A munkácsi püspökök arcképcsarnoka

 

A kárpátaljai ruszinok és magyarok, mint tudjuk, a Munkácsi Püspökséghez tartoztak. A nagyközönség (kárpátaljaiak és „itthoniak”) számára azonban nemigen ismert az egyházmegye története, és főleg püspökeinek kiléte, tevékenysége. Kiváló forrás került most kezünkb erre vonaktozóan: Bereghi Szlivka József barátunk „Dioecesis Munkacsiensis in faciebus”, vagyis „A Munkácsi Egyházmegye arcokban” c. könyve, egyelőre kéziratosan, amelyben a szerző a munkácsi püspökök arcképét is rekonstruálja, és rövid történelmi körképet is ad a szereplőkről.  Mivel nemrégiben módom volt ebbe a műbe beletekinteni, ennek alapján próbálom összefoglalni mostani ünnepünkön a munkácsi püspökök történetét és jelentőségét.

Az egyházmegye előéletét a 9. századig vezethetjük vissza: amikor Szent Cirill és Metód működött, hiszen ők teremtették meg a szláv egyházi nyelvet. Tevékenységük pápai felhatalmazással folyt, mind a nyugati, mind a keleti szertartás joggal tekintheti őket sajátjuknak. Cirillék a magyarok fejedelméhez is ellátogattak. Egyébként teljesen hamis kép az, hogy a magyarok megtérítése csak Szent István alatt kezdődött el. A magyarság és a szláv népek ősei először a bizánci kereszténységgel találkoztak.

A második láncszem ebben a folyamatban, a 10. században Hierotheosz püspök volt, akit a katolikus és az ortodox egyház napjainkban szentté nyilvánította. Igenis volt egyházi hierarchia jóval a szentistváni egyházszervezet előtt, mégpedig bizánci jellegű. Hierotheosz után Theophülaktosz és Antoniosz volt a honfoglalás után az a három görög püspök, akik a magyarok és az itt élő szláv népek püspökei voltak. A görög kereszténység hatását jól mutatják szláv eredetű egyházi szavaink, mint a püspök, pap, kereszt, pünkösd stb.

A 11. században fejeződött be kétségtelenül a magyarság kereszténnyé válása. Ma már világosan látjuk, hogy Szent István királyunk politikai döntést hozott, mikor elsősorban a nyugati egyházhoz kapcsolta országát, ti. Bizánc ekkor már lehanyatlóban volt. Egyházszervezete kiépítésében azonban bizánci mintát követett (ld. az esztergomi érsekeknek a pátriárkákra emlékeztető jogkörét). A keleti országrészben, így főleg Szepes megyében évszázadokon át működtek görög szertartású parókiák, miközben a terület jogilag Róma hatáskörébe tartozott. Az új országban továbbra is jelen voltak a keleti szertartás képviselői, lásd az akkor még keleti jellegű csanádi egyházmegyét, sőt a nyugati országrészben is ott volt a szávaszentdemeteri kolostor, sőt keleti szerzetesek éltek Visegrádon és sok más helyen is, Veszprémben pedig görög apácák voltak, akik pl. a királynők koronázó palástját szőtték). Szent István országa, Hungária nyitott volt a legkülönbözőbb eredetű népek, és mindkét szertartás irányában.

Egyetértek Bodrogi Józseffel abban, hogy nem szól, sőt szót sem ejt 1054-ről, a keleti egyházszakadásról. A hallgatás magyarázata: Róma és Bizánc nézetel­térése távoli egyházpolitikai ügy volt; itt, Közép-Európában egész egyszerűen nem tudatosodott, nem éreztette hatását. Más forrásból is tudjuk: Szent László királyunk pl. a szabolcsi zsinaton számos „keleti” szokás jelenlétét törvé­nyesítette (mint a papok nősülése, a húsvét megünneplése a keleti egyház gyakorlata szerint). Az  idén ünnepelt Szent Piroskát is minden további nélkül adta oda Szent László a bizánci császár feleségéül.

