Sztojka Sándor görögkatolikus püspök

 

Rövid kivonat

Sztojka Sándor munkácsi püspök Kárpátalja szülötte, a ruszin nép és a görögkatolikus egyház apostola nehéz, vészterhes időkben (1932 és 1943 között), amikor Csehszlovákiához, majd Magyarországhoz csatolták Kárpát­alját. Életművét ebben a két mondatban lehetne összefoglalni: 1. A ruszin nép jövőjét csak Magyarországhoz kötődve tudta elképzelni. 2. A görög­kato­likus­ságot nem illetéktelen betolakodóknak, hanem mintegy „őshonosoknak” látta Kár­pát­alján és egyáltalán, magyar földön. 

 

Abstract

Sándor Sztrojka, a native of Subcarpathian Ruthenia, was the Greek Catholic bishop of Munkács (Mukacsinensis), the apostle of the Ruthenian people and the Greek Catholic Church between 1932 and 1943, in a difficult, menacing period when Subcarpathian Ruthenia was joined to Chechoslovakia then partly to Hungary. His life’s work can be summarised in the following two sentences: 1. He could only envisage the future of the Ruthenian people in connection to Hungary. 2. He did not consider Greek Catholics to be intruders but rather “indigenous” in Subcarpathia and in general in the Hungarian land.

 

 

1.    BEVEZETÉS

 

Sztojka Sándor 1932 és 1943 között a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye megyéspüspöke volt. Az I. bécsi döntés (1938) után szorgal­mazta az akkor Csehszlovákiában rekedt több száz, többségében görögkatolikus lakosú község Magyarországhoz való csatolását, a visszacsatolt területeken pedig támogatta a ruszin társadalmi és kulturális törekvéseket. Személye alig ismert a magyar olvasótábor előtt, ezért érdemes alakját és tevékenységét felidézni.

 

 

2.    Életútja

 

Sztojka Sándor  1890. október 16-án született Kárpátalján, az Ugocsa megyei Karácsfalván. A Sztojka család tagjai elszegényedett bárók voltak, történetük szorosan kötődik ehhez a községhez. A később püspök tanulmányait az ungvári görögkatolikus teológiai líceumban és a budapesti Pázmány Péter Tudomány­egyetemen végezte.

1916. december 17-én szentelték áldozópappá Ungváron. 1915-től 1917-ig a püspöki hivatalban töltött be különböző tisztségeket (1915-ben iktató, 1916-ban szentszéki jegyző, 1917-ban fogalmazó és szertartó) és az ungvári gimnázium segédhitszónoka volt, 1924-ben püspöki titkár, 1921-ben szentszéki káplán rangot kap, 1930 februárjában székeskáptalani kanonok, márciusban püspöki irodaigazgató, júliusban püspöki helynök, 1931 áprilisában káptalani helynök. A római Apostoli Szentszék 1932. május 3-án nevezte ki megyéspüspökké.[1]

 

Az új megyéspüspök legfőbb feladatának a Rómához való hűség megőrzését tartotta, de jól látta a kommunista és náci térnyerés veszélyes voltát is. 1934 júliusában Ilosvára látogatott, ottani beszédében istentagadónak nevezte a hitlerizmust és híveit. Támogatta a ruszinság önállósodási mozgalmat és a ruszin nyelv-irodalmi törekvéseket.

 

