A fejlődés hajtóereje a tudat!

 

A fejlődés hajtóereje

 

A Báthory-Brassai konferencia immár évek óta a fenntartható fejlődés kérdését veti fel. Jómagam, mint keresztény gondolkodó, teológus először is arról szeretnék vitatkozni: van-e korlátlan fejlődés? A természet forrásai nem kimeríthetetlenek, amit ma az ökológia-válság jelen­ségeiben tapasztalunk meg. A benzin-kutak, a fosszilis energiák kiapadóban vannak, lásd: olaj-válság, az egyre inkább növekvő lélekszámú emberiség feléli tartalékait, és közben még tönkre is teszi a bioszférát, természeti környezetét, lásd: globális felmelegedés, az élővilág diverzitásának kipusztítása. Kimondhatjuk: a parttalan, vég nélküli fejlődés egyszerűen mítosz, az anyag létében és lehetőségeiben is véges, magára záruló.

A vég nélküli fejlődés elmélete a szcientizmus (a tudomány – értsd: a természettudomány – mindenhatóságába vetett hit), a pozitivista, végső soron materialista gondolkodás tovább élő csökevénye. A mai nemzedékekbe jól belé sulykolta a szocialista korszak a dialektikus materia­lizmus, vagyis az anyag abszolút voltába vetett hit csíráit; tudatosan vagy tudat alatt, kimondva vagy kimondatlanul is ez él tovább a „fenntartható fejlődés” keresésének eszméjében.

És itt előre elnézést kérek, de ki kell mondanom: ha végigtekintek a korábbi BBK-konferenciák anyagán, és a mostani kiírás keretein, vilá­gossá válik számomra, hogy közéletünk, közfelfogásunk és – ki merem mondani – tudományos megközelítésünk ma is kimerül a fejlődés vagy épp válság közgazdasági, természettudományi, végső soron anyagi feltételeinek vizsgálatában. Nem látom, hogy szóba kerülne a fejlődés tudati, szellemi feltételeinek kérdése.

Pedig a fejlődés (vagy épp a válságból való kilábolás) igazi hajtóereje az emberi tudat! Első lépésben épp erről, a tudat lét-többletéről szeretnék szólni.

A lét-fogalomnak ez az anyagra való beszűkítése komoly tévedés. Így mintegy "kimarad" a létből a – másik ember s a magunk – tudata, s nem feledkezhetünk meg arról, hogy már az anyag­ban is szunnyadnak olyan törvényszerűségek, melyek csak értelmileg ragadhatók meg (vö. forma, lényeg). A lét köre tehát már a világon belül is sokkal gazdagabb, mint a tapasztalati-tárgyi lét, vagyis az anyag. Eleve kizárja az említett világfelfogás Isten létét is, akit pedig a hívő felfogás éppúgy tárgyi létűnek tekint – hozzánk, a megismerő emberhez viszo­nyítva –, mint a konkrét tárgyakat vagy mások tudatát.

Hazai történelmünk rendszerváltás előtti időszaka megmutatta, hogy az emberkép antro­po­lógiai beszűkítése társadalmi, főleg gazdasági szférára, lényegében a "társadalmi lét" mate­rialista kategóriájára a szellemi értékek elsorvadásához, végül pedig ­paradox módon éppen a gazdasági fejlődés visszamaradásához vezet. Az ontológiai kérdéseknek ilyen értelemben közvetlen társadalmi hatása van, amit mindannyian megtapasztalhattunk.

És ez ma, negyedszázaddal a rendszerváltás után sincs másképp. Talán kár is itt „fenn­tartható fejlődésről” beszélni! Hadd mondjam így: az emberhez méltó viszonyokat csak úgy tart­hatjuk fenn, ha ki tudjuk bontakoztatni tudatunk összetevőit, latba tudjuk vetni belső energi­áinkat. Ha nemcsak „termelni”, hanem gondolkodni, érezni, szeretni, imádkozni is tudunk!