De visszatérve a történelem menetéhez, hazánkban a 12-14. században elsősorban görög szertartású kolostorok vitték tovább a keleti kereszténység jelenlétét, amelyek mindig elismerték Róma főségét.

Így érkezünk el a 15. századhoz, a munkácsi egyházkerület megszületéséhez. A kezdetek rekonstruálása nehéz feladat, hiszen az első időkről írásbeli dokumentum nemigen van a kezünkben. A hagyomány azonban sok részletet tisztázott. Hagyományra, de a kutatások eredményeire is támaszkodva Bereghi Sz. József alap-állítása: a munkácsi egyházmegye első ordináriusa egy Lukas nevű szerzetes volt (ami szintén egy kolostor: Csernekhegy jelentőségére utal), akit kvázi-püspöknek tekintettek, de akit maga Mátyás király nevezett ki a terület ordináriusának. Az utódok kis jóakarattal őt tekintik 1. munkácsi püspöknek. Őt a 2. munkácsi püspöknek tekinthető I. Ioannes követte, immár püspöki hatalommal felruházva. NB - a krónikások latin nevükön nevezik meg a püspököket, mint ezt a korabeli egyházi iratok is tették, ezen túlmenően pedig ezzel aláhúzzák a Rómához való tartozás tényét.

A 16. században egyik oldalról (a Mohácsi vész után) az oszmán törökök beáramlása és az ország három részre szakadása, másik oldalról a protes­tantizmus veszélyeztette a még nagyon ingatag lábon álló egyházmegye életét. Ebben a korban, amikor gyilkosság is megesett Beregszászban, a domonkosok templomában, I. Ladislaus volt Munkács (3. számú) püspöke, aki megóvta népét a szakadár szellemtől. Ekkor az egyházmegyének az egykori királyság megmaradt részétől, Erdélytől és a helyi hatalmasságoktól (vö. Báthoriak), sőt a törököktől is meg kellett őriznie függetlenségét. Ilyen helyzetben kormányzott a következő (4. számú) püspök, Hilarius (vagy Laronius), majd utána II. Ladislaus (az 5. számú ordinárius).

A 17. században még jobban erősödött az erdélyiek nyomása, hogy elszakítsák a görög szertartásúakat Rómától és a magyar királyság befolyásától. Ennek a kísértésnek állt ellen a 6. munkácsi püspök, Sergius, még akkor is, amikor ellen-püspököket próbáltak helyére állítani. Utána Petronius következett a püspöki trónon (mint 7. számú püspök), akit már az erdélyi fejedelem iktatott be, ezzel is jelezni akarva, hogy ugyanazok a jogok illetik meg, mint korábban a magyar királyokat. Az eredmény siralmas volt – a hitélet és a hívek öntudata szempontjából. Ugyanígy került trónra II. Ioannes is (a 8. számú püspök), aki azonban sokat tett a Rómával való egység helyreállítása érdekében, annak ellenére, hogy az erdélyi fejedelem ültette trónra.

Nagy évszázad volt ez számunkra. 1633-ban lett Munkács 9. püspöke I. Basilius, akit hiába váltottak le az erdélyiek, 1646. április 24-én megtörtént az esemény, hogy az egyházmegye 63 papja kimondta a katolikus egyházhoz és így Rómához való tartozását. És itt ismét igazat adok Bodrogi Józsefnek: nemigen mond­hatjuk ezt az eseményt és ezt a folyamatot „uniónak”, egyesülésnek, ahogy megnevezni szokás, mintha ez az egyházrész addig az ortodoxiához tartozott volna, és csak ezzel a lépéssel jutott volna el a Rómával való egységig. Ez az esemény annak kimondása volt, hogy a néhány évtizednyi útkeresés után az egyházmegye visszatért arra az útra, melyen kezdettől járt, és ez az „egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyház” útja volt.

