Dr. Cselényi István Gábor:

A házasság - Krisztusra mutató jel

Mit is jelent a házasság jel-szerkezete, - hogy szentség, hogy Krisztust közvetítő jel? Csak úgy kapunk helyes képet, ha szem előtt tartjuk ezt a jelláncot: „Nagy titok ez, én pedig Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). A kiindulópont, az „ősszentség” maga Krisztus, reá épül az egyház életfolyamata, ezt az „alapszentséget” vi­szi tovább a keresztség - és a keresztény élet! -, amelynek révén Krisztus „új emberré” alakítja népét. Ebbe a folyamatba szervesül bele a keresztény küldetésnek ez a sajátos for­mája, a házasok szeretetközössége.

A páli megfogalmazás semmiképp sem használható fel valamifajta férfi-elsőség alátámasztására, hiszen a férj csak „úgy” feje az asszonynak, „ahogy Krisztus az egy­háznak”: többlet-teher vállalásával, másrészt erre az áldozatra az egyház is ugyanolyan teljes odahajlással válaszol (Róm 12,1-2). Még ha az apostol a férfi oldaláról fogalmazza is meg a kegyelemközvetítő szerepet, nyilvánvaló, hogy kölcsönös kegyelem-to­vábbadásról van szó. Ez az egymást kölcsönösen gazdagító kegyelmi s egyúttal bioló­giai-emberi szeretetközösség a tulajdonképpeni „szentségi mivolt”, nem pedig vala­milyen, a házastársak életén kívül álló, elvont „ráadás”. (L. Boff: Das Sakrament der Ehe, Concilium 1937/8-9. sz. 469. o.) Ennek a kegyelmi közösségnek tudatos átélésével leszünk a házas­ságban a Krisztus-egyház viszony vetületévé, sőt részeseivé.

A Krisztus-Egyház viszonynak van előzménye: a házastársi szövetség már az Ó­szövetségben is Isten és ember szövetségének mása (Oz 1,3, Jer 2,3 és 31, Ez 16,23, Iz 54,62). Ennyiben joggal eshet szó a házasságnak általánosabb „isten­ismeretet” közvetítő szerepéről (misztikájáról) is. (G. Scherer: Lelkiség a házasságban, az Élet kettesben c. kötetben, Bécs OMC 1978. 131. o.) Ez az előkép azonban Jézus személyében kap fogható tartalmat, az Isten-ember kapcsolat a Krisztus-egyház viszonyban konkretizálódik. Krisz­tus maga a vőlegény, aki menyegzőt ül az embe­riséggel (v.ö. 2,19 és Mt 22), ő maga Is­ten „velünkléte”, az az „igen”, amelyet kimon­dott az emberre: „Egy a mi köz­ve­tí­tőnk Isten és ember között: az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5).

Ez az „Isten-ember-elv”, amely magában foglalja az ember történel­miségének, testhez kötöttségének elfogadását (F. Arnold: Pastoraltheologische Durchblicke, Wien 1971. 5. o.), a keresztény lelkiség kiindu­ló­pontja s így a há­zasság keresztény szemléletének is sarkköve. A szentségi házasság Isten és ember ta­lálkozásának része, mindenestől az ember „profán” világának felemelése, átalakulása, nemcsak a temp­lomi szertartás ünnepi órájában, hanem minden, akár leghétköznapibb vonatkozásával is, a csecsemőfürdetéstől a haldokló körüli utolsó szolgálatig.

S ez egyúttal felelet arra az esetleg felötlő nehézségre: azzal, hogy szent­ségnek tartjuk, nem szakítjuk-e ki a házasságot abból a közegből, amibe minden­napjaink á­gyaz­zák. Nem, mert a „krisztusi” semmit sem vesz el a „természetesből”, hanem épp azt akarja kieljesíteni, ami legsajátabb benne. Amikor a házasságot krisztusinak akarom, a legigazabban emberivé akarom tenni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a házasság Krisztus-központú megélése már nem is az „első ember” tisztán evilági létformája, hanem a krisz­tusi „új teremtésből” részesedik, új létmód: a „Krisztusban való lét” (Róm 6,18), új em­berség: a „mennyei ember” létezésmódja, „megemelt antropológia”, a keresztény élet minden más alkotóelemével együtt. Ennek vállalásával a keresztény házasság a „hit szentségévé”, már önmagában véve is tanúságtétellé válik, különösen ma, a polgári há­zasságok szomszédságában.

Nyílvánvaló azonban, hogy a házasok csak úgy tudják igazán betölteni Krisztust megjelenítő tanúságtételüket, ha állandó személyes kapcsolatban van­nak Krisztussal. S itt nemcsak az egyéni vagy együttes imádságra, misehall­gatásra gondolok, hanem Krisz­tus „rejtett jelenlétének”, mégpedig a házastár­samban való ittlétének átélésére, amelyet természetesen csak elmélyíthet a napi ima vagy Krisztus életének átelmélkedése. Ahogy a hittanosok számára „izgal­massá” teheti a kereszténységet, ha a fiatalok tudatosan keresik a lehetőséget, hogyan szolgálhatják a másik embernek adott segítségben, figyelmességben magát Krisztust (Tomka F.: Izgalmas lehet-e a krisztusi élet? Teológia 1981/1. 58. kk.), úgy a házasság buktatói, válságai ellen is a legjobb orvosság, s a sze­retet lángját egy egész életen át lobogásban tartó erőforrás annak állandó, tudatos keresése: mivel is szolgálhatom a társamban Krisztust. A nagy fordulat azután az, hogy valahányszor Krisztust látom meg benne, feléje és mások felé magam is Krisztust hor­dozó jellé váltam. A keresztény házasság-eszmény középpontjába állí­tott Krisztus-hit ilyen érte­lemben a házasságvédelem leghathatósabb eszköze.