Maradjunk tehát annál: a mai vagy holnapi társadalmi-gazdasági fejlődés motorja nem a gazdaság, nem az anyag, hanem a tudat. De ki is tágíthatjuk a kört. Az emberi tudat a lét fejlődés-fokainak – de mondhatom így is: az evolúciónak – a csúcsa. A szervetlen, a szerves lét (növény, állat) előző fokozatai után a tudat jelenti a fejlődés legfelső fokát. Ezért, az emberért, az ember történelméért történt minden. És az emberi történelem nem értelmezhető tisztán materialista módon (lásd: történelmi materializmus). Az anyagi, gazdasági feltételek csak külső feltételei a történelemnek, a világtörténelem igazi mozgató ereje az ember tudata, szellemi tevékenysége: tervező, anyagot átalakító képessége. Ha kiöntök az udvarra egy halom alkatrészt, építőanyagot, abból sohasem áll össze „magától” egy működőképes jármű, nem épül föl ház, kórház, egyház, ha nem megyek oda, és nem tervezem meg, majd kétkezi munkámmal nem szerelem össze a járművet, vagy nem építem föl a házat! A tudat jelenti a fejlődés hajtóerejét és egyúttal célpontját. Ha most, a csúcson nem vesszük figyelembe az ember szellemi alkotóerejét, összecsuklik, visszájára fordul az egész fejlődés. Olyan ez, mintha egy síkfutó végigszáguldaná a távot, és a célszalag előtt elcsúszna, orra bukna.

Hogy milyen képtelenséghez vezet el, ha az anyagból próbáljuk „levezetni” a tudatos létet, ezt egy verssel – versemmel – szeretném igazolni.

 

Magad fölé

Miért magasodsz magad fölé?

Miért is nem maradtál

kő, homok, ázalag,

érzéketlen növény?

 

Miért

nem volt elég

neked az ösztön

jóllakottságba ringató

áramköre?

 

Miért kellett neked,

hogy most rádtörjön

a tudod-hogy-létezel

rettenete?

 

Mint jól emlékszünk, a materialista korszakban sokan úgy vélték, a tudat egyszerűen az anyag terméke.  A nagy ellentmondás ott van, hogy ha az anyag a létteljesség, hogy csaphat át a fejlődés ennek ellentétébe, a nem-anyagiba, miért a szellemi jelenti a többletet? Hogy mennyire abszurd, ha a tudatot az anyagból próbálnánk „levezetni”, szintén egyik versemmel szeretném beláttatni.

 

Ájulás

talán csak a szénlánc

ájulása vagy

az élettelen

eszméletvesztése

az öntudatlan

emlékezet-kihagyása

 

hogy nem vagy

mégis itt lehetsz

eszmélsz látsz

és emlékezel

cselekszel

a nemlét öntudatával?

 

Az ember és a történelem egydimenziós, pozitivista-materialista megközelítése törvény­szerűen erkölcsi síkon is gyakorlati materializmushoz vezetett és vezet el. Ez épp abban nyilvánul meg, hogy mind a mai napig csak azokkal a tudományokkal kívánunk foglalkozni, amelyek pénz­ben kifejezhető hasznot hoznak. Ami ezen túl van, az improduktív, nem is érdemes vele bíbelődni. Valamikor a szocialista korszak kritikájaként írtam a következő verset, de meggyőződésem, hogy ez a kritika ma is, ránk is érvényes. És itt, az érthetőség kedvéért, el szeretném mondani: a 80-as években Nyíregyházán működtem, mint lelkész és teológiai tanár, és akkoriban Ratkó József költő a szomszédságban, Nagykállóban élt és alkotott, jó barátságba keveredtem vele. Volt akkoriban egy híressé vált verskötete, a „Halott halottaim”, amely azokról szólt, akik az abortusz miatt nem születtek meg. „Ki hiányzik közülünk, ki hiányzik?” – kérdezte, és felsorolta: egy új Dózsa, új Pető­fi, új Széchenyi – mindazok, akik nemcsak hogy nem születtek meg, de meg sem születhettek! Neki írtam a következő verset, hogy jelezzem: még az abortusznál is van szörnyűbb bűn: az, ha a lelket írtjuk ki magunkból!

 

Lélek a máglyán

- A Halott halottaim költőjének –

 

Mi hiányzik belőlünk mi hiányzik?

Valami kiaszalódott belőlünk

a sorozatgyártás prései közt

a fogyasztás bendőiben

fogvicsorgató kuporgatás markában

énünk valami legjava

Ez már a lélek elkaparása

 

 

Viráglány

ég a máglyán

a tisztaság

Vőlegénye a szabadság

a birtoklás tüzes trónján hamvad el

sose-volt nászukból hogy is ölthetne arcot

evolúciók megálmodott fia

az embertekintetű világ?

Ha fáj a földnek

hogy gyermek-testet vetnek belé

mennyire fájhat

hogy meg se foganhat bennünk

legdrágább magzata?