A papság új püspököt is választott, a tizediket a sorban, Petrus Partenius személyében (1651-1665). Az egyházmegye keleti részén (erdélyi befolyásra) Ioannicius uralkodott (11. püspökként), majd Porphirius Arden következett (12.-ként). A 13. munkácsi püspöknek, Methodiusnak ellenpüspökök egész sorával kellett megbirkóznia.

A Szentszék és a magyar király jól látta, hogy nagy fajsúlyú vezetőre van szükség a püspöki széken, és így került sor Ioannes Jozephus de Camelis csatasorba állítására. Ez a 14. munkácsi püspök görög nemzetiségű volt, nagy tudású, nagy tapasztalattal rendelkező főpap. Róma 1689-ben apostoli vikáriusnak nevezte ki, mert ebben látta annak biztosítékát, hogy az egyházmegye kitartson a pápa mellett. Uralkodása alatt történt meg a pócsi csoda, az Istenszülő-ikon első könnyezése 1696. november 4-én, amely mintegy égi pecsétet csókolt a kifejlődőben lévő egyházmegye életére.

Kevesen tudják, hogy egy év múlva történt a zentai csata, amikor a magyaroknak sikerült legyőzni a törököket, és ezt a győzelmet a közvélemény a pócsi Máriának tulajdonította, ti. akkoriban szállították át a kegyképet a császárvárosba, Bécsbe, ahol mind a mai napig a Staphansdomban őrzik. Mint tudjuk, a kép másolata még két ízben könnyezett, és ha belegondolunk, Pócs még mindkét eset idején Munkácshoz tartozott, tehát a máriapócsi csodák megerősítő jelet jelentettek a Munkácsi Egyházmegye papjai és hívei számára!

A 18. század elején a 15. ordinárius II. Ioannes Josephus volt, a 16. pedig Georgius Genadius, aki de Camelis püspökhöz hasonló, nagy műveltségű főpásztor volt. Uralkodása alatt történt meg a 2. pócsi könnyezés. A Bizánczy-családból származó püspöknek sikerült megvalósítania az egyházmegye lelki egységét. E püspök alatt alakult ki az a gyakorlat, hogy az egyházmegye ordináriusa egyúttal apostoli vikárius is volt, amellett címzetes püspöki rangot is nyert Rómától. Mindkét tényező a katolicitás megerősítését célozta.

A 17. ordinárius Simeon Stephanos, a 18. pedig Georgius Gabriel volt. Alatta alakult ki az, hogy az egyházmegye fölött az Egri Egyházmegye patronátust gyakorolt. És itt ismét egyetértek Bodroghival: ez nem valamiféle vazallusi helyzet vállalása volt, hanem az időnként újra-újra fellángoló elszakadási veszély elhárítását szolgálta. Munkács 19. püspöke Olsánszky Emmánuel, püspök nevén: Michal Manuel volt, utódja pedig (a 20. sz. püspök) III. Ioannes. Ekkor érkezett el Munkácsra a pápai bulla (címe: Eximia Regalium Principum), amely pontot tett az egyházmegye legalizálásának folyamatára. Ettől kezdve a munkácsi püspök ténylegesen megyéspüspök volt, és többé már nemcsak apostoli vikárius.

A 18-19. század fordulójára esett a szintén egyik legjelesebb (a sorban 21. számú) munkácsi püspöknek, Andreasnak (Bacsinszky Andrásnak) az uralkodása, aki a nagy nyugati egyházmegyékhez hasonló egyházi és kulturális reformokat hajtott végre, sőt Bécsben megszervezte a görög szertartásúak szinodusát is. Utóda Michael lett volna, de Isten idejekorán magához vette. Őt követte volna Gregorius, azonban ő nem a munkácsi, hanem a Relata semper kezdetű bulla által megalapított Eperjesi Egyházmegye első püspöke lett. Így Alexiost tekinthetjük 22. püspöknek. Őt II. Basilius követte, aki ugyancsak sokat tett a rá bízott nyájért. Nevéhez híven ő alapította meg az egyházmegyében a Nagy Szent Bazil Társulatot.

