Dr. Cselényi István Gábor:

A forma, mint epifánia

Mint láttuk, a szentségek nyugati megközelítésében a forma (és anyag) csak külső jele a belső tartalomnak. Lényeg (ousia) és forma (morphé) viszonya egészen más a keleti hagyományban. A külső itt - plátói fogalomrendszer nyomán - a belső feltárulása, kifejezője, a láthatatlan láthatóvá tétele. Nem járulék, adalék, esetleges külsőség csupán, hanem a lényeget nyilatkoztatja ki, teszi teljessé, egzisztenciálissá az emberi lét szintjén. A krisztológiából vett párhuzammal - megtestesülés, ahhoz hasonló folyamat, ahogyan Isten Igéje láthatóvá vált Krisztus emberségében, tetteiben, szavaiban. Vagy még inkább: epifánia, tehát ahhoz a Vízkereszthez hasonlítható, ahol Krisztus a vízen, az anyagon keresztül áramoltatja át isteni jelenlétét, teszi történelmivé és kozmikussá isteni erejét. De a szentségek „mintája” Krisztus feltámadása is, amelyben immár az egész világot átfogja megváltása energiáival.

Kelet szemléletében tehát a szentségi formák - anyagok, szavak, jelképek, cselekmények egyaránt - epifánikus jellegűek, Krisztus-jelenések, üdvtörténeti események. A hozzájuk fűződő szertartásoknak nemcsak egyik vagy másik kitüntetett mozzanata, hanem a szertartás mint egész, a részletek élő összefüggésében lesz a lényeg hordozója, kifejezője. Épp ezért a részmoz­zanatok mindig csak összefüggésükben válnak érthetővé - mégpedig az egyház életén belüli helyük alapján -, sohasem azokból kiragadva, elvont tartalmukban. A forma lényegfeltáró szerepe nélkül a kegyelmi háttér is elvértelenedne, vissza­fejlődne - vallja Kelet.

Arról is említést kell azonban tennünk, hogy a kegyelmek, amelyeket a szentségek közvetítenek, Kelet szemléletében nem (vagy nem elsősorban) teremtett kegyelmek, hanem teremtetlenek, világosabban szólva: maga Krisz­tus és a Szentlélek cselekszik bennük, a Szentháromság bennünk lakását, bennünk működését jelentik. Ez az, amit az az „eldologiasított” szentségtan, amely­ről bevezetőben szóltunk, nem képes megragadni. A szentségekben maga Krisztus hal meg és támad föl bennünk, maga a Szentlélek árasztja szét erejét, maga Krisztus formál át bennünket a maga képmására, kapcsol eggyé mint férfit és nőt, egyházával kötött „házassága” mintájára tesz szócsövévé és áldozatának folytatójává, törli le bűneinket, gyógyít bennünket testestül-lelkestül s tesz halálának-feltámadásának átélőjévé. A szentségek a bennünk élő Krisztust ala­kítják ki csakis a Krisztussal való személyes találkozás „emmauszi” síkján „ért­he­tők”, nem pedig a személytelen racionalizálás síkján.

Ezeknek a szempontoknak alapján szeretnénk szólni a következőkben a keresztségről és a bérmálásról. A mondottak alapján azonban szeretnénk megfordítani a sorrendet: nem „lényegüket” keressük előbb, s aztán azt, hogy milyen jelekben fejeződik ez ki, hanem a keleti rítusú formákat - mint a pat­risztika élő tanúit - tartva szem előtt, a szertartások „egzegézisével” próbáljuk fel­tárni belső lényegüket, azt a lelki tartalmat, amit az egyes szentségek köz­vetítenek. Meggyőződésünk, hogy hasonló út a nyugati rítus szertartásai ese­tében is járható.