 

Mint kitűnik, vallom tehát, hogy a tudat mindenfajta fejlődés csúcsa, ennek kiirtása a törté­nelem legnagyobb bűne és ellentmondása. Hozzá teszem: ma sem teszünk mást, ha továbbra is egydimenziósan gondolkodunk! A történelem mond fölöttünk ítéletet. – Álljon itt erről egy másik versem:

 

Ítéletet!

valamit

felfaltunk magunkból

s csordultig tele önmagával

hogy is mondhatna az önevő

önmaga fölött ítéletet?

a cselekvés lerágott karjai

a képzelet lenyesett szárnyai

a lélektől lélekig feszülni kész

idegek rostjai

a hízott test temető-árkába kerülnek

 

De talán elég is ebből az önostorozásból!

Fel kell tehát fedeznünk ember-voltunk központi elemét, ahogy valamikor mondták: az ember „lényegadó formáját”, és ez a tudat, más szóval a lélek. Olyan ez, mintha egy ismeretlen ország meghódítására vállalkoznánk. De úgy is mondhatnám: ismerd meg hazádat; ismerd meg önmagadat, „gnóthi szeaton”, ahogy a görög mondták. A lélek, létünk belseje, belső oldala, amely nem mérhető rőffel, kilogrammal, stopperórával. A tudat a „dolgok belseje”. Egy további versemmel szeretném ezt a belső világot felidézni.

 

A dolgok belseje

 

van de csak benned létezik

ad szeret hazaérkezik

benned lesz szó és gondolat

felölti emberarcodat

 

vakságát benned oldja fel

néma de benned énekel

nem tartja foglyul bénaság

feltépi börtönajtaját

 

a föld tebenned vár vetésre

a szerszám téged vár kezébe

benned kezd alkotni a gép

csak benned lángol ami szép

 

a víz tebenned oltja szomját

a tenger benned bont vitorlát

jóllakik benned a kenyér

életed megfér tenyerén

 

te vagy a dolgok belseje

a tárgyak fölnyíló szeme

a világ sorsa válladon

fenséges kínzó hatalom

 

            A tudat felfedezése és elfogadása újfajta – mondjam így – transzcendens gondolkodást feltételez, tehát, hogy túl (vö. transz…) tudjunk látni a kézzelfoghatón, a pozitivista látásmódon. Legyen szabad ezt is egy verssel, versemmel érzékeltetnem.

 

Túlcsordul

Túlcsordul a lélek

a ráció rácsain

szavaid öröklétnek

kisülései

széttört világ

üvegcserepein át

a végtelenre látsz

 

 

 

 

Objektív és szubjektív lét egysége

 

De  nemcsak a létnek az anyagra való beszűkítése vezet antropológiai és lételvi torzuláshoz. Legalább ennyire hangsúlyoznom kell a kérdés másik oldalát is, a szubjektivista-idealisztikus torzulást. Mindez talán meglepőnek hathat, hiszen a keresztény gondolkodást általában idealiz­musnak (ha másként nem, de objektív idealizmusnak) szokás elkönyvelni. Ám a kiegyensúlyozott keresztény felfogás nem a szubjektivizmus, nem az idealizmus, nem a szubjektivizmus (igaz, mint láttuk, még kevésbé objektivizmus), hanem a realizmus, vagyis a teljes valóság elfogadásának nézete. 

A realizmus elsősorban ismertelméletileg ragadható meg. Mint egy neves olasz tomista, Fede­rico Sciacca írja, "a megismerés függ a léttől, nem pedig a lét a megismeréstől; és az, hogy a lét első a megismeréssel szemben, kizárja, hogy az értelem a maga tárgyának teremtője lenne, és biztosítja a megismerés tárgyi voltát"[1]. Hasonló szel­lemben nyilatkozik, s lét és megismerés realista megközelítéséről hatalmas monográfiát ír Luigi Bogliolo is (Essere e conoscere, Vaticano 1983). E sorok írója számára ezek a művek perdöntőek voltak, Bogliolo mintegy legfőbb mesterem volt.

