Dr. Cselényi István Gábor:

A kereszt fényében

Az Újszövetség döntő jelentőségű számunkra, ezért tisztáznunk kell tör­ténelmi hátterét is. Utalhatunk az evangéliumon kívüli forrásokra, a fellelhető újszövetségi szövegemlékekre, a belső érvekre, nyelvi adatokra, Jézus életének kronológiai kérdéseire. A lényeg azonban maga Jézus Krisztus marad. Hangsú­lyoznunk kell, a kereszténység nem elsősorban valamiféle doktrína, tan, hanem valaki - Jézus Krisztus elfogadása, a vele való kapcsolat felvétele.

Az Úr Jézus életét a legkülönbözőbb módszerekkel hozhatjuk közel. Most egy rendhagyónak tűnő megközelítésmódot szeretnék bemutatni. Művének meg­ismerését kezdhetjük vége - halála-feltámadása - felől is, hiszen ez művének összefoglalása. A kereszthalál a legkritikusabb történelemkutatás szemében is a leghitelesebb. Eleve ellentmond a mítosz-képződés szabályainak egy „kereszt­refeszített Isten” kitalálása.

Olvassuk el a hitjelölteknek a keresztrefeszítés drámáját Szent Márk szűkszavú tolmácsolásában (15,21-41), és értelmezzük magának az Úr Jézusnak a szavaival: teste „értünk adatik”, mert nincs „nagyobb szeretet annál, mint ha életét áldozza valaki barátaiért”. Jézus „proegzisztens”, értünk élő és szenvedő. A kereszten (a korszak rabszolgáknak kijáró bitófáján) tökéletesen szolidáris lesz az emberrel, minden kor elesettjével, elnyomottjával, szenvedőjével. Élete – ha­tártalan szabadság. Ugyanakkor azt is hirdeti, azért jött, hogy az „Atya meg­dicsőüljön bennem”. Halálán keresztül Isten határtalan szabadsága is föltárul. A kereszt történéséből értjük meg, ki is az Isten: szüntelen lét-ajándékozás, végtelen önátadás.

A szentmárki leírás azért is döbbenetes, mert világossá teszi, Isten jelen­léte nem ment ki csodálatos módokon emberi létezésünk kockázatának vállalása alól: „Másokat megszabadított, magát nem tudja megmenteni” - hangzik a ke­reszt alatt, Szent Márk nem félti Krisztus isteni mivoltát az „Istentől való elha­gyatás” élményétől sem, hűen közli. Annak a felnőtt kereszténységnek a tuda­tosításában, amely felnőttoktatásunk fő célja egy-egy szentségre való előkészítő munkánk során, döntő része lehet ennek a jelenetnek. Világossá teszi, hogy Isten köztünk léte nem „deus ex machira”, hanem éppen emberi szabadságunk válla­lásában részesedünk igazán jelenlétéből.

Ezen a ponton kell utalnunk a kereszthalál és a feltámadás egységére. Ez a halál végképp kockára veti nemcsak Jézus életének, de az egész üdvtör­ténetnek is az értelmét, a legvégsőkig kitárul Istennek, mint az ember és a világ  jövőjének, és épp ezzel nyitja meg minden létezés igazi távlatát. Isten elfogadta ezt a halált, éppen ebben a halálban mondta ki legteljesebben önmagát, ezért fel­támasztotta, felmagasztalta Jézust.

Krisztus művét - az Atya és az emberek felé mutatott kettősen egy nyitott­ságát - szem előtt tartva a kereszt és a megdicsőülés fényében könnyebb már visszatekintünk tanítására és tetteire is. Ismét csak a súlyponti kérdéseket sorra véve, Jézus tanításáról elmondhatjuk, az evangéliumok nem magnószala­gok vagy gyorsírói feljegyzések, tanításának lényegét azonban hitelesen meg­kapjuk belőlük. Tanításában is azt kell elsősorban kimutatnunk, mit mond ezzel az emberről és Istenről.

Jézus emberképét szeretetparancsa és a Hegyi beszéd tárja fel legéle­sebben. A szeretet két pólust foglal magában: saját emberségünk megvalósítását és a közösség szolgálatát. A kettő közti mozgási irányt a Nyolc boldogság erköl­cse hozza közel: önmagunkat csak a másokkal vállalt együttérzésben, az értük való cselekvésben valósíthatjuk meg. Különösen fontos a krisztusi „szegénység” helyes értékelése: nem az evilági igazságtalanságok szentesítését jelenti, hanem éppen ellenkezőleg: a másokért vállalt áldozatokat, adott esetben a nyomor elle­ni küzdelmet, az ember felemelését - a másokkal való azonosulás képességét.

Már itt, az emberképnél el lehet és el is kell azonban határolnunk a ke­resztény humanizmust az általános humanizmustól. Közös bennük, hogy az embert kívánják szolgálni, különbség, hogy a keresztény miden emberben, a „legkisebben” is Krisztust látja. Indítéka, persze igazi lendítőereje is éppen ez, Krisztusban pedig az „Atyára lát”, Istent állítja távlatul.

Krisztus istenfogalmáról szólva először is rá kell mutatnunk az ó- és újszövetségi istenkép közötti folytonosságra, Jézus Istene „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, nem a holtaké, hanem az élőké”. Tehát továbbviszi az első szövet­ség leglényegét: Isten köztünk levő, az ember számára távlatot jelent. Ugyanak­kor kritikával fordul szembe az „írástudók és farizeusok kovászával”, az isten­kép eltorzítóival. Mint döntő fordulatot, bemutathatjuk olvasmányként a szom­bati gyógyítást. Ezen keresztül tudatosíthatjuk, lehetséges az isteneszmével való visszaélés. Ilyