Cselényi István Gábor

Válságban van-e a család?

– A családkép változása –

-         Elhangzott a Szegedi Egyetem Antropológiai Tanszékének

A család egykor és ma c. konferenciáján,

Budapest, 2016. május 27-én –

 

A család

 

A család mind a társadalomnak, mind az egyháznak alapsejtje, a jövendő bölcsője. Itt folyik a „primér szocializáció”, vagyis a társadalomba való beépülés első, döntő szakasza. A mai család jellegzetes formája a kis család (a régi kor nagy család-formájával szemben, ahol több nemzedék élt együtt, egy fedél alatt). A család manapság elvesztette számos hagyományos funkcióját. Így egyre kevésbé terme­lési egység már, és egyre kevésbé képes gondoskodni az idősebbekről és a betegekről. A régebbi, paraszti-kézművesi kultúrák ilyen jellegű szolidaritását többnyire intézmények veszik át (hogy jól vagy inkább rosszul, az már további kérdés lenne). Visszafejlődik a család kultúrát-mesterséget átmentő szerepe is. Ugyanakkor felfokozódik humanizáló szerepe, olyannyira, hogy egyesek arról beszélnek: napjainkban az ember „második szocio-kulturális születése” megy végbe, azzal, hogy a család minden előző kornál inkább személyes közösséggé válik. Az iparosodással és elvárosiasodással szemben - amellyel óhatatlanul együtt jár az embereknek egymástól való elidegenedése - ez a személyes kapcsolatokra épülő elsődleges rendszer jelenti az ellenpólust, az orvoslást. Immár nem az a család feladata, hogy mesterségbeli tudást örökítsen át, mint régen, amikor egy-egy hivatás apáról fiúra szállt, nem is az a feladata, hogy merő alkalmazkodásra neveljen, hanem hogy személyes közelségből közvetítse az erkölcsi normákat, amelyek alkalmassá teszik a gyermeket, a fiatalt a társadalmon belüli felelős cselekvésre.

A mai családot ugyanakkor számos tényező veszélyezteti. A házasok hűségét kikezdi a szabados korszellem, a szülők gyermekek utáni vágyát a kényelem és a kispolgáriság. Ma majd minden második magyar család csonka család, ahol a szülők nem élnek együtt vagy új társat találtak. Ilyen helyzetben még inkább szükséges a tisztánlátás. A sérült, veszélyeztetett fiatalok még inkább igazolják, hogy helyre kell állítani az elfelejtett család-eszményt. A keresztény felfogás arra ösztönöz: lépjünk túl a tisztán gazdasági szempontokon, a „hedonista” (önző örömkereső) beállítottságon. A keresztény családnak a szellemi-erkölcsi értékek hordozójává, mentsvárává kell válnia. Ma, az eltárgyiasodás és elembertelenedés korában éppen a család lehet az, amely segít a személyesség megőrzésében, a „fogyasztói mentalitás” túlhaladásában. Nagy veszély az is, hogy maga a család is elszigetelődik. Így egyre kevésbé képes betölteni azt a feladatát, hogy a társadalom alapsejtje legyen. A társadalom a családot csupán tárgynak tekinti, amelyet alakítani, nevelni, esetleg pasztorálni kell, de nem ad segítséget neki ahhoz, hogy kikerüljön a válság-helyzetből. Ehhez ti. gazdasági, szociális és szellemi segítségre lenne szükség.

Ezért a társadalom egyik legégetőbb feladata, hogy állítsa helyre a család méltóságát, gazdasági terheivel ne ingassa meg a családok amúgy is ingatag lét­alapját, hanem ellenkezőleg, szilárdítsa meg azt. Helyes törekvés annak tudatosítása, hogy a családért végzett munka - elsősorban az édesanyák szorgos­kodása - is munka, amelyet a társadalomnak is méltányolnia kell. Azzal, hogy a család személyes viszonyokra - mint férj-feleség, szülő-gyermek, testvér-testvér-viszony - épül, elengedhetetlenül fontos szerepe van a felebaráti szeretet beideg­zésében. Ahhoz, hogy egy társadalom valóban demokratikussá váljék, olyan családokra van szükség, ahol nem a pofon, a hatalmi szó irányít, hanem a szeretettel szerzett tekintély, nem az erőszak és a kényszer, hanem a jószó, a meggyőzés. Ilyen családokból már felnövekedhet egy nagykorú, szabadságával élni tudó tár­sadalom.

