Dr. Cselényi István Gábor:

A felhívás

Az ember végső és átfogó hivatása ugyanis - akár tud erről, akár nem -, hogy minden élethelyzetben, minden tettével arra az üdvösségre irányuljon, amelyet Isten Jézus Krisztusban hoz létre. Minden történésnek, cselekedetnek megvan ugyan a maga belső, immanens törvénye, oka, mégis része az isteni üdvösségtervnek, amely felé nyitott marad, Isten egészen magáénak akarja az ember szívét, hogy abba, mint országába jöhessen. Jelen akar lenni az erkölcsi életben - abban, hogy milyen elvek szerint alakítjuk ki egész életünket és abban is, hogyan oldjuk meg hétköznapjaink legjelentéktelenebb részleteit. Mindez - az ember öröme ugyanúgy, mint a szenvedés és a halál, de főleg a szeretet és a másokkal való találkozás - e végső összefüggésben válik szentté.

Erről az oldalról - Isten és üdvgondozása oldaláról - is mindenekelőtt és legteljesebben a másik ember, a „felebarát” az, aki alkalmat és lehetőséget ad Isten felhívásának elfogadására, a magával Istennel való találkozásra. Arra, hogy hitünkről, belső készségünkről „kifelé” is tanúságot tegyünk. Az embertárs döntő választás elé állít, megnyílunk-e a kegyelemnek és az üdvösségnek. A leghétköznapibb élethelyzet is felhívás - segítségre vagy áldozatra - és ezért Istentől felénk irányuló követelés.

Hogy hogyan kell engedelmeskednünk ennek a felszólításnak, arra Jézus egész emberségével ad választ. Ő a szó legteljesebb értelmében másokért élő (Schürmann). Ezért vezet útja a kereszthez. Az Egyház is csak úgy marad Jézus Krisztus Egyháza, ha az emberekért létezik. Alapvető feladata, hogy az emberiség felé közvetítse az emberré lett Isten szeretetét, megjelenítse országát.