A század következő főpapja (a 24. munkácsi püspök) Stephanosz volt, aki alatt újra megindult a belső ellenségeskedés, bomlás folyamata. Ennek csak IV. Ioannes, a 25. ordinárius tudott gátat vetni.

A munkácsi püspökök sorát Julius (mint 26. püspök) folytatja, uralkodása már átnyúlik a 20. századba , a sort végül Antonius (a 27. számú püspök) zárja.

Hadd említsem meg: a 3. máriapócsi könnyezés még munkácsi püspökség megléte idején történt (ti. ekkor még Pócs is oda tartozott), és mintegy előre jelezte azt a vérzivataros évszázadot, amely ezután következett – mind a ruszin, mind a magyar nép, de főleg a Munkácsi Egyházmegye számára: Az I. világháború és Trianon ugyancsak megrázta Munkács életét is – mint ez ismerős valamennyiünk számára.

Ezután, 1912-ben születetett meg a Hajdúdorogi Egyházmegye, mintegy Munkács másik gyermeke (Eperjes után), a Christifideles Graeci kezdetű pápai bulla nyomán. Bereghi Sz. József Antoniust tekinti az utolsó munkácsi püspöknek – tekintettel arra, hogy az ő uralkodásáig állt fenn az egyházmegye addigi főbb egysége, és utána már a szétesés, az üldöztetés, sőt a felszámolás időszaka következett, még ha az nem is bizonyult véglegesnek. A 20. században 1912-ig Firczák Gyula, 1912-(21 vagy 24 ig) Papp Antal érsek, miskolci exarchátus ordináriusa, utána Gebei Péter, 1924-1931, majd Sztojka Sándor, 1932-43.

Sztojka Sándor munkácsi püspök Kárpátalja szülötte, a ruszin nép és a görögkatolikus egyház apostola nehéz, vészterhes időkben (1932 és 1943 között), amikor Csehszlovákiához, majd részben Magyarországhoz csatolták Kárpátalját. Életművét ebben a két mondatban lehetne összefoglalni: 1. A ruszin nép jövőjét csak Magyarországhoz kötődve tudta elképzelni. 2. A görög­kato­likus­ságot nem illetéktelen betolakodóknak, hanem mintegy „ősho­nosoknak” látta Kár­pát­alján és egyáltalán, magyar földön. 

A mi hajdúdorogi megyéspüspökünk (aki édesapámat és jómagamat is pappá szentelt), Dudás Miklós  apostoli adminisztrátor volt (1944. 01. 01-től 09. 24.), olyan időszakban, amikor más módon nem lehetett megoldani az egyházmegye kormányzását.

Külön szót érdemel Romzsa Tódor (1944-1947). Munkács nagy püspöke volt a vértanú-sorra jutott Romzsa, aki azóta (II. János Pál alatt) a boldogok sorába emelkedett.

Romzsa után végbement a kárpátaljai görögkatolikus egyház hivatalos felszámolása.

De erről egy kicsit részletesebben szólok.

A további tragikus utat már jól ismerjük. Sztálin alatt, illetve Ukrajnában Hruscsov pártfőtitkári uralma alatt felszámolták a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyét. Az akkori vezetés cinikusan „reuniónak” nevezte az orto­doxizálást, ami a mondottak után szintén elfogadhatatlan kifejezés, hiszen az egyházmegye jószerivel sohasem volt az ortodoxia része, hanem a katolikus egyházhoz tartozónak tudta magát.

Tehát majdnem két évszázad nyugalma után, a 2. világháborút követően, a Kárpátalját bekebelező szovjet birodalom átfogó támadást indított a görög katolikus egyház ellen. Püspöküket, Romzsa Tódort 1947-ben meggyilkolták, két évre rá pedig az egyházközségek mindegyikét beolvasztották a Moszkva központú pravoszláv egyházba. Míg azt a 129 papot, akik nem voltak hajlandók áttérni, ugyancsak 1949 folyamán, három hullámban, a Gulag koncentrációs táboraiba hurcolták. Közülük 28-an oda is vesztek.