Az I. bécsi döntés után a kárpátaljai görögkatolikus egyházközségek közül csak 35 került vissza Magyarországhoz. Egyház­megyéjének vissza nem csatolt részére általános helynököt nevezett ki. A papság és a hívők meglepetésére a Szentszék apostoli vizitátorként az ukrán érzelmű Nyárádi Dénes kőrösi görögkatolikus püspököt küldte a munkácsi egyházmegye el nem csatolt részére, aki Huszton berendezkedve azt kívánta püspöki szék­hellyé tenni. Sándor  püspökatya egyesülési mozgalmat indí­tott az ún. „Kárpát-Ukrajnában” maradt községekben. Alig egy hét alatt mintegy 200 ruténföldi község lakosai adtak írásos-pecsétes nyilatkozatot arról, hogy az anyaországhoz kívánnak tartozni. Ugyanakkor az ukrán érzelmű baziliták és más, ortodoxok által befolyásolt egyházi vezetők feljelentették a Szentszéknél, olyannyira, hogy Róma fontol­gatta is lemondatását, ezt azonban gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Csáky István külügyminiszter megakadályozta, így továbbra is Sztojka maradt a visszacsatolt Kárpátalja püspöke.[2] 

 

1939. március 14-én ő vezette a Magyarországi Ruszinszkóiak Egyesületének Horthy Miklóshoz indított küldöttségét, melyet a kormányzó, majd Teleki Pál miniszterelnök fogadott. Mint munkácsi püspök, Kárpátalja Magyarországhoz való csatolása után, 1939. június 13-án Horthy Miklós előtt letette az állami hűségesküt. 1939. július 1-jétől kezdve tagja volt a magyar felsőháznak. Szerepet vállalt a ruszin nép társadalmi és kulturális törekvéseinek megva­lósításában.

 

1943. május 31-én halt meg. Halála után a háborús helyzet miatt a pápa nem nevezett ki megyéspüspököt az egyházmegye élére, hanem 1944 januárjától, átmeneti időre, Dudás Miklós hajdúdorogi püspököt bízta meg azzal, hogy apostoli adminisztrátorként a munkácsi görögkatolikus püspökséget is vezesse. Ő szentelte szeptemberben püspökké a néhány év múlva vértanúhalált halt Romzsa Tivadart.

 

3.    A magyarok mellett

 

A szűkszavú adatokon túl érdemes kiemelnünk munkásságának néhány alapvonását. Életének legjelentősebb motívuma a”visszacsatolás” szorgal­mazása volt. 1939. január 19-én, az ónaptár szerinti Vízkereszt ünnepén szent­liturgiát végzett és szentbeszédet mondott az ungvári székesegyházban, melyet a budapesti rádió is közvetített. Főpásztori beszédében mintegy megjósolta a visszacsatolást, ti. kitartásra buzdította Kárpátalján maradt papjait és híveit, mondván, hogy a húsvétot már együtt fogjuk ünnepelni, Nagyboldogasszonyra együtt fogunk búcsúra menni Máriapócsra az otthoniakkal. Erre az üzenetre mondta aztán a huszti „ukrán” kormány: a püspök kikészített bennünket.

 

A Görög Katolikus Szemle, a Magyar görög Katolikusok Országos Szö­vet­ségének hivatalos lapja Sztojka püspökké szentelésének 10. évfordulójára kiadott számának vezércikkében megörökítette e beszédének szavait: „Mikor ezekben az órákban a Kárpátok bércei felé vonul a szentistváni Magyarország vitéz honvédsége, hogy kiszabadítson bennünket, ruszinokat a kétségbeejtő pokolból, ebben a népek és nemzetek sorsát intéző jóságos Gondviselő Istennek szent akaratát látjuk. Ezek a vitéz honvédek… testvéri szeretettel fognak egye­sülni a mi ruszin fiainkkal, hogy vállvetve és örökre elválaszthatatlanul bizto­sítsák a ruszin nép hitének, egyházának és megszentelt tradícióinak védel­mét és a mindennapi, emberhez méltó megélhetés eszközeit… Főpásztori szívem egész melegével kérem a főtisztelendő papságot, az érdemes tanítóságot s az egész intelligenciánkat, de főleg titeket, drága jó népünk fiait és leányait: fogadjátok bizalommal és szeretettel a bevonuló honvédséget. Az öröm jeléül haran­gozzatok az összes harangokkal.”[3]

 