 

Bogliolo Szent Tamás híres elvét: „1’intelletto è la fa­col­tà dell’ente” (vagyis: „az értelem a létezőt megra­gadó képesség”) így fordítja le „Heidegger utáni” nyelvre: „1’intelletto è la fa­col­tà dell’essere” (az értelem képesség a létre), s ezt így indokolja: a lét nem egy­szerűen csak fogalom, vagy az ítélet kötőszava (a copula, az „est”, a „van”), hanem a létezők valós töké­letességei közül a legvalósabb, az az alap, amely valóssá teszi a valósat, konk­réttá a konkrétumot, létezővé a létezőt, megragadhatóvá az ismeretet[2].

Abból, hogy az értelem elsőként a lét-mozzanatot ragadja meg, és hogy mindenestől a létre irányul, teljessé válik az iménti következtetés: a lét elsődlegesebb, mint az értelem, vagy mondjuk így: az objektív lét elsőbb, mint a szubjektív lét.[3] Más szóval: az értelemnek nincs teremtő ereje. Ez az értelem-koncepció a híres szent­tamási realizmus kiindulópontja. A lét elsősége végső soron azt is kifejezi, hogy az ember Isten megismerésére törekszik. Tamásnál ugyanis Isten, mint esse ipsum, mint esse in se subsistens, áll a lét-hierarchia csúcsán. Íme, az értelem szerepéből egyértelműen következik a hit szerepe is. Szent Tamásnál – mint erre Szent II. János Pál pápa rámutatott Fides et Ratio kezdetű enciklikájába – természetszerűleg épül egymásra hit és értelem síkja.

 

A lét-prioritás tétele jelentős mostani témánk, a tudat szerepének (és akár a tudatnak a fejlődésben betöltött szerepe!) szempontjából is. A szubjek­tivisztikus (szubjektív idealista, szólipszista) rendszerekkel szemben, amelyek csak a bennünk létező világot ismerik el igazán létnek, s amelyek ezért nem ismerik el az erkölcsi értékek tárgyi eredetét, vallom, hogy az igazság, az érték a létben gyökerezik. Éppen ez adja az emberi lét sajátos transzcendenciáját: rányílik a létre. Közelebbről: az általános létre, távolabbról pedig: a lét végső forrására, Istenre.

Alany és tárgy, személyes és nem-személyes között tehát nem akkora a szakadék, ahogy azt sokan így a szubjektum oldaláról az egzisztencialisták, az objektum oldaláról a marxisták gondolják. A lét maga túl van alany és tárgy szembeállított kettősségén, s ezért mind szubjek­tivizmus, mind objektivizmus szélsőségén is. A lét egészén, az esse commune körén belül van mindkét oldal. Alany és tárgy között nemcsak különbség, hanem egymásra-hangoltság is van.

            A lét, úgy tűnik, belső szer­kezetében hordozza, hogy a tárgy alanyra, az alany pedig a tárgyra irányul (tamási terminológiával: az intellectus az esse-re, az esse az intellectus-ra). Ez épp azért van, mert mindkét formájában "öntranszcendens": túl akar lépni önmagán, oda kíván fordulni a másik létmozzanathoz.

Az ontológiai szintézist objektív és szubjektív lét között az jelentheti, hogy a teljes lét körén belül helyet adunk mind a tárgyi létnek, mind az alanyi létnek, mint az egyetemes lét két pólusának, melyek között – és ez szintén igen fontos – belső egymásra-irányulás van, még akkor is, ha látjuk metafizikai különbözőségüket is. Ez a lét-egység abban is kifejeződik, hogy az emberben test és lélek egy – és közös! – magánvalót, közös lényeget alkot. Ez csak a közös lét egységén belül lehetséges! Az embernek ez a szubsztanciális egysége (ami ismét csak tamási gondolat) az élő cáfolat a kétféle antropológiai monizmusra, s ez az ontológiai realizmus legkézzelfogha­tóbb bizonyítéka.

A lélek, mint szubjektív lét, annyiban is közvetlenül kapcsolódik a tárgyi léthez, hogy az emberben tomista szóhasználattal a lélek, mint említettük, a lényegadó forma (forma substantialis), amely mindenestől eggyé válik a testtel, minden ízében átjárja, jellegzi azt. Itt is megnyilatkozik az, ahogy a tomista-neotomista felfogás nem idealizmus, hiszen épp Aquinói szerint a "különvált lélek" (az anima separata) állapota természeten kívüli állapot (status praeternaturalis). De ennek a tételnek jelentősége van, nemcsak a halál utáni élet szempontjából, hanem itt, az ontológia és az antropológia vonalán is. Az egyoldalú spiritu­alizmussal, főleg a testet megvető manicheus színezetű idealizmussal szemben a neotomista hagyomány test és lélek létegységét vallja, s ezzel megvédi az anyag, a test létértékét is. Ez a kettősség és egység, amit az ember testével és lelkével megvalósít, olyan tágabb létfogalmat feltételez, amely mellett az imént kardoskodtunk. Az alapkérdés, a fejlődés szempontjából ez azt jelenti, hogy semmiféle fejlődés nincs a tárgyi és alanyi feltételek összehangolása nélkül!

