Dr. Cselényi István Gábor:

A befogadó és a cselekvő

Ha szentségről beszélünk, skolasztikus „reflex” alapján arra is rákérdezünk, mi (ebben az esetben: ki) lehet „jel” számunkra: hogyan és ki „szolgáltathatja ki” ezt a szentséget. Az első problémát az evangélium ebbe a kérdésbe törömíti: Ki az én felebarátom? Maga Jézus adja meg a választ az irgalmas szamaritánus történetével (Lk 10,30-37). A farizeusok kasztszellemével szemben a jézusi testvériség, nemcsak a vérségi, kulturális, vallási vagy osztályközösségen belül érvényes, hanem mindenkire. Testvérem minden ember - különösen az, aki a segítségemre rászorul. Nemcsak az univerzalitáson van tehát hangsúly, hanem a tevékenységen is - a szolgálaton -, amellyel az embertársat megközelítjük.

Az embertárs tehát csak úgy lesz jellé számomra, ha megélem, gyakorlom felé a testvériséget. Ez az a „szentségi cselekmény”, amely létrehozza és közli velem az isteni jelenlétet: „Aki szeret, Istentől született és ismeri Istent” - mondja az apostol. A másik ember befogadója vagy - kölcsönhatás alapján - közreműködője ennek a megjelenítésnek.

E szentség megszületése nincs szavakhoz, formákhoz, rituáléhoz kötve. Mint már bevezetőben láttuk, alkalmat ad rá minden élethelyzet, az embertársakkal való bármilyen kapcsolat-fölvétel - a legevilágibb tevékenység is.

Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, ki „hozhatja létre” ezt a szentséget. - Amit Durrwell kimutat a halálról jelzett művében - Jézus Krisztus megváltó halálából való részesedés minden ember számára, éppen ezért a nem-keresztények, sőt nemhívők számára is az üdvösség forrása lehet -, az érvényes a „testvériség szentségére” is. Krisztus áldozatának megjelenítése ez, tehát a legátfogóbban bárki „kiszolgáltathatja”, aki vállalja a testvérszolgálatot - hívő és nemhívő egyaránt.

Érdemes felfigyelni rá - írja Jossua (ti. m. 86. o.) -, hogy szent János első levelében a szeretet azt a szerepet tölti be, mint amit az Újszövetség más szövegeiben a reménység: a jövőt, a beteljesedést idézi meg, „Isten látását” elővételezi. János a fény-szimbolikával ezt így fejezi ki: „A sötétség már elmúlt, az igaz világosság már ragyog. Aki azt mondja, a világosságban van és gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben él. Aki szereti testvérét, a világosságban marad” (1Ján 2,8-10).

Nem a szavakon, még csak nem is a melldöngető hitvalláson múlik tehát, hogy „Istenben” él-e valaki, hanem az életen, a tetteken - a szolgálaton. Mélységes lelkiismeretvizsgálat forrása ez a szelíd és mégis oly kemény jánosi igazság. Különösen akkor, ha a modern kor „szamaritánusaira” - azokra a nemhívőkre gondolunk, akik önzetlenül tesznek nap nap mellett oly sokat társaikért. Nem tűnünk-e sokszor ószövetségi „papnak” és „levitának” mellettük? - Csak a szó és a tett egysége által valósulhat meg, hogy a testvériség szentségének „vételében” is „napi áldozók” legyünk.