 

A családkép változása

 

            A magyar közvélemény figyelme utóbbi időben szinte állandóan a család jövőjére irányul, - minél inkább családellenes politikával találja magát szem­közt. Bizonyára az a meggyőződés áll e mögött az érdeklődés mögött, hogy - a régi axióma szerint - a család a társadalom alapsejtje. Amikor tehát - mi, hívő emberek hitbeli meggyőződésünk alapján is - a család-eszmény megszilárdítá­sára törekszünk, népünk jövőjét, egyáltalán a jövőt szolgáljuk.

            Ez a szolgálat - a jogi előírásokon, intézkedéseken túl - lelkiismeretet érintő feladat: felelős vezetők, nevelők, szülők, minden állampolgár feladata, mindenkié, aki csak szívén hordozza népe jövőjét. Nekünk, hívő embereknek is hozzá kell tehát szólnunk a család-eszmény helyes értelmezésének kérdéséhez, főleg pedig részt kell vállalnunk ennek az eszménynek megvalósításában, meg­szilárdításában. Konkrét dialógus lesz ez, amely adott esetben többet ér minden elvi vitánál.

 

Válság vagy változás?

 

            Amikor a család jövőjéről esik szó, mindenekelőtt azzal az alapvető kérdéssel kell számolnunk, nincs-e a család-eszmény válságban korunkban, egyáltalán van-e még jövője a családnak?

            Azok között a jelenségek között, amelyek - látszólag egyértelműen - válságra mutatnak, első helyen a válások számának növekedése áll. Világje­lenség ez, mely alapjaiban látszik megrendíteni a házasság-eszményt. A válást és a családok felbomlását elítélő magatartástól hamarosan eljutott a közvé­lemény addig, hogy a válásokat természeteseknek vegye, kortünetnek köny­velje el.

            A válások száma tekintetében hazánk eléggé élen jár a világban.

            Számos fórumon sor kerül korunk e jelenségének behatóbb vizsgálatára. Ha a különféle okok mögé nézünk, amelyek váláshoz vezetnek, gyökerében a személyes kapcsolat megromlását találjuk. Ugyanakkor magunkévá tehetjük Pierre Delooz értékelését[1] A házasság egyre kevésbé gazdasági-termelési (legfeljebb csak fogyasztói) egység. Nem is köthetik tehát össze tisztán anyagi érdekek a házasfeleket. A kialakuló új norma - a szeretetre, kölcsönös megbecsülésre épülő házasság - külső látszatra talán labilisabb, mint a régi. Nem áll mögötte a nagyközösség előítéletekből szőtt védőmechanizmusa sem, éppen azért, mert a falu vagy a nemzet nem szorul rá a családokra, mint gazdasági sejtekre. Közrejátszik a lakosság átrendeződése /ingázás, vidékről városokba, a fővá­rosba való vándorlás/ is. És biztos, hogy szerepe van a házasságok felbomlá­sában a nemi erkölcs fellazulásának, s egyáltalán, az értékrend válságának.

 

A nő szerepének átalakulása

 

            A hagyományos, patriarkális család másik lényeges jegye - gazdasági sejt jellege mellett - ‘féloldalassága’ volt: a férfi töltött csak be benne aktív szerepet. Ő volt a családfenntartó, az asszony nagyobbrészt arra volt kárhoz­tatva, hogy a családi tűzhely mellett töltse le életét.

            Ez a szituáció a családok java részénél megváltozott, ismét csak világ­szerte. Összefügg ez a munkaerő-szükséglet növekedésével - nők, asszonyok is munkába állnak az ipari vagy iparosodó országokban -, de a szociális moz­galmak és a nőmozgalom azon törekvésével is, hogy a női nemnek is helyet biztosítson a közéletben. Különösen jelentős ez az arány, ha a húszas korosz­tályra /20-29 évesek/ szűkítjük a kört. Hazánkban e korosztály leányainak, asszonyainak 68,2 %-a dolgozik.