 

A transzcendentalizmus útja

                                                                    

            A tomizmus-neotomizmus mellett a transzcendentális iskola is segítheti anyag és szellem, objektív és szubjektív lét egymáshoz békítését, szintézisét. A transzcendentalizmus egyik kiinduló­pontja az imént már taglalt szenttamási gon­dolat: az értelem eleve a létezőre, vagy korrigáljuk így: a létre irányul. Így ez a rendszer eleve összekapcsolja tárgyi és alanyi lét kettősségét, amely a modern kor­ban ketté szakadt. A másik kiindulópont a Kant-féle apriori ismeret, tehát az a gondolat, hogy bár magát a létet nem ragadhatjuk meg, minden rész-isme­retben feltételezzük. Innen ered az irányzat elnevezése is: az értelem szüntelenül transzcendál, túllép önmagán.

A transzcendentalizmus mindenekelőtt azért jelent figyelemre méltó kísérletet, mert magába foglalja mind a tárgyi, mind az alanyi lét problémáját. Ori­gópontja tényleg tamási gondolat, ti. az, hogy a megismerés már Aquinói szerint is mindenekelőtt a létre való ráirányulás, létazonosság: az értelem és tárgya (mindaz, ami érthető, ami értelemmel megragadható) azonos: „intellectus et intel­li­gibile in actu sunt idem” („az értelem és mindaz, ami érthető, a megragadás folyamán azonosak”)[4]. A transzcendentális filozófia arra épül, hogy minden megismerésben eleve benne van valamiféle apriori ismeret, ti. a lét ele­ve-feltételezése.

Nézetem szerint a filozófia több évezredes küzdelmét, amely idealizmus és materializmus között zajlott, a transzcendentalizmus viszi nyugvópontra, hiszen rámutat ara, hogy anyag és tudat, objektív és szubjektív lét között nem (vagy nemcsak) ellentét, hanem egymásra-irányulás van. Főleg Maréchal és Lonergan voltak azok, akik leírták a megismerésnek ezt az eleven dina­mizmusát. Ugyanez a transzcendálás bizonyítható akarásunkra, sze­retet-éhségünkre vonatko­zó­lag is. Vagy ahogy ezt Karl Rahner kifejezte, a test nem lélekidegen (Geistfremd), hanem szellem-barát (Geistfreund) és fordítva, mindkettő ugyanannak a létnek két, egymáshoz simuló oldala; tárgy és alany kö­zött egymásra-irányulás, lét-azonosság van, nem pedig elidegenedés.

A transzcendentális filozófia legfőbb üzenete ma számunkra, hogy az emberi megismerés elszakíthatatlan a léttől, és nemcsak az emberi léttől, hanem a léttől magától. Ennek gyökere az, hogy a megismerés nemcsak az érzékelés adatait tartalmazza, hanem olyan szellemi tevékenység, amely a részleteket valamiféle egész kereteibe ágyazza. Egyik oldalról a tapasztalatra épít és éppen Aquinói gyakran hivatkozik arra, semmi sincs az értelemben, ami nem szerepelt előzőleg az érzékekben (nihil est in intellectu, nisi prius in sensu) –, de másik oldalról a létezőre, sőt a létre való apriori ráirányulást hozza magával, és ennek alapján tud különbséget tenni lényegi és nem-lényegi elem között.

 

A fejlődés forrása

 

De most térjünk vissza a fejlődés kérdésére. Nemcsak a korlátlan fejlődés eszméje és a hajtóerejétől megfosztott fejlődés mítosz, hanem még inkább az is, hogy a szűkebb vagy tágabb értelemben vett fejlődés „a se”, „magától” megy végbe, „önjáró”, önmagát magyarázza meg. Gondoljunk bele: ha van fejlődés, ez még inkább feltételezi az abszolút lét, magyarán: Isten célra irányító munkáját, hiszen igazolja, hogy a dolgok nem­ csak úgy véletlenszerűen szóródnak, hanem határozott célkitűzés felé, ti. az ember fe­lé haladnak. Joggal gondolhatunk itt a (szelíd vagy erősebb) antrópia elvére is, ti. hogy a kozmosz fejlődés-sorába eleve bele vannak programozva az élet, sőt az értelmes élet megjelenésének feltételei.

