Gondolatok a Hit évéhez

Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. – mondja Jézus Tamásnak. (Jn 20,29)

A hit éve van. Gondolkodtam, mit jelent számomra a hit, mi a hit, s mi a hiszékenység, miben hiszek, hogyan hiszek, mit hiszek, de arra jutottam, hogy egy dolog számít igazán, az, hogy KINEK hiszek.

Olyan ez, mint egy óriási dzsungel, zöldell és tobzódik benne az élet, ontja az oxigént, de ott van benne rengeteg fojtó kúszónövény is; burjánzó táptalaj nem csak az egészséges és életerős fának, de a bomlást, lebontást végző mikroorganizmusoknak, s a betegségeket terjesztő kórokozóknak is, és ahol a gyönyörű orchideáról kiderül, hogy parazita, s a sűrűben kígyók kúsznak és ragadozók tanyáznak prédára várva. De ha figyelsz és tájékozódsz, megtalálod az elefántcsapást, a kijárt utat, melyen garantáltan nem tévedsz el, s mely elvezet az élő és életadó vízhez.

Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Korunk telve van csodákkal, szenzációkat harsognak a keresztény bulvárlapok, látomások, könnyező szobrok, próféciák, jelenések és figyelmeztetések dzsungelében kapkodjuk a fejünket, s keressük az utat, melyet pillanatok alatt el tudunk veszíteni a lábunk alól. De ilyesmi régebben is előfordult, Jézus korában is akadtak csodatévők, és a fáraó varázslói is megismételték a jeleket. Ám a mai kor olyan tömény sűrűséggel bombázza ránk az információkat, jókat és fontosakat is, hogy sokkal könnyebben maradunk a felszínen, mely akkor is felszín marad, ha igaznak és jónak tűnik. Felszín, melyen el lehet időzni, sokat lehet bolyongani és végül el lehet tévedni. Jézus ma is szól minden keresztényhez, de a lelkünk mélyén, s nem a felszínen. Szólongatja bárányait a Jó Pásztor, de a hangorkán könnyebben elnyomja a halk hívó szót, mint valaha.

Szaladunk az erőink után, szaladunk az időnk után, sorjáznak a feladatok, tennivalók, és a hétköznapok ritmusának gyilkos lüktetésében ünnepeink is könnyen programokká és szervezéssé, feladattá és dekorálássá, majd dús lakomákká silányulhatnak.

Készülünk a Kiengesztelődés Ünnepére, de csak felületes lelkitükör-olvasás és bűngyűjtés előzi meg az idő szorításában elhadart mondatokat, és nem a megrendülés, nem a töredelem. Nem nyílik többé a kárhozat szakadéka, nem nézünk bele borzongva és ámulva, hogy hiszen csoda, hogy nem zuhanunk bele, nem sírjuk az öröm és hála könnyeit a Megmentőnek. Többé már fogalmunk sincs arról, hogy hová jutnánk mi Nélküle, hisz az Isten úgyis irgalmas és a pokol meg úgyis üres, és ha havonta gyónsz, túl nagy baj nem lehet, teljesítetted és elégedetten kipipálod a feladatlistán ezt is.

Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Igen, Uram, láttalak Téged. Láttalak, és te is láttál engem a Fügefám alatt, és mégis szeretsz. Érthetetlen, hogy minden ellenére és még mindig és mégis szeretsz. Ez nem természetes, ennek nem kellene így lennie, ez csoda, felfoghatatlan csoda! Hasadj meg, XXI. századi kőszív, hasadj meg és válj hús-vér-érző szívvé, mely óriásit dobban az utolsó pillanatban megmentett élet megrendült örömével! Csodálkozz, keresztény lélek, hiszen nem természetes, hogy Jézus, a Feltámadott találkozóra hív, és személyesen vár rád az Eucharisztiában!

Uram, irgalmazz, sóhajt a Lélek bennünk-helyettünk, s Vele felismerjük, Ki jön el hozzánk, s kik vagyunk mi, akik a porból vétettünk, s vére árán váltattunk meg, s az õ sebei, melyet engedi nekünk Tamással együtt tapinthatunk, szereztek nekünk gyógyulást. (Iz 53,5)… Irgalom… Igen, az Úr valóban irgalmas, de ez a tény éppoly könnyedén válik úton-útfélen harsogó szlogenné és szirupos giccsé, mint az igaz szerelem – és éppúgy meg lehet csúfolni. Az Úr irgalma mindenkié, ahogy szeretete is, és ahogy vére is mindenkiért folyt, mégis csak sokakhoz jut el, nem mindenkihez. Azokhoz, akik felismerik, akik szomjaznak rá, vágyakoznak rá őrült szenvedéllyel és erővel, a Lélek erejével - s akik szívszakadva döbbennek rá, bármit tesznek is érte, semmiképp nem lehet az övék – mert az rendkívüli csoda, hogy mégiscsak megmenekülhetünk, és mégiscsak megkaphatjuk, ingyen, ajándékba, csak mert irgalmas – hiszen ez nem jár nekünk.

Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Igen, boldog szeretnék lenni, annak a boldogságnak hullámzó, mély örömét érezni, mely a lélek éjszakájából és csöndjéből tud csak fakadni, ahol elhalványulnak és elhalnak a harsogó csodák, a nyüzsgés, zajok és a sűrű fényáradat, és végül semmi és senki más nem látszik, csak Te, Uram, Jézus Krisztus, a Megmentőm, aki irgalmaddal felemeltél.

Tudom, kinek hittem! (2Tim 1, 12) Neked, Uram, aki azonosítottad magad a damaszkuszi úton Egyházaddal, melyen soha semmiféle pokoli erő nem győzedelmeskedhetik, és mely Visszajöveteledig megtart az úton, s mely megóv attól, hogy eltévedjünk a hiszékenység dzsungelében. Az Egyházad fakasztja az élő vizet, mely nélkül nincs élet, csak vegetálás, mely nélkül nincs megtisztulás, újjászületés, csak ezek szánalmas és ideigvaló paródiái, tisztítókúrák és léböjtök megvilágosodásai. Az Egyházad, mely a Te életadó igéidet mondja ki újra és újra, és ha ezt halljuk és szívünkre engedjük, nem kell jegyet váltanunk a világ igen vonzó, humoros, érdekes és szórakoztató prófétáinak zsúfolt házas előadásaira.

Igen, Uram, Neked és csak Neked szeretnék hinni, mert Nélküled semmi értelme sincs a hitnek sem, az életnek sem, és nélküled csak a szánalmas önámítások, halálra ítélt önkeresgélés és önmegvalósítás pokla várna az élet gyorsan süllyedő színpadán.