            Mint a számokból kitűnik, korántsem áll fenn az a hiedelem, hogy manap­ság minden nő dolgozna. Ám részvételük a termelő munkában növekvő­ben van. Ez a növekedés nemcsak a gazdasági javak szempontjából hasznos. Azok a nők, asszonyok, akik tevékenyen részt vesznek a világ átalakításában, személyisé­gükben nőnek. Mint Delooz írja jelzett tanulmányában, így válnak igazán emberré. Nem „házi rabszolgák”, nem is /egészen nyersen fogalmazva/ élvezeti cikkek többé a férfiak számára, hanem partnereik az élet minden frontján.

            Az asszonyok munkába állása azonban kihat a család szerkezetének átalakulására is. Senki sem mondhatja, hogy ez az átalakulás nem jár konf­liktusokkal, nehézségekkel, főleg a gyermekek nevelését illetően. Nem vélet­lenül kapott hangsúlyt országunkban a dolgozó nők, kismamák, édesanyák védelme. A nőre az új feltételek között fokozottabb teher hárul s ezen csak az egész közösség együttesen enyhíthet. A társadalomnak sok mindent le kell ven­nie a család, a családanya válláról, hogy munkájában tényleg személyiségét gazdagítsa s hogy viszont otthoni élete könnyebb legyen.

 

A célok rangcseréje

 

            A hagyományos családképhez (nálunk főleg faluhelyen) hozzá tartozott a sok gyermek is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a házasság céljai (bona matrimonii) között feltétlenül a „procreatio prolis”, az utódokról való gondoskodás vitte a prímet. A kölcsönös szeretet és a házasélet mint a nemiség feloldódása (remedium concu­piscentiae) másodlagos-harmadlagos szerepet játszott a házasságban - nemcsak a katolikus erkölcstan értelmezése szerint, hanem a széles néprétegek tudatában is.

            A családot érintő változások egyik lényeges összetevője - az említettek mellett, de azokkal szoros összefüggésben - a születések számának visszaesése. A magyarság lélekszáma már 10 millió alá zuhant!

            A szülések számának aláhanyatlása igen sok tényezővel függ össze. Le­egyszerűsítené a kérdést az, aki kizárólag a szülők önzésében, az anyagias köz­szellemben vagy épp a nehéz anyagi körülményekben keresi a visszaesés okát. Amint az is, aki a nők munkába állásának számlájára írná. Közvetlen ok kétség­telenül a születésszabályozás, a fogamzásgátló módszerek terjedése, az irányí­tott utódnemzés. De ez maga is tovább utal arra a mélyebb folyamatra, hogy az értékek átrendeződnek, a gyermekvállalás tudatos döntés eredménye, és sok esetben háttérbe szorul az egyéni ambíciókkal vagy a nemiség kiélésével szem­ben.

            A házasélet vonalán ez azt jelenti, hogy a házastársak nemi kapcsolata elszakad a gyermeknemzés, a fajfenntartás céljától, a szerelem mint önálló érték jelentkezik előttük, melyben személyes szeretetüket fejezik ki[2]. Ugyanakkor a gyermek már nem afféle kénytelen-kelletlen vállalt nyűg a családban, hanem szabadon, felelősen vállalt személyes feladat.

            Ennek a dolognak két oldala van. Keresztény ember csak helyeselheti a személyes szeretet előtérbe kerülését és a szülői mivolt hivatássá érlelődését. A zsinat is, szentatyánk is beszél a családtervezés jogosságáról. - Ez a pozitív értékelés sem jelenti azonban azt, hogy egyszerűen igent mondhatnánk a szüle­tésszabályozás minden formájára és kritika nélkül megbékélnénk a nép­szaporulat csökkenésének gondolatával s a nemiség öncéllá emelésével.

            Ezért örömmel üdvözöljük azokat a kezdeményezéseket, amelyek kiállnak a túlzottan alacsony születési arányszám növelése mellett (Magzatvédő Egye­sület, Alfa Szövetség stb.). Jól tudjuk, hazánkban más országokhoz képest is túl kicsi a születések száma, s mindez már nem magyarázható meg tisztán a család-eszmény átalakulásának folyamatával, hanem gazdasági és tudati gyökerekre mutat. Ezért jogos cél lehet legalább az európai átlag utolérése.