Egyházunk azonban mégsem szűnt meg létezni, csak illegalitásban működött. Mintegy 50–60 papunk ugyanis elkerülte az elhurcoltatást. Ők már 1949-ben megszervezték az illegalitás viszonyai között folytatott egyházi munkát. Az 1956-os amnesztia után hazatért papok azután tovább bővítették ezt a tevékenységet.

Az illegalitásban eltelt negyven nehéz esztendő alatt öt püspöke volt a rejtetten továbbélő egyházmegyének. Ketten közülük már nincsenek az élők sorában. Egyikük Orosz Péter volt, akiről Róma nem mondta ki, hogy megyéspüspök, de ott volt azután Chira Sándor szentelő püspök (1945-1983), Szabó Konstantin (a földalatti egyházban), Murányi Miklós szentszéki vikárius (1947-1957), apostoli adminisztrátor (1957-1979), és Szemendi Iván (1979-2002), akinek az kormányzása már átnyúlt az új korszakba.

Az underground korszakban Dr. Ortutay Elemér "egyszemélyes teológiaként", papokat képzett az egyház számára. És négy évtizeddel a hivatalos eltöröltetés után, 1989 decemberében, a társadalomban végbemenő demokratizációs folyamatok eredményeként, legalizálták a görög katolikus egyházat.

Ezt a lépést hosszadalmas küzdelem előzte meg, melyet főként a titokban felszentelt püspökeink és papjaink, továbbá az aktív híveink folytattak a hatóságokkal úgy Kijevben, mint Moszkvában. A hivatalos bejegyzés meg is történt. Ez azonban még nem jelentette egyúttal az egyház rehabilitációját, sőt a teljes jóvátételre még mind a mai napig várnunk kell.

Egy évvel a legalizálás után az egyházmegyének már volt ordinárius püspöke, az említett Szemendi Iván, volt két segédpüspöke, Halavács József és Margitics János (megjegyzem, később 2002-től 2004-ig Dzsuzsár György volt a segédpüspök), és ami talán még fontosabb, volt mintegy 60 papja az egyházmegyének. Nem rendelkeztek azonban egyetlenegy templommal sem, noha 1944-ben még 400 templomban hirdették az igét Kárpátalja-szerte a görög katolikus lelkipásztorok. Az újjászerveződés során, természetesen, követelni is kezdték ezek visszaszolgáltatását a sorban megalakuló egyház­községek. Ennek során aztán óhatatlanul konfliktusba keveredtek az ortodoxokkal.

A szembenállás igen nagy a két egyház között, épp a templomok közös használata kapcsán. Tudnunk kell, hogy 234 volt görög katolikus templom hatóságilag került a pravoszlávok kezébe. 101-et visszakaptunk. Míg 67 templom – egy erre vonatkozó rendelet értelmében – közös használatba került. Legalábbis elvileg. Közülük 43-ban ugyanis az ortodoxok nem engedélyezik a görög katolikus istentiszteletek megtartását (pl. Nagylázon, Visken). Az ungvári ceholnyai templom pedig hiába a miénk hivatalosan, a pravoszlávok egyszerűen ignorálják az erre vonatkozó hatósági rendeletet. A mieink természetesen a bírósághoz fordultak panaszunkkal, ám mindeddig eredménytelenül. Az ok? A hatóság kettős álláspontot foglal el a kérdésben. Egyrészt megadta a lehetőséget a közös (illetve a ceholnyai esetben a kizárólagos) használatra, a gyakorlatban viszont nem tud vagy nem akar érvényt szerezni az erre vonatkozó döntéseinek.

