Fekete József

Cselényi István Gábor Isten anyai arca c. könyve

 

Cselényi István Gábor görögkatolikus lelkész, ny. teológiai és egyetemi tanár új, javított kiadásban adta közre a Magyarországi Aquinói Szent Tamás Társaság kiadásában „Isten anyai arca” c. könyvét.

A könyv megértéséhez sok mindent át kell (és újra kell!) gondolnunk. Istennek nincs teste, de mégis lehet egyfajta szellemi értelemben vett nemiségről beszélnünk. Ha lehet Atya és Fiú, azaz férfi nemű, akkor miért ne lehetne a másik oldal is Istenben? Annál is inkább, mert Isten tökéletes egység. Viszont csak úgy lehet létteljesség (esse ipsum), ha a férfi és női jegyeket egyaránt magában hordozza.

A féri és női tulajdonságok elemzése antropomorf, emberképű megjelenítés, de így közelítjük meg Istent akkor is, amikor például azt mondjuk, hogy Isten lát.

XVI. Benedek, azaz Joseph Ratzinger, még bíborosként írt könyvében fejtegeti, hogy mindenben vannak polaritások, sőt triászok, ezek jelen  lehetnek az Ősképben, Istenben is..

Érdekes megemlíteni két pápai megnyilatkozást, melyeket érdemes szem előtt tartanunk:

I. János Pál pápa mondta: Isten atya, de még inkább anya.

II. János Pál pápa a nők méltóságáról írt könyvében idéz az Szentírásból: „Ezt mondja az Úr: Mint akit az anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket” (Iz 66,13)

Henri Boulad, a neves lelki író mutat rá: a zsidó nyelvben az irgalom = „rachmen”, az arabban „rehem”. Ezen szavakból levezethető, hogy lakóhelyünk tulajdonképpen nem is Isten szívében, hanem Isten méhében van, hiszen a „rachmen” szó másik értelemben anyaméhet jelent.

Ugyancsak Boulad beszél arról A Szentlélek ezer arca c. könyvében, hogy az Isten három személye közül elsősorban a Szentlélekben találjuk meg a női arcot.

A bevezető gondolatok után a szerző a Szentírást faggatja erről a kérdésről.

Ott van mindenekelőtt az ember teremtéséről szóló bibliai történet: „Isten megteremtette az embert a maga képére és hasonlatosságára, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27) Könnyen átsiklunk a szöveg fölött, pedig világosan jelzi, hogy a férfi-nő kettősségnek valamiképpen Istenben is meg kell lennie, hiszen csak úgy leszünk képmásai! A férfi és a nő együtt Isten képmása. Ezen idézet előtt található a Szentírásban, hogy „teremtsünk embert” (Ter 1,26). Ez többesszám! Ez arra utal, hogy Istenen belül megvan a többarcúság.

A továbbiakban Cselényi a bölcsesség (Hokma, Szófia) fogalmának árnyalatait járja végig, mert ezek valamiféle anyai, női lételvhez vezetnek el.

A bölcsességi irodalom (a Példabeszédek, könyve, a Prédikátor könyve, Jézus, Sirák fia könyve és a Bölcsesség könyve) alapján a szerző rámutat: ez a századok folyamán nem eléggé értékelt Szófia a teremtmények elsőszülötte, valamifajta világlélek, világszellem, aki „Istennel együtt lakik. A Mindenség Ura megkedvelte, mert be van avatva Isten ismeretébe, és művében ő a tanácsadója” (Bölcs 8, 3-4), szinte már egyfajta Társteremtő, Jahve menyasszonya, akivel együtt teremtett az Isten, akinek az alakját az Írás anyaként rajzolja meg: Sírák fia könyve például azt írja: „Anyja vagyok a szép szeretetnek.” (Sir 24,24)  Az ősi szó, a „Hokma”, éppenúgy, mint görögül Sophia, latinul pedig a Sapientia „femininumok”, nőnemű szavak.

A másik nagy forrás az ószövetségben a női princípiumra vonatkozóan a a „Ruah Jahve”, az Isten Lelke kifejezés. Ez a szó egyébként szintén nőnemű! Jól ismert kép rögtön a Teremtés könyve második sorában, hogy „Isten Lelke lebegett a vizek felett”. A lélek tehát anyamadárhoz hasonlóan öleli át a teremtett világot. A Bölcsesség és a Lélek alakja több szálon is összefonódik, lásd például a „bölcsesség lelke” ajándékát.