            Keresztény oldalról ehhez a munkához azzal járulhatnak hozzá, ha tuda­tosítjuk magunkban és közösségünkben a célok (a kölcsönös szeretet és a felelős gyermek-vállalás) összhangját. A gyermek nem gyöngíti, sőt erősíti a szemé­lyesség szempontját a házasságban. Az igazi megoldás tehát nem az utódok kiszorítása, hanem az összes családon belüli életkötelek személyessé tétele.

 

Tekintély és közösség

 

            A sok-sok vonás mellett, melyek kirajzolják a mai család - s a magyar család - arculatát, éppen a szülő-gyermek kapcsolatot kell még feltétlenül említenünk. Lehet, hogy a házastársak szemléletében a gyermek már nem apriori cél. De ma is gyümölcse, kiteljesítője szeretetüknek. A gyermekek avatják igazán közösséggé kapcsolatukat, bennük születik meg a család - nem véletlenül nevezi a gyermeket „családnak” népnyelvünk.

            Természetesen a gyermekek és a szülők viszonya is mélyreható változáson megy át korunkban, környezetünkben is. Ezen a ponton is egész sor negatív jelenség mutatkozik: a tekintély válsága, a nemzedéki ellentétek, sokan beszélnek az ifjúság csoportjellegéről is. Mindezt úgy is summázhatjuk, hogy a család ma társas viszonyok rendszerévé kezd válni. A nemzedékek egymáshoz való viszonyában ez azt jelenti, hogy az alárendeltség mellérendeltséggé kezd alakulni. Nem biztos tehát, hogy az a szülő jár el helyesebben, aki mindenképp ráerőlteti akaratát gyermekeire, „főnökösdit” játszik, hanem az, aki beavatja őket gondjaiba, bevonja a család közügyeibe, partnereknek tekinti őket. Akkor nem tör ki belőlük az elfojtott indulat (esetleg aszociális formában is, vö: galerik!), nem lesz a ház állandó összetűzések csatatere.

            Ahhoz, hogy a szülő-gyermek viszony megtisztuljon és baráti, valóban személyes viszonyok hálója legyen - ne csak kötelességek, szabályok kötege -, kedvezően járul hozzá a család életterének átalakulása. Ha a család nem termelési egység már, e viszonynak sincs anyagi tehertétele. A gyermek nem kényszerül arra, hogy már kiskorában az otthoni termelési egység olcsó munka­ereje legyen. Ugyanakkor a bölcsőde, óvoda, iskola, majd a munkahely átveszi a szellemi nevelés és javarészt az erkölcsi nevelés súlyát is. Ez nem jelenti azt, hogy a szülőnek nem lenne kötelessége gyermeke személyiségének formálása. De sok feladat már nem őt terheli. Így viszont lehetővé válik számára, hogy azt az időt, amit gyermekei körében tölt, valóban kölcsönös hasznukra, a szeretet-kapcsolat ápolására fordítsa. Szellemibbé, lelkibbé válik - válhat - viszonyuk[3].

            A család belső átalakulása tehát minden oldalról új családképet körvo­nalaz. A hagyományos nagycsaládról a két-nemzedékes kiscsaládra tevődik át a hangsúly. Nem kényszerülnek már együtt élni különböző korosztályú és nézetű emberek, nem köti őket egy helyre a közös vagyon. Igaz viszont, hogy így a rokoni kapcsolatok is új színt kapnak, nem is beszélve a nagyszülők sokszor nél­külözhetetlen szerepéről. Az átalakulás nem jelent tehát szakítást minden hagyo­mánnyal.

            Ha a kiscsalád belsejét figyeljük, észrevesszük, hogy a család egyre inkább szellemi közösséggé válik. Elősegíti ezt a technika fejlődése is, azzal, hogy házhoz viszi a kultúrát, a szórakozást, elősegíti a kényelmet. A család eggyé kovácsolódásának nem lehet tehát egyetlen formája a közös nyaralás. Az együvé-tartozásnak ki kell fejeződnie a mindennapi szabadidő felhasználásában és az otthoni munkában is. - Annál aggasztóbb persze, ha a családtagok alig találkoznak. Mint Delooz írja, a mai családnak a kommunikáció alaptípusának kell lennie.

