földi létre anyai méhből születik (3,4), világos, hogy az új, természetfölötti életre a Szentlélek szüli az embert: „Ami testből születik, az test, ami Lélekből születik, az lélek” (3,6), tevékenysége tehát egyértelműen anyai szerepkör. Új csengést kap így a prológus 12-13. verse is: testileg szüleinktől születünk, de most, hogy „Isten gyermekei” lettünk, már „nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem férfi akaratából, hanem Istentől” születtünk. De Istenen belül talán az Atya és a Szentlélek-Anya szeretetéből!

Pünkösd szimbolikája is tükrözi a Szentléleknek ezt az anyai szerepkörét. A szél és a tűz számos vallás szimbólumrendszerében női erők, pl. a Ji-Jingben a szél=Szun, a Fény, a Tűz=Li, Szun és Li pedig Baguanak, a nyolc trigrammának két legidősebb leánya. De, hogy visszatérjünk az újszövetségi szövegösszefüggésekre, nem lehet véletlen, hogy a Szűzanyát most, a Szentlélek újabb alászállásakor (vö. Csel 1,14), az egyház születésekor is éppúgy ott találjuk, mint előbb, Isten Fiának fogan­tatásakor. Ez is erősíti azt a motívumot, hogy Mária az isteni Bölcsesség (jelképesen értett) megtestesülése, s hogy épp ezért Krisztus testének, az Egyháznak a lelki születésében is anyai szerepe van, a Szentlélek által.

A szofiánus irodalom itt meg szokott állni. Pedig tudjuk, hogy az Apostolok Cselekedeteinek könyve a Szentlélek evangéliuma. A pünkösdi nyelvcsoda a Bölcsesség szétáradására is emlékeztet, amely szent embereket, bölcseket teremt. Péter kifejezetten utal is erre az összefüggésre pünkösdi beszédében: „Kiárasztom Lelkemet minden emberre, fiaitok és leányaitok prófétálni fognak” (Csel 2,17). Íme, ismét az Édesanya óvó, intő, nevelgető, érlelő szeretete működik! Láttuk korábban, az Egyház terjedése a Szophia-Egyház életfolyamata, ezt most úgy is szemlélhetjük, hogy nem más, mint a Szentlélek ismételt „alászállása”. Amint szólott a Lélek „a próféták által”, úgy szól most apostolainak szavával, ezért is mondhatják az apostolok az első, apostoli zsinaton: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk...” (Csel 14,28).

 

A Lélek zsengéi

 

Szent Pál Szófia-fogalmát már elemeztük. Pál sok mindent a Logoszra alkalmaz a bölcsesség-teológiából, de, mint láttuk, ezek a párhuzamok a Logosz-Szófia vőlegény-menyasszony viszonyának keretében is értelmezhetők, s mint láttuk, ez a kettőség és egység a páli igehirdetés lehetséges eleme. De vajon mennyiben alkalmazhatók Pálnál a Szófia-elemek a Szentlélekre?

A Népek apostola számos helyen egybekapcsolja a Bölcsesség és a Lélek mozzanatát, a bölcsességet a Szentlélek ajándékának tekinti (vö. Ef 1,17). A Lélekre a hokma-teológia számos képét alkalmazza: „A Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységét is” (1Kor 2,10). Számos helyen szembeállítja a testi embert és a lelki embert – a szentlelkes embert –, ezzel azt sugallja, hogy a Lélek szül bennünket erre a magasabbrendű életre (Róm 8,6-12), hiszen „a gyermekké fogadás Lelke”, aki által azt kiálthatjuk Istennek: Atya, Krisztusnak pedig testvérei, társörökösei vagyunk (8,16-17), ami az elemzett jánosi helyek folytatása is (vö. Jn 1,13; 3,6).

Megdöbbentően anyai képet fest azután Pál a Szentlélekről, amikor arról beszél: „magunkban hordjuk a Lélek zsengéit” (Róm 8,23). Ehhez kapcsolja azt a képet is, hogy „minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik” (8,22), s a Lélek együtt sóhajtozik velünk (8,26). Ugyanaz a mozzanat ez, mint amit az Egyház-Szófia és a kozmikus Szófia kapcsán is láttunk: a Szentlélek az Egyház és a mindenség Lelke is, és anyai szeretettel szorgalmazza az Egyház, sőt az egész teremtett világ üdvös­ségét, átistenülését.

 

 

A vajúdó Asszony

 

Az üdvösséget „kihordó” vajúdó asszony képe éled fel a Jel 12,1-6-ban is, ahol egymásra vetül a megtestesülés-történet és annak végidei beteljesedése. Akár Máriát, akár az Egyházat értjük a „napbaöltözött Asszony” alatt, Mária-Szófia és az egyház-Szófia újabb leírása ez, eszkatológiai távlatban. A Jelenések könyve itt nem említi a Szentlelket, a szerző azonban egész művében azt zengi, amit „a Lélek mond az egyházaknak” (Jel 1,7,11 és másutt), tehát az üdvösséget vajúdó Asszony is a Lélek végső kinyilatkoztatása.

A Lélek és a menyasszony (Mária vagy/és az egyház) egymás mellett tűnik fel a Szentírás utolsó lapján is (Jel 22,17), együtt kiáltja: „Jöjj el!” Nem következik ebből, hogy Mária a „Szentlélek mátkája”, ahogy a népi jámborság énekeiben szere­pel, hanem – Krisztussal, a férfi-elvvel szemben – ismét az anyai oldal jelenik meg itt is, ahogy az örömhírvétel jelenetében is, az Örök Női, a (szószerint) Isten-Anya és földi vetülete, Mária-Szófia vagy/és az Egyház-Szófia, aki táplálni, éltetni akar, életet kíván árasztani, mint földi ősmintája, az első Éva (vö. Hává=Élet, az élet szülőanyja) is. Így válik teljessé a kinyilatkoztatásban a Szentlélekről alkotott kép, akinek tehát (sok más szerepköre, „ezer arca” mellett) talán vannak anyai vonásai is.[8]

            A szentírási alapok feltárása után a Szófia-tanítás utóéletét és a szellem­történeti párhuzamokat követjük végig, egészen napjainkig.

 

Spirit of Rebirth

Elements of Holy Spirit’s maternity in the New Testament: It „hovered like a dove” (peristera), is mother of rebirth. It is perhaps the Eternal Feminine, the manifestation of the God-Mother on earth, who wants to nourish and nurture and who wants to radiate life just like her original pattern on earth, the first Eve (Hava = Life, the mother of life), did. This is how the image of the Holy Spirit becomes complete in the revelation as a Divine Female Person.

 

Keywords

Non-created Sophia, Baptism of Christ, Rebirth

 

Bingeni Hildegard IX. látomása

Szófia a Szentlélek attribútumaival



[1] A dogmatika kézikönyve, Vigilia, Bp. 1996. I. 186.

[2] CSELÉNYI I.G., A lét nszdala, Bp. 2013. 289. kk.

[3] SCHIPFLINGER, Th., Sophia – Maria. Eine Ganzheitliche Vision der Schöpfung, München – Zürich, 1988. 319. 

[4] Uo.

[5] A dogmatika kézikönyve, II. 189.

[6] SCHIPFLINGER, Th. 320.

[7] Uo.

[8] BOULAD, H., A Szentlélek ezer arca, I., Bp. Kairosz Kiadó 2005. 195.