De nézzük talán az Újszövetséget. Érdekes elemezni a Szentlélek tevékenységét egyes újszövetségi eseményeknél. Így a Lélek „galamb képében szállt alá” vízkeresztkor (Mt 3,13-17). Galambképpen, galambszerűen szállt alá. A galamb, a perisztera nőnemű szó, és ez a Szentlélek. A Teremtés Könyvére emlékeztet, amikor a Lélek ott lebeg a vizek fölött.

Jézus születésének hírüladásakor ezt olvashatjuk a Szentírásban: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, és ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (Lk 1,35) „Méhében fogant a Szentlélektől.” (Mt 1,18) Sokakban olyan érzést ad ez, hogy a Szentlélek „férfi” szerepet tölt be, mintegy „nemzi” Jézust. De erről szó sincs! Hiszen ha Isten Fiának fogják hívni, akkor a Mennyei Atya Fia és nem a Szentlélek fia. A Szentlélek közvetíti a Szentháromság szeretet energiáját. A Szentlélek a Szűzanyát, mint egy menyasszonyt öltözteti föl, teszi alkalmassá Isten Fiának a befogadására. A Szentlélek Isten teremtő erejének hordozója. Párhuzam van a Ter 1,2 és a Vízkereszt között. Van olyan vélemény, hogy a Szentlélek a maga anyai szerepéből részesíti a Szűzanyát.

Jézus szájából hallhatjuk János evangéliumában, hogy „Ha valaki nem születi újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,5). „Ami lélekből születik az lélek.” (Jn 3,6) Az újjászületés lelke a Szentlélek. A születés egyértelműen anyasággal összefüggő dolog.

Jézus a búcsúbeszédében szól a Vigasztalóról, aki tanít, nevel bennünket. Egy családban jellemzően ezek anyai feladatok – különösen erkölcsi, vallási dolgoknál (vigasztal, tanít, nevel az anya).

Cselényi a Szentírás tanításának felidézése után végig halad az egyes korokon. A patrisztika korában többen is felfedezték már a bölcsesség és a Szentlélek anyai vonásait. Különösen érdekes a korai századokból ránk maradt szír teológia. Az akkori szent életű szír atyák a szofiánus vonalat követték. Antióchiai Szent Theophilos (†186) úgy beszélt a Szentháromságról, hogy Atya Fiú és Szófia. A „teremtsünk” szót úgy értelmezte, hogy Isten a Logoszával és Szófiával együtt teremtett. Szent Efrén és Szent Iréneusz is hasonlóan vélekedtek.

A szerző próbál felelni arra kérdésre, ezek után miért következett be a fogalmi rendszerben egyfajta „logoszofiánus” fordulat. Mint kimutatja, mindez részben nyelvi, nyelvészeti okokra vezetheő vissza (a Szentlélekre utaló Spiritus Sanctus vagy a Paraklétosz hímnemű kifejezés), részben pedig a társadalom férfi-központú gondolkodására. Bár a nagy egyetemes zsinatokon egyértelművé vált, hogy Isten több személyben létezik, de a „galamb-arc” háttérbe szorult. A Szentlélek női vonásainak fel nem vállalása mögött talán ott volt a gnózis-fóbia, annak befolyásától félhettek. (A „gnózis” görögül „tudás”, ez az alapja az igazi tudás tanának, erre épült a gnoszticizmus.)

A „női princípium” amolyan búvópatakként haladt tovább a történelem folyamán. A középkorban több helyen előfordul a Szófia „feltűnése”, például a képi ábrázolásoknál, vagy  Bingeni Szent Hildegárdnál (1098-1136) és más szerzőknél, misztikusoknál.

Michelangelo híres festménye a Sixtus kápolnában ábrázolja a teremtő Istent. Ha jobban megfigyeljük, az Isten hóna alatt egy női fej, női alak jelenik meg, amely Szófiát, az isteni bölcsességet ábrázolja – Michelangelo felfogása szerint.

Nyugat és kelet liturgiája is meg-megpendíti ezt a szellemi vonulatot. Például a nyugati liturgia Mária ünnepeinél az olvasmányok hagyományosan mind a bölcsességi könyvéből voltak, de ma is használatosak. A Szűzanya egyik ismert jelzője: „sedes Sapientiae” (a bölcsesség széke).

A Keleti Egyház liturgiája is sok mindent megőrzött a „szofiánus” hagyományból. A híres Akathisztosz himnusz azt mondja Máriáról, hogy „Istennek szeplőtelen jegyese”, itt tehát Mária  a Szófia ikonja, végső soron Isten anyai arcának emberi vetülete.

