Beszélhetünk-e prozelitizmusról a katolikus egyházon belül?

Az utóbbi időkben egyre az a vád éri a görögkatolikus egyházat, hogy a szórványban prozelitizmust folytat a római katolikusok rovására.

Először is érdemes magát a fogalmat tisztázni. Az említett kifejezés a görög proszélütosz, 'jövevény' szóból származtatható. Történelmileg a zsidóságban és az Ószövetségben a zsidóságba betért, körülmetélkedett pogányokat nevezték így (Mt 23,15; ApCsel 2,10; 6,5; 13,34). Ők voltak a zsidó missziós munka gyümölcsei. A fogalomnak negatív mellékzöngéje csak annyiban volt, hogy a prozelitákat megkülönböztették a születéstől fogva zsidóktól.

A kereszténység természeténél fogva missziós egyház, hiszen az örömhírt kell hirdetnie. Eleinte e prozelita szót a kereszténységgel összefüggésben éppen ezért nem is használták, hiszen senki sem született és ma sem születik kereszténynek. Kivétel nélkül mindenki a keresztség szentségében nyer felvételt az Egyházba.

Az egyházszakadás(ok) egy idő után felszínre hoztak egy sajátos problémát: az immár különvált egyházrészek igazságuk teljes tudatában kötelességüknek tartották missziós munkájuk kiterjesztését azokra a keresztényekre is, akik véleményük szerint nem birtokolják a teljes igazságot. Ezt a tevékenységet azonban az az egyházrész, melynek rovására munkáját a másik fél végezte, meglehetősen rossz néven vette, hiszen véleményük szerint a másik fél éppen az igazságtól tántorítja el a híveit, és ilyen módon lényegében az ő leigázására, megsemmisítésére tör. Ebben a félelemben sokszor nem kevés igazság lakozik, különösen akkor, amikor világi, hatalmi célok is e törekvések mögé állnak. A hit hirdetésének és védelmének parancsa áll tehát egymással szemben. Ez a konfliktus adott új, pejoratív jelentéstartalmat a vizsgált fogalomnak. Az elhagyott közösség ugyanis prozelitizmussal vádolja meg a befogadót, amely ezzel szemben az evangéliumi misszió gyümölcsének tekinti a csatlakozó új tagot.

Az ökumenizmus eszméjének megjelenése és az egyházrészek közeledése szükségessé tette a missziós munka és a prozelitizmus fogalmának elkülönítését és szembeállítását, ez utóbbi elmarasztalása mellett. Meg kell azonban határozni a kettő közötti különbségeket. Az Egyházak Világtanácsa szerint prozelitizmus, ha valamelyik közösség egy másik keresztény egyház tagját igyekszik magához téríteni, és ezt méltatlan indítékkal és elvetendő eszközökkel vagy módszerekkel teszi, ugyanakkor elismeri minden felnőtt keresztyén teljes szabadságát egyháztagságának megváltoztatására, ha arra a meggyőződésre jut, hogy az Isten vele kapcsolatos akarata. Méltatlan indíték és elvetendő eszköz a fizikai erőszak, az erkölcsi kényszer, a pszichikai nyomás, anyagi előny biztosítása, mindenféle szükséghelyzet, gyengeség, hiányzó műveltség kihasználása, az embernek szabad akaratától való bármiféle megfosztása. Minden, ami a másik jó hitét kétségbe vonja vagy a másik rossz szándékát feltételezi. Elvetendők a hittől független motívumok, a politikai lojalitás vagy ellenzékiség kihasználása.

Ennyi bevezetés után vizsgáljuk meg a tulajdonképpeni kérdést: beszélhetünk-e ugyanazon egyházon belül prozelitizmusról? Ha eltekintünk attól a nyilvánvaló és bárki által könnyen belátható képtelenségtől, hogy teljességgel értelmezhetetlen és így lehetetlen is a katolikus egyháztól a katolikus egyházba átcsábítani híveket, a teljesség igénye nélkül elemezzük a felvetés mögött húzódó problémákat.

Zárásként szót kell még ejteni egy fontos kérdésről. Minden ember más. Más habitusú, van, aki a karizmatikus megújulásban, van, aki a gregoriánok világában, van, aki a keleti keresztény hagyományokban találja meg azt a lelkiséget, ami előre viszi a hit útján. Mivel Jézus Krisztus egyetlen rítust sem alapított és nem is parancsolta meg követőinek, hogy maradjanak meg szertartásukban, véleményem szerint ugyanolyan értelmetlenség elvárni a hívektől, hogy maradjanak abban a közösségben, melybe őket keresztelték, mintha azt mondanánk, hogy ne járjon karizmatikus közösségbe, vagy éppen a bencésekhez, mert nem azok keresztelték meg.