A huszti cseh-ukrán katonai és világi ügyészség, látva a püspök magyarpárti állásfoglalását, és egész tevékenységét, az összes alárendelt hatóságoknak rendeletet adott ki a letartóztatására. Ennek foganatosítására azonban már nem maradt idő, mivel a bőrük mentéséről kellett gondoskodniuk, aztán pedig bekövetkezett a püspök halála. Csak így tudta elkerülni utódja, boldog Romzsa Tivadar vértanú püspök sorsát. Pedig ez a kimenetel számára is „kódolva” volt. Kedves talizmánként őrizte azt a nagy követ, amellyel 1922-ben, még püspöki titkár korában fejbe vágták a husztbaranyai búcsún a csehek által felizgatott ügynökök. Végül csak lélekben kellett megélnie a vértanú-sorsot.

 

 

4.    A ruszinok apostola

 

Krónikásai feljegyezték, hogy Sztojka Sándor vonakodva fogadta el a pápai kinevezést.[4]  De „Roma locuta, causa finita”. A köteles fiúi enge­delmességen túl különösen az volt hatással álláspontja megváltoztatására, amikor közölték vele, hogy vonakodása esetén vagy egy cseh szerzetes, vagy egy ukrán egyházi férfi lesz a püspök. A cseh kormány ugyanis ezek mellett tette le a voksot. De mert Róma (elvileg) minden népnek a saját véréből való főpásztort ad, így lett ő a ruszinok püspöke. De a kiválasztandó személytől Róma megkívánta azt is: magyarul is kell tudnia. Sztojka pedig köztudottan magyar érzelmű volt.

 

Gondot fordított a hitoktatásra, fellendítette a vallásos egyesületek életét. Megalapította a Душпастырь (duspásztöry - lelkipásztor) és a Добрый пастырь (dabröj pásztöry - jó Pásztor) c. lapokat, hitbuz­galmi és hitvédelmi munkák kiadásáról gondoskodott.[5]

 

Ami a ruszin társadalmi és kulturális törekvéseket illeti, többek között a Kárpátaljai Tudományos Társaság megalapítását és a Зоря (zarjá)-Hajnal folyóirat megindulását. A Kárpátaljai Tudományos Társaság (KTT) 1941. január 26-án Ungváron alakult meg társadalmi szervezetként az akkor ismét Magyar­országhoz tartozó Kárpátalján „a kárpátaljai és rutén népi kulturális érdekek és értékek tudo­mányos szolgálatára és védelmére” a magyar állam hathatós anyagi és szervezeti támogatásával. A 35 tagú társaság első elnökéül az országosan ismert kiváló történészt, a ruszin származású Hodinka Antal akadémikust válasz­tották, ügyvezető igazgatója pedig Harajda János lett.

 

A KTT három periodikát adott ki. A Зоря (zarjá)-Hajnal tudományos folyóirat volt, amelynek minden anyagát három nyelvű rezümé tett hozzáférhetővé a szélesebb szakmai közönség számára (ha a tanulmány ruszinul jelent meg, akkor magyar, német és francia nyelvű tartalmi összefoglalás kísérte). Három évfolyama jelent meg négy darabban (1941/1–2, 1942/1–2 és 3–4, 1943/1–4). A Лiтературна недiля (literáturná negyilíá - irodalmi vasárnap) című irodalmi lap havi két alkalommal jelent meg, így a két teljes évben (1942 és 1943) 24–24, 1941-ben 16, 1944-ben pedig 20 számot sikerült kiadni. A Руська молодеж (rusz’ká maladezs - ruszin ifjúság) a diákságnak szólt, irodalmi és népszerű tudományos anyagokat tartalmazott, máig jelentősek a helyi folklórral foglalkozó írásai. Havi rendszerességgel jelent meg, tanévenként 10 száma volt (még az 1944/45. tanévben is megjelent egy száma).