Ez idő szerint 264 egyházközség van hivatalosan bejegyezve. Több mint a felüknek nincs temploma. Jelenleg vagy magánházakban, vagy kint a szabad ég alatt, a templomok környékén tartják meg sok helyütt az istentiszteleteket. A legtöbb egyházközség az ungvári, a munkácsi, a beregszászi, a nagyszőlősi, az ilosvai és a huszti járásban alakult meg újra. Hogy a többi járásban mi okozott eddig gondot? Az erős pravoszláv befolyás, és, sajnos, a görög katolikus öntudat hiánya. Az illegalitás évtizedeiben ezekre a helyekre nem tudták, egyszerűen nem érkeztek kiterjeszteni tevékenységüket az általában a fentebb említett járásokban lakó, titokban dolgozó görög katolikus papok. Na meg kevesen is voltak és vannak ma is. Jelenleg ugyanis 133 papunk van, de közülük 18-an már nyugdíjasok. Visszatérve a fentebb feltett kérdésekre: a másik ok a hatóságok indokolatlan meg nem értése az alakulni akaró egyházközségekkel szemben. Egyszerűen félnek a várható pravoszláv–görögkatolikus viszályoktól, és úgy gondolják, az a legkönnyebb módszer, ha a lehetséges vitatkozó felek közül az egyiket megszületni sem hagyják.

Meg kell még említenem egy további, szintén nagyon furcsa, összetett kérdést. Tudjuk, a 300.000 kárpátaljai görög katolikus mellett Nyugat-Ukrajnában működik egy több millió hívet magába foglaló főegyházmegye, Lemberg központtal. Vajon milyen a viszony Munkács és Lemberg között?

Vitában állunk a galíciai görög katolikus főegyházmegyével. Az ottaniak ugyanis arra törekednek, hogy püspökségünk legyen alárendelve a korábban Ljubacsevszkij kardinális vezette, öt egyházmegyéből álló főegyházmegyének. A mi papságunk egy része is hajlik e felé a megoldás felé. Korábbi és mai püspökeink mind,  és papjaink mintegy 70 százaléka azonban továbbra is a római Szentszék közvetlen alárendeltségében kíván maradni (mármint nem Lvov /Lviv/ vezetése alatt). A munkácsi püspökség és a lembergiek közti vita kapcsán a Vatikán már apostoli vizitátort is küldött Ukrajnába, kivizsgálni az ügyet és jelentést tenni róla. Antonio Franco ukrajnai apostoli nuncius is foglalkozott a kérdéssel. Ő azt javasolta, hogy tényleges különállásunk fenntartása mellett ismerjük el Lemberg névleges fensőbbségét, főhatóságát. A mieink viszont ebbe sem mentek bele. Ebben az esetben ugyanis hivatalosan az Ukrán Görög Katolikus Egyház része lennénk, pedig a mi egyházmegyénk egy soknemzetiségű püspökség, és ha ebbe – mármint a névleges csatlakozásba – belemennénk, az egyházmegye vélhetőleg elveszíthetné a nem ukrán nemzetiségű (például magyar ajkú!) görögkatolikus hívek támogatását.

Ha már a nemzetiségi megoszlásról van szó: az ukrán érzelműek mellett vannak itt ruszin öntudatúak (a papság mintegy 70 százalékban ruszin érzésű), azonkívül románok (Szlatina környékén) és magyarok is. Bizonyos fokú ruszin–ukrán ellentét is ott lappang tehát a lembergi főegyházmegye és a munkácsi püspökség viszonyában.

Visszatérve a magyar nemzetiségű hívekre: ők mintegy 30.000-en vannak. Harminc magyar vagy részben magyar lakta településen élnek, főleg Beregszász környékén. Az itteni görög katolikus templomokban vagy magyarul, vagy (amennyiben a település vegyes lakosságú) magyarul és ószlávul folyik az istentisztelet. Amúgy az egyházközségek többségében az ószláv (az egyházi szláv) az istentiszteletek nyelve, de vannak ukrán, román és – mint már szó volt róla – magyar egyházközségek is.

Végül, visszatérve fő témánkhoz, a munkácsi püspökök sorához, befejezésül hadd említsem meg még: Munkácson Milan Šášik apostoli adminisztrátor ny. kormányoz (2002-től), és 2013-tól Luscsák Nilus a segédpüspöke.

 

Dr. Cselényi István Gábor

egyetemi tanár, görögkatolikus lelkész