Dr. Cselényi István Gábor:

A gyónás keleti formájának eredete

Minél messzebbre nyúlunk vissza a keleti rítus történetében, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az egyéni gyónás a bűnbánattartás közösségi formá­iban gyökerezik. (Franz Nikolaxch: Die Bussliturgie in den Kirchen des Ostens und ihre Bedeutung, Concilium 1971. jan. 32. kk.) Bizáncban eredetileg a gyónáshoz zsoltárok, imádságok, szentírási olvasmányok tartoztak, éppenúgy, mint a zsolozsma különböző formá­ihoz, így az imaórákhoz vagy az alkonyati és a reggeli zslozsmához. Történetileg tehát kézenfekvő, hogy a gyónás a szerzetesi közösségeknek ezekhez az isten­tiszteleti formáihoz kötődött, olyannyira, hogy ezeknek a szertartásoknak mind a mai napig van bűnbánó jellege. Egyes közösségeknél a reggeli, másoknál az alkonyati zsolozsma alatt végezték az apát előtt a gyónást, tehát a bizánci hagyo­mányban egyértelmű az egyéni gyónás közösségi eredete.

Másutt, ahol nem voltak kolostorok, s nem alakultak ki ezek a közösségi bűnbánati liturgiák, a bűnbánat az Eukarisztiához kötődött. A koptoknál pl. a gyónást a Miatyánk és az áldozás között végezték, de a liturgia előtt és alatt zajló tömjénezési szertartásnak is megtisztító, bűneltörlő erőt tulajdonítottak. A keleti szíreknél (káld, malabár liturgia) a hívők a miskánon után fogalmazták meg bűnbánatukat, majd a kenyértörés alatt (mely nálunk a Miatyánk előtt van) követ­kezett az egész közösség bűnvallomása, s ezt tömjénezés mellett a pap imádsága foglalta össze. A nyugati szíreknél kizárólag a liturgia előtti tömjénezés kapott bűnbánati tartalmat, olyannyira, hogy a nem egyesült nyugati szíreknél nem is alakult ki az egyéni gyónás, itt tehát, mint Nikolasch megjegyzi, a szentségi erejű közösségi bűnbánati rítus egy sajátos formulájáról van szó, amely feltehetően az apostoli időkig nyúlik vissza.