 

A KTT minden évben kiadta a maga kalendáriumát, amely nagy népszerűségnek örvendett nemcsak Kárpátalján, hanem a bácskai ruszinok között is, akik most rövid időre egy államba kerültek a kárpátaljaiakkal. A kalendáriumokhoz külön bácskai ruszin nyelvű melléklet is készült (Kárpátalján többnyire e nélkül terjesztették a példányokat). A periodikák és a kalendáriumok mellett a KTT könyvkiadással is foglalkozott. Az alig több mint három év alatt a Tudományos és Irodalmi Könyvtár elnevezésű sorozatban 42, a Népkönyvtárban 32, a Gyermekkönyvtárban 12, az Iskolai Könyvtárban 3, sorozaton kívül további 3 kötet jelent meg. 

 

5.    A gyermekek és szegények püspöke

 

1932. július 12-én szentelték püspökké. Felszentelésekor Ungvár és környéke 400 szegényét, koldusát látta vendégül a püspöki palotában, ahol velük étkezett. Ez a felemelően szép kezdet már előre vetítette, hogy a szegény népet szerető, szociális érzésű püspököt nyert Kárpátalja.

 

Nemhiába emlegette Sándor  püspökatya, hogy egyszerű, mélyen vallásos karács­falvi földművelő szülők gyermeke, de szereti is azokat, akiknek véréből szár­mazik. Püspöki jelmondata is így hangzik: „A szegényekhez küldött engem hirdetni az evangéliumot”. Híresek voltak „pászka-akciói”. Ti. többszázezer  koronát gyűjtött össze, és abból a verchovina (hegyvidék) szegény népének húsvéti ünne­peken pászkát, más élelmet és ruhát osztott szét.

 

Egy ilyen alkalommal történt meg, hogy egyik főpásztori útján az Ilosva melletti Oláhcsertész templomában váratlanul egy kisfiú ugrott a püspök nyakába, megölelte, összecsókolta, és így szólt: „Azért csókoltalak meg, mert húsvétra pászkát küldtél nekünk!”[6]

 

Sándor püspökatya szociális érzékeny­ségéről tett tanúságot az egyházmegye papjai és papnéi számára megteremtett nyugdíj-alap létrehozásával is. Művészi érzékét és alkotó tehetségét igazolja többek között a művészien restaurált püspöki székesegyház, püspöki palota, püspöki kápolna, a huszti internátus, az ungvári tanítóképző intézet kápolnája.

 

Sztojka Sándor püspöksége alatt 159 papot szentelt fel, 67 új templom épült és számos templom felújult. Nagykiterjedésű egyházmegyéjének legtávolabb fekvő helyeit is felkereste. Ahová nem lehetett járművel eljutni, oda az „apostolok lován” ment, főként templombúcsúk és népmissziók kapcsán. Legkedvesebb hívei a gyermekek voltak. Nemcsak a szegények, de a gyermekek püspökének is nevezték.

 

A Sztojka család egyik oldalágában, nővére, Irén fia, dr. Gillér László, aki Sztojka Sándor életművének kutatója, s aki Hevesen főorvosként ismerté vált, nagybátyja ars poeticáját egy Tóth Endre-versrészletben fogal­mazta meg: „Okozz másoknak örömöt, amikor csak teheted. Adj, dicsérj, segíts, hajolj le, szárítsd a könnyeket. Add, amid van, adj, amíg van, ne bánd, ha nem marad. S ha már minden javad elfogy, oszd széjjel magadat…”

 

Sándor  püspökatya ezt tette!

 

 

6.    Megállapítások

 

Sztojka Sándor életművét ebbe a két mondatba lehetne foglalni: 1. A ruszin nép jövőjét csak Magyarországhoz kötődve tudta elképzelni. 2. A görög­kato­likus­ságot nem illetéktelen betolakodóknak, hanem mintegy „őshonosoknak” látta Kár­pát­alján és egyáltalán, magyar földön.  Ezt tömörítette idézett beszédében a „szentistváni Magyarország” eszményébe.

