Dr. Cselényi István Gábor:

A feltámadottal való találkozás

A liturgia befejező egysége az áldozás liturgiája. Ennek elején, a Minden szentek ekténiájának csendes imádsága tárja fel az eukarisztiának - mint áldozásnak - tulajdonképpeni tartalmát. Azért imádkozunk, hogy a liturgia szolgáljon „a bűnök bocsánatára, a vétkek elengedésére, a Szentlélek közöl­tetésére, a mennyország elnyerésére, a benned való bizalomra, nem pedig ítéletre vagy kárhozatra”. Itt láthatjuk, hogy a keleti liturgia - amellett, hogy fogékony marad a különböző szükség-helyzetekben lévők (hajózók, betegek, foglyok stb.) iránt, - nem reked meg földi, ha úgy tetszik, utilitarista szempontoknál, hanem elsősorban mennyei kincsek elnyerésére, a megváltás gyümölcseinek befogadására irányít bennünket. A „bűnök bocsánatának” szempontja eleven kötést létesít az Eukarisztia és a bűnbánat szentsége között, a további kegyelmi ajándékok a pünkösdi elemre és az üdvösség szempontjára fordítják a figyelmet. Ezek az összetevők teljesednek ki az áldozásban.

Az áldozás előkészítése hűen tükrözi a liturgia közösséggé kovácsoló erejét is. Éppen abban, hogy Istent - a Krisztusból örökölt imában – mind­annyiunk Atyjának merészkedünk mondani, gyökerezik istenfiúságunk s így testvériségünk is. Az Eukarisztia tehát valóban a közös Krisztus-testté válás szentsége. Ebben a megtisztult légkörben meri a liturgia „szenteknek” nevezni az áldozás résztvevőit, igaz, azonnal helyesbíti is kijelentését: az egyedüli szent csakis Jézus Krisztus (Egy a szent, egy az Úr), csak annyiban lesz tehát szent valaki, amennyiben Krisztust, a teljességet képes tükrözni.

Ezután következik az áldozás, amelynek görög neve (koinonia) már maga is egyesülésre hív, ti. Krisztussal, a fővel, de a Krisztus-test többi tagjával is, a kegyelmi együtt-cselekvés síkján. S jóllehet az Egy a szent előtti papi imádság Krisztust már „országos dicsőségének trónján” látja, most a liturgia - idősíkokat egymásra vetítő módszerével - nagypéntekre emlékezik vissza, a Bárány megtöretésével s a szent testnek a kehelybe való „beletemetésével”. Ezután azonban már újra együtt a test és a vér, azaz áldozásban valóban az élő, a feltámadt Krisztussal találkozunk. S ha vannak húsvéti elemei az előző liturgikus egységeknek, ez a vonás itt, az áldozásban válik uralkodóvá. Félreérthetetlenül utal erre a húsvéti liturgia, amely éppen - és nem véletlenül - áldozásra invitálva énekli meg a feltámadt Krisztus dicsőségét. Az áldozás tehát Kelet szemléletében azoknak a megjelenéseknek a sorát folytatja, melynek során az apostolok - Tamással - egészen a tapinthatóságig meg­ta­pasztalták Krisztus köztük-létét és - az emmausziak révén - felismerték a kenyértörésben. Igaz, szemünk, akárcsak az övék vagy Mária Magdolnáé, aki kertésznek vélte, „elfátyolozott”, hiszen evilági szemmel „csak” a kenyeret és a bort látjuk vagy ízleljük meg, ezeken mégis átsüt a megdicsőült Krisztus jelenléte, sőt ez a vele való személyes találkozás krisztusivá formál át bennünket, rajtunk keresztül pedig kezdi áthatni a világ evilági arculatát is.

Az utolsó szentségi áldás a liturgia jelképrendszerében Krisztus evilágtól vett búcsújára is emlékeztet bennünket, melyben megigérte, hogy „veletek leszek minden nap a világ végéig”, ennek visszhangja az „öröktől fogva most és mindenkor”. A végbevitt Krisztus-mű azonban meghozta a Lélek kiáradását is, ezért itt, áldozás után jut ismét előtérbe a pünkösdi elem is: „Vettük a mennyei Szentlelket...” Kelet felfogása szerint az áldozás a „Szentlélek hitének teljes­ségét” is jelenti. Nemcsak Krisztus testének-vérének vétele, hanem személyes pünkösd is, a bérmálás óta bennünk működő Szentlélek hatásainak felerősödése.

Az áldozásban teljesedik ki az az eszkatológiai elem is, amely szintén átszőtte a liturgiát: a Szentháromság bennünk lakik, már „üdvözített minket”, valljuk pontosan úgy, ahogy Szent Pál arról beszél: Isten már feltámasztott és jobbjára ültetett bennünket.

Krisztus - mennybemenetele előtt - azzal búcsúzott el tanítványaitól, hogy a róla való tanúskodásra küldte őket. Ennek a parancsnak tesz eleget a liturgia, amikor áldozás után a világba küldi vissza a Krisztus-titkokban részesülteket (Békével távozzunk, az Úr nevében). A liturgia nem tesz bennünket világon-kívüliekké. Krisztus, mint igérte is, nem „vesz ki” bennünket a világból, hanem arra küld, hgy mint ő is, adjuk oda magunkat a „világ életéért”. Paul Claudel szerint Isten „kompetensekké” tett bennünket a világban való tanúskodásra. Ennek a küldetésre való felhatalmazásnak a pillanata a liturgia elbocsátója és (hazai gyakorlatunk szerint) végső áldása, mely Isten emberszeretetének tovább­élésére és továbbvitele szólít.