Az újkorban egész sor misztikus foglalkozott a Szófia-kérdéssel (a szofiológiával). Cselényi nagy teret szentel Jakon Böhmének (1575-1624), aki ugyan nem a Szófia szót, hanem a Scientz szót használja, de a Szófia-tanítást alkalmazza rá. Scientz egyfajta ősalap. Ebből az ős-létforrásból az Atya és Szellem-anya-társa, a teremtetlen Bölcsesség válik ki és kettejük gyümölcse a Fiú. A Böhm követők között kiemelkedik Emmerich Katalin és Kolbe atya, mindkettő szent lett. II. János Pál pápa is a Totus tuus mondását tulajdonképpen tőlük örökölte. Böhme munkássága ökumentikus szempontból is jelentős, hiszen evangélikus kutató volt.

Az orosz vallásbölcselőket is érdemes itt még megemlíteni: Szolovjov, Florenszkij és Bulgakov, akik a világbölcsességgel foglalkoznak. Bulgakov Szófiát az isteni lényeggel azonosítja, de másik két társa a Szentlélek személyéhez kapcsolja. Orosz földön Szófiát önálló lénynek kezelik (pl. novgorodi ikon), aki Krisztustól, de Máriától is különbözik, egyfajta Világszellemnek tekintik.

Nyugaton az urschallingi ábrázoláson a Szentháromság három alakja közül a középső női alak. Dietrich Bouts Mária megkoronázása ábrázolásánál Mária és a Szentlélek egy vetületet alkot.

Vannak újkeletű szofiológiák a múlt században is. Teilhard de Chardint, de Jungot is valamiképpen ide vehetjük. Thomas Shipflinger Szofia – Mária c. könyve is erről szól.

Cselényi nem rejti véka alá: annak ellenére, hogy Szófia fogalmából indulnak ki, mégis tévútnak kell tekinteni az antropozófia, a teozófia és a trinoszofia útját. Utóbbi úgy képzeli, az Atya, Fiú, Szentlélek mellett létezik egy anya, leány, szent szellem hármasság is. Nos, ez tévút, hiszen, ha a női princípium jelen van a Szentháromságban, akkor miért kellene mindezt megduplázni?

A legújabb források között említi szerzőnk a Schneider-féle dogmatikai kézikönyvet, amely szerint jogos az a következtetés, ha a Szentlelket a teremtés anyjának, az újjászületés fürdőjében újjáteremtettek anyjának és az Egyház anyjának nevez­zük. Érdekes véleményt fogalmazott meg a mostani (2015. októberi) Püspöki Szinóduson Ghabroyan örmény katolikus pátriárka is, aki szerint a keleti ha­gyo­mányból az olvasható ki, hogy a Szentlélek az, aki hordozza Isten anyai szeretetét, anyai arcát.

Könyve végén a szerző átfogó összefoglalást közöl az „anyai arc” témájáról. A dogmatikák szokott megkülönböztetése szerint beszélhetünk az „egy és a háromszemélyű Istenről” („de Deo uno et trino”). Nos, az „egy Istenről” is elmondható, hogy lehet mind „férfias2, mind „nőies” vonása, és ezt valahogy könnyebben meg is értik az emberek. De sok minden mutat arra, hogy a Szentháromság személyei kapcsán is felvethető ez a kérdés, és akkor elsősorban a Szentlélek személye jöhet szóba, a Szentírás, és a hagyomány számos eleme alapján. Igaz, épp az említett Boulad atya hangsúlyozta, hogy a Szentlélek „ezerarcú”, tehát az, hogy „anyai arca” is van, lehet, hogy csak egyik vonása a sok közül. De valós, és eléggé elfelejtett vonás.

Cselényi István Gábor kitér a lehetséges ellenvetésekre is. Ahogy a végtelen gazdag isteni élet leírásában mind Nyugat, mint Kelet más-más megoldásig jutott el – így Kelet felfogása szerint a Szentlélek az Atyától, Nyugat szerint tőle és a Fiútól is származik –, úgy lehetségesnek tartja, hogy a jövőben (Boulad látomásának, vagy épp a szír hagyománynak megfelelően) jobban előtérbe kerülhet a „szofiánus” megoldás, tehát az, ha a Szentlélekben látjuk az anyai lét forrását.

A szerző szerint a Bölcsesség-fogalom és a főleg a Szentlélek szerepének kiteljesítése végső soron emberképünk gazdagodásához vezethet el, hiszen ezek után a férfi-nő kapcsolatban tisztábban láthatjuk az Isten-képmást, és ez segíthet a nemiség, a család méltóságának felfedezésében, olyan korban, amely leértékeli, szétrombolja a család-eszményt.