           

A társadalom alapsejtje?

 

            Mindazok az új jegyek, melyeket a család ma - vagy holnap - felmutat, új fényben tüntetik fel a családnak a társadalomhoz való viszonyát. A változás erre a viszonyra is kihat. Ha a régi nagycsaládokkal, nemzetségekkel vetjük össze a mai „mini-családok” képét, világosan láthatjuk, hogy az előbbinek szá­mos funkcióját ma már nem a család látja el - és nem is tudná ellátni -, hanem az iskola, társadalmi szervek, fórumok. Ennek alapján viszont kérdésessé válik a család sejt-jellege.

            Mit adott a hagyományos család a nagyközösségnek? - Az úgynevezett iparosodás előtti, több generációs nagycsaládnak - Jakob David szerint nemcsak reproduktív szerepe volt (utódokat adott), hanem bevezette tagjait a társadalomba, eléjük adta azokat a cselekvési-erkölcsi mintákat, amelyekre szükség volt a nagyközösségben (introduktív szerep).[4] A család nemcsak gazdasági sejt volt, hanem ugyanazokat az életműködéseket végezte maga is, mint amik „kint” „nagyban” folytak. Leg­több ember ki sem lépett ezen a körön. Azt cselekedte, amit ősei, az ő pél­dájukat szívta magába, hagyományukat vitte tovább, személyisége mintegy fel­oldódott ezekben a cselekvési mintákban, szokásokban.

            Ebből a jellemzésből a kritika is azonnal adódik: a ‘sejt’ már-már önma­gába zárult, önmagának termelt, csak szerkezetében volt hasonló a többi összes sejthez. A társadalom ilyen családegységek laza halmaza volt.

            Ez az egység és funkciói azonban fokozatosan széthullottak. Mint jeleztük, a család nem termelői, csak fogyasztói egység már. Burkhard Peters így jellemzi ezt a változást.[5]

            A család tagjai nem élnek, dolgoznak ugyanazon a céhen, foglalkozási ágon belül. Szülők, gyermekek is rendszerint másutt dolgoznak, illetőleg tanul­nak. Választási szabadságukat e téren nem korlátozzák merev minták. A modern viszonyokra egyébként is a lehetőségek sokfélesége jellemző. Ennek nyomán eltűnnek a típus-sejtek. Szinte minden család más-más arcélű. A sokféle irányu­lás­nak, lehetőségnek már nem is tud a kis kétnemzedékes család megfelelni.

            Nemcsak a tudnivalók tömkelegét, nemcsak egy-egy hivatás fortélyait nem tudja többé közvetíteni a család, a szülő, de azokat az elveket sem tudja már nyújtani az újnemzedéknek, melyek feltétlenül érvényesek lehetnek „odakint”. Az élet, a városi élet különösen állandó változásban áll. Röviden összefoglalva, a régi családnak a társadalomba bevezető (introduktív) és szervesítő (integráló) szerepét az új családforma nem, vagy csak kis részben tudja megvalósítani, információs funkcióit az iskola, a munkahely, integráló szerepét a társadalmi szervezetek, klubok, baráti körök látják el.

            Azt jelentené ez, hogy a család elveszítette sejt-jellegét, feldoldódott a nagyközösség sokféleségében? - Peters és David efelé látszik hajlani. Kimu­tatják, hogy a kiscsaládokat újra nagycsaládoknak, helyesebben: családcso­portoknak, nagyobb egységeknek kellene felváltania, melyek egy-egy foglal­kozású embereket, baráti köröket tömörítenének egybe. Ezek a ‘gruppok’ Peters szerint el tudnák látni ma is a bevezető-beolvasztó szerepet.