            Jól látható persze itt, a fejlődés, magyarán az evolúció kérdésében a kétféle a természettu­dományos és a teológiai-filo­zófiai szemlélet­mód különbsége is. A termé­szet­­tudomány, az evolúciós-elmé­let csak a közvetlen okokra, a hogyan-ra kíváncsi, ti. hogy miként folyik le egy-egy rész­fo­lyamat. A bölcselet és annak nyomán a teológia a miért-re, az okokra kér­dez, te­hát arra, miért haladnak előre a dolgok és miért nem hátra, visszafelé.

            Az önfelülmúlás vagy többé-válás ugyan tetszetős kife­jezés, és a jelen­ségek síkján többé-kevésbé igaz is, de az okok sík­ján korántsem pontos, mert a dolgok nem a maguk erejéből vál­nak önmaguknál többekké, nagyobbakká, ha­nem csak az abszo­lút lét létesítő erejéből és célra-irányítása révén.[5]

            Ez a többlet különösen három ponton szembetűnő. Az egész világ, az élet és az ember (az emberi tudat) létrejötténél. A semmivel szemben a lét, az élettelennel szemben az élet, és a tu­dat­talannal szemben az öntudat vissza­csa­tolódása olyan léttöb­blet, amit az alsóbb létsík nem adhat önmagának, mint ahogy az alsóbb létsík törvényszerűségeivel mindig csak töredékesen írhatjuk le egy-egy felsőbb létsík törvényszerűségeit (emergencia-elv, a nagy ugrások el­ve!), a redukció, a vissza­vezethetőség egyáltalán nem áll fenn.

            Ami az első kérdést, a világ létrejöttét illeti, a teremtés-eszme kozmológiai igazságot is kimond. Legelső sorában szerepel, hogy a világnak kezdete (résít) volt. Talán nem merő konkor­dizmus, ha azt mondom: a táguló világegyetem és a nagy rob­banás elmélete alapján ez az időbeli Origó-pont ma nagyon is valószí­nűsíthető. Ekkor ui. mindaz, ami ma anyaggá teszi az anyagot (kiterjedés, idő, tömeg), még nulla volt. (NB ez termé­szetesen nem jelenti azt, hogy ezzel „bizo­nyítottuk” a teremtés dogmáját, csupán valószínűsítjük.)

            A véletlen játékát feltételező Monod-féle megoldásokkal szemben állít­hatjuk azt is, hogy az élet (maga génekben kódolt programjaival) sokkal jobban megmagyarázható a Teremtő Prog­ramozó elfo­ga­dásával, mint a vak szükség­szerűséggel és a káosszal és a véletlennel. A véletlen annyi variáció végigjátszását feltételez­né, hogy erre egyszerűen nincs és nem is volt időbeli keret. Nem egyszerűbb a helyzet akkor sem, ha valaki törvényszerű­ségekről beszél itt, amelyek mintegy szükségszerűen kitermel­ték az életet, ti. a törvény elgondolót feltételez. Leglo­gikusabb megoldásnak tehát az élet esetében is az Értelmes Programozó elfoga­dása lehet. Hogy a program programozó után kiált, különösen igaz az élőlényekben rejtőző belső program-köteg és főleg az emberi genóm esetében. Legyen szabad erről a program-folyamatról ismét egy vers – versem – képeivel szólnom.

 

A program

 

Saját programját futja

a hidrogén-atom,

az egysejtű, a búza,

a fény a házfalon,

 

a Hold, a zsendülő fű,

az evolúció,

a lélek, a kötőtű,

a csók, az űrhajó,

 

s mégis egyetlen program,

egyetlen ölelés,

az Egészben a szólam

meglelheti helyét.

 

            Az anyag síkját mindenestől túllépő, tagadó, felülmúló emberi tudat lét­rejötte pedig még közvetlenebbül olyan lételv után kiált, amely maga is az anyag létsíkja fölött áll. Ezeket a többleteket, és az egész folyamat összehangolt rend­jét, célra-irányu­lását csakis az adhatja, ami vagy aki mindezt magában hord­ja. Így az egész evolúció, fejlődés-sor tulajdonképpeni magyarázata az az Abszolút Lét, amely­ről elmondhatjuk: végtelenül értelmes, amel­­lett szabadon cselekszik, tehát mun­kájára nem is annyira a matematikus, mint a művész alkotóereje emlékeztet.