 

Hogy mi vezette eddig az eszményig? Nos, erre vonatkozóan csak feltevésekre hagyatkozhatunk. Előbb csak megsejtette, de a cseh uralom alatt meg is tapasz­talta, hogy a cseheknek alávetett ruszinság lelki világa szinte halálra volt ítélve saját országában. Szintén csak megsejtette, de a következő korszakok (akár nap­jainkig) beigazolták, hogy a szovjet ukrán, vagy akár a mai ukrán fennhatóság egyet jelent a ruszin nép lelki világa és kultúra felszámolásával. Szent István Hungáriája viszont úgy élt az ország emlékezetében, mint soknyelvű, sokféle hagyománnyal rendelkező, de mégis egy nép (Hungarus), olyan ország, amely­ben minden nemzetiség, így Rákóczi fejedelem „gens fidelissima”-ja, leghűbb népe, a ruszin is otthon érezte magát.

 

Ami a kérdés egyházi oldalát illeti, Szent István alatt Kelet és Nyugat egységben élt. 1054-ben ugyan bekövetkezett a keleti egyházszakadás, de ez hazánkban nemigen tudatosult. Csupán egyetlen tényt idézek. III. Ince pápa (1198-1216) Imre magyar királyhoz (1196-1204) 1204. szeptember 14-én levelet intézett, mely szerint: „Nem új és nem visszás dolog, hogy országodban különböző nemzetek fiai, mint szerzetesek szolgálnak az egy közös Úrnak, habár csak egy kolostoruk van ott a latinoknak, míg a görögöknek sok”.[7]

 

A pápai leirat igazolja, hogy a 13. században nagyon is jelen volt a keleti kereszténység, még a nyugati országrészben is, és nem „szakadárok” gyüle­ke­zeteként, hanem mint az egységes (katolikus) egyház része. A leirat előzménye az volt, hogy Imre király aggódva nézte ezeknek a keleti szertartású kolos­torok sorsát, és püspököt kért részükre a Szentszéktől. Ince pápa 1204. április 16-án levelet intézett a magyar (latin) püspökökhöz, hogy vizsgálják meg, hogyan lehetne ezt a kérdést megoldani, vagyis keleti rítusú püspökséget felállítani erre a területre. Erre nem került ugyan sor, de ez a fordulat, és a királyhoz küldött, idézett levele jelzi, hogy az a bizonyos kontinuitás, történelmi folytonosság (a keleti szertartás továbbélésére vonatkozóan) igazolható.

 

Ebben a történelmi távlatban gondolkodott Sztojka Sándor is. Számára a Rómával egységben megélt görög szertartás (a görögkatolikusság) nem az unióval (Kárpátalja tekintetében, mondjuk, az ungvári unióval, 1646. április 24-én) kezdődött el, hanem valamiképp korábban is, és folytonosan jelen volt.  Sándor püspökatya egész életművével egyértelműen amellett ált ki, hogy nem a görög­katolikusok a „jövevények”, a „beto­lakodók” Kárpátalján, hanem azok, akik ezt a folytonosságot a háború utáni években tagadták és próbálták meg­szakítani.

 

 

 

Hivatkozások



 

 

[1] http://adatbank.sk/kronologia-cimke/sztojka-sandor/

[2] P. I. (Pirigyi István): „Sztojka Sándor „(szócikk), in: I, XIII. (Szentl-titán), p. 498.

[3] „Sztojka Sándor megyés püspök”, in: Görög Katolikus Szemle, 1942. július 12., p. 1.

[4] Uo.

[5] P. I. (Pirigyi István): „Sztojka Sándor „(szócikk), in: I, XIII. (Szentl-titán), p. 498.

[6] Sztojka Sándor megyés püspök”, in: Görög Katolikus Szemle, 1942. július 12., p. 1.

[7] Dr. Pirigyi István: A görögkatolikus magyarság története, Nyíregyháza, Hittudományi Főiskola, 1982. p. 34. és 38.