            Lehet, hogy valóban efelé halad a család átalakulásának mozgása. Mégsem tudjuk elfogadni azt a következtetést, hogy a család nem lenne többé a társadalom alapsejtje s így nem lenne már jövője. Ha gazdasági egység jellegét s introduktív szerepét el is veszti, továbbra is a család az új nemzedék nevelője (reproduktív szerep) s a felnövekvők személyiségének bölcsője (humanizáló szerep). A család adja a gyermekeknek az első, döntő benyomásokat, ismere­teket, eligazító elveket. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy bármi is pótolhatná e téren a , az édesanya szerepét. A fejlődéspszichológia is kimutatja az első évek meghatározó erejét a gyermek karakterének alakulására. A szülők azok a biztos viszonyulási pontok (Bezugspersonen), akikhez hozzámérve önmagukat, fejlődik ki a gyermekek, sőt a fiatalok én-tudata, alkata, életvitele. Mindez beláthatatlanul fontos éppen a társadalomban való részvétel szempontjából. A család továbbra is őrzi tehát sejtjellegét.

            Ez ismét csak nem jelenti azt, hogy a család jelentősége afféle előbölcsőde és pótiskola funkciójára zsugorodna össze. Ennek az újfajta sejtnek jellemzőjét éppen abban láthatjuk, hogy nem hermetikusan elzárt kör, mint a régi család, hanem szervesebben épül az ‘egész’ eresztékeibe. Sokféleképpen nyitott. Hivatások, társadalmi alakulatok, kapcsolatok felé. De őrzi, sőt felfo­kozza humanizáló funkcióját. Éppen azért, mert megszabadul sok terhes szerepkörtől, lehet igazán a személyiségformálás középpontja, mind a fiatalok felé, mind a házastársak egymás közti viszonyában. A család struktúrája átalaku­lásának vizsgálata minden ponton arra mutatott, hogy a család ma (legalább is lehetőségében) személyesebb viszonyok rendszere, mint bármikor azelőtt. Ép­pen ezzel tölti be ma is sejt-szerepét, így ad ma is - nem kész sémákat, az igaz, de - alapvető cselekvési mintákat a nagyközösségben való részvételre.

            Igenis, a családban tanulja meg mindenki - nem hivatása fortélyait, de azokat az alaperényeket, amelyek szükségesek az élet minden posztján: az én és a mi helyes összhangját, az alkalmazkodást, mások elfogadását. Otthon idegzi be az elemi viselkedési formákat, az egészséges nemi beállítottságot, az otthon ad személyisége fejlődéséhez érzelmi hátteret. Egyúttal az otthon az a hely, ahol ki-ki újjászületik, felfrissül, felkészül az óhatatlanul adódó nagyobb megter­helésre. A kétségtelenül érvényesülő elszemélytelenedési folyamattal szemben a család mindenki számára ellenpólus, mert közvetlenebb, érthetőbb környezet.

            Még azt is állíthatjuk, hogy a mai család is minta a nagyközösség kialakítására. Éppen azzal modell, hogy demokratikusabb, nagyobb szabadság uralkodik tagjaiban, mint a régi szerkezetű családban. A mindennapok demok­ráciáját otthon élheti meg elsősorban a kor embere, hogy jobban tudja gyako­rolni a közéletben is. A család szerepe a közvetlen ismeretközlésen túl - érzelmi-közösségi jellegéből adódóan - sokkal inkább érzelmi, jellemformáló hatás.

 

A keresztény család sajátossága

 

            A családeszmény körüli vitában a teológiának természetesen nemcsak az a feladata, hogy hozzászóljon az eszmény értékeléséhez és keresse a más világ­nézetűekkel közös szempontokat ebben a fontos témakörben, hanem az is, hogy megvilágítsa azokat a sajátos tényezőket, amelyek kifejezetten a keresztény családokra érvényesek. Mi is tehát a keresztényi a keresztény házasságokban és családokban?

            Sokan élnek abban a tévedésben, hogy a keresztény család azonos a hagyományos, patriarkális családformával. Kétségtelen, hogy „első ránézés­re” maga a Szentírás is ezt a családképet tartja szem előtt. Különösen ”árulkodó” egy-egy ilyen sor: a férj „feje” az asszonynak, vagy: asszonyok, engedelmes­kedjetek férjeteknek. Sőt, vallásos alapfogalmak, mint az Atya-Fiú viszony vagy Isten és a hívő házassághoz hasonló szövetsége is e patriarkális korból vett hasonlatok. Ebben a korban azonban nem is alkalmazhatott a szentíró más képet.