            Evolúció és teremtés belső összhangja, szintézise a katolikus teológiában sok tekintetben annak a Teilhard de Chardin, francia jezsuitának köszönhető, aki mint őslénytantudós, járatos volt az evolúció szakkérdése­iben is, a pekingi ősember egyik felfedezője volt, ugyanakkor mindezt megpróbálta ötvözni a Szentírás szemléletével. Ő e­gyetlen teremtő fejlődésnek (vö. Bergson) vagy fejlődő terem­tésnek látta a világ sorát. Ennek állo­másai: a kozmogenezis  (a világ létrejötte és fejlő­dése), a biogenezis  (az élet fej­lődése) és a noogenezis (a psziché létrejötte). Ezt a fejlődés-sort kétféle energia, ten­dencia együtthatása eredményének látta: a szétfeszülés-szétesés tendenciája, a tan­genciális energia és az összpontosulás, vagyis a radiális energia együttes munkájának, és úgy látta, hogy az emberi lélek az egy­re összpontosultabbá-bonyolultabbá-válás (a komplexitás-tudat) törvényének eredménye.

A teilhardi világlátáshoz persze az is hozzátartozik, hogy szerinte az össz­pontosulás, az evolúció nem áll le azon a ponton, ahol most vagyunk, hanem további távlat elé állít bennünket. És itt érkezünk vissza kiindulópontunkhoz: az adott történelmi pillanatban az ember és az ember világa csak úgy fejlődhet tovább, csak úgy juthat el magasabb szintre, ha a fejlődés belső motorját jelentő tudat a tárgyi világgal összhangban veti latba minden erejét.

És itt kell számba vennünk a legutolsó alfejezet következtetését is: ahogy a fejlődés eddig sem „a se” ment végbe, hanem az abszolút Értelem és Akarat (Isten!) programozó munkája és cél­meg­­valósítása erejéből, úgy a világ további fejlődése sem képzelhető el autonóm, de vak törvények összhatása alapján, hanem csakis az Abszolút Léttel megélt, a mi oldalunkról immár tudatos együttműködés alapján. Ami magába foglalja a vallás legmagasabb szintű gyakorlását. Ha az imént házépítésről szóltam, hadd tegyem hozzá az ősi (126., ill. 127. zsoltár) első sorát: „Hogyha az Úr nem építi a háza, hiába fárad, ki építi azt”! És ha valaki azt kérdezi: ugyan, az Abszolút Lét hogyan juttatja el hozzánk üzenetét? – Nos, a létünkbe írt parancsok, belső programok segítségével. A fejlődés úgy marad fenntartható, ha a végtelen és a véges lét összjátékára épül!

Teilhard az evolúció síkjai fölé az Ómega-pontot helyezte, ami a világ és az ember végső kiteljesedését jelenti, amit a Szentírás így fejez ki: „Akkor Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28). A világ tehát nem megsemmisülés felé, nem végső katasztrófa felé halad előre, ahogy ezt sokszor a hamis próféták állítják, hanem a teljesség felé. Ennek előmunkálatát – a legmagasabb rendű fejlődést – az jelenti, ha szem előtt tartjuk a komplexitás-tudat törvényét. Tehát a világ átszellemiesítésének, tudati energiákkal való eltöltésének munkáját. Ezt indította el az első pünkösd a kereszténység életében, mikor a szétesés, széthullás folyamatával szemben a Szentlélek meghozta az egysé­gesülés, a közösséggé válás lendületét.

Cselényi István Gábor



[1] SCIACCA, F., “Tommaso, oggi”, in Tommaso d'Aquino nel suo centenario VII, Vaticano 1974, 79.

[2] BOGLIOLO, L., Essere e conoscere,  Vaticano 1983,  149.

[3] BOGLIOLO, L., op. cit., 235.

[4] S.Th. I. q. 107, a. 1.

[5] A teremtő önfejlődés lehetőségéről ld. JANTSCH, E., Die Selbst­organisation des Univer­sums, München 1986, a teremtő fejlődésről GÁ­NÓCZY S. “Folytatólagos teremtés” c. cikkét, Mérleg, 2000/3, 270. kk.