            Viszont még ebben az ősrégi nyelvezetben is a személyes viszonyokon van a hangsúly. A családképnek mai átalakulása tehát (a személyesség felé) a biblikus család-eszme lelkét ragadja meg. Ezért értékelhettük pozitívan a családeszmény mai átalakulását, sőt ebben a folyamatban keresztény történést figyelhetünk meg.[6]

            De hát mi akkor a specifikum a keresztény házasságban? - kérdezhetné valaki. A különbség nyílván a szentségi mivolt. Ám erről a „szakramentali­tásról” nem elég elvont fogalmat alkotnunk: a keresztény házasok különleges ke­gyelmeket kapnak hivatásuk, hűségük megőrzésére. Homályosan marad előt­tünk, hogyan kell elképzelnünk ezeknek a kegyelmeknek működését. Mint Ratzinger írja, a keresztény házasság, mint absztraktum egyúttal konkrét feladatok összessége, két keresztény házastárs hitből fakadó életszövetsége.[7]

            Ha tehát a keresztény és a „természetes” házasságot (és családot) egybe­vetjük, első lépésben valóban azt kell mondanunk, hogy”anyagában” nincs különbség a kétfajta házasság között. Még csak sajátosan keresztény szerelem, házasélet sincs.[8] Ugyanazokra a készségekre, erényekre van szüksége a keresz­ténynek, mint a nemhívőnek házassága megvalósítására. A különbség a motivációban van. A keresztény ugyanis az emberekkel való találkozáshoz - s így első helyen a házastárssal és a gyermekkel való viszonyához - az Istennel való szeretetkapcsolatból veszi az erőt. Minden házasság jellemzője a „másért való élet”. De a keresztény a másik felé való kinyílásban az egészen-más, Isten felé is kinyílik. Önátadása Krisztus teljes önfelá­ldozásának tükre, megjelenítője (Ef 5,25). 

A keresztény házasság specifikuma tehát az, hogy modellje krisztusi. Krisztus szeretete olyan minta, mely alkalmazható minden élethelyzetre, így különösképpen a családon belül adódó szituációkra, hiszen ha valahol, akkor a családon belül van szükség a legszemélyesebb és legönfeláldozóbb szeretetre. Teljesen plasztikusan ebben a konkrét szolgálatban kell látnunk a házasság szentségi hatékonyságát.

            Talán fölösleges is ezek után feltennünk a kérdést: van-e távlata a keresztény családnak? Aki a statisztika alakulásán (a templomi esküvők szá­mán) méri le, van-e a keresztény házasságnak vonzereje, az könnyen csalódhat. A szám már csak azért is megtévesztő, mert sok fiatal tisztán az ünnepélyesebb szertartás kedvéért ragaszkodik az egyházi esküvőhöz. A keresztény házasság­eszmény és család jövője azonban nem a számokon, hanem azon múlik, hogy akik mellette döntenek, mennyire tudják életformaként élni. Ennek az élet­vitelnek lesz jövője az átalakult, labilisabbá, ám ugyanakkor személyesebbé vált családszerkezetben is.

 


Irodalom

 

Delooz, Pierre

1972 La famille occidentale. Lumen vitae XII. 1972. 3. sz., Paris, Cerf, 364. kk.

            David, Jakob

                        1965 Familie und moderne Massengesellschaft, Neumann, Dortmund.

            Peters, Burkhard                               

                        1972 Ist die Familie Urzelle der menschlichen Gesellschaft? Entschluss Febr. Linz, 213-217.

            Schnackenburg, Rudolf

                        1969 Die Ehe nach dem Neuen Testament. Theologie der Ehe, Krems, Regens­burg.

            Ratzinger, Joseph          

                        1971 Zur Theologie der Ehe. Theologie der Ehe. Krems, Regens­burg.

            Gründel, Johannes – Oyen, Hendrik van

                        1970 Ethik ohne Normen? Basel-Wien, Herders

                                                                



[1] Delooz 1972. 364. 

[2] Delooz 1972. 368.

[3] Delooz 1972. 374.

[4] David 48.

[5] Peters 213.

[6] Schnackenburg 1969 28.

[7] Rahner 1971. 82.

[8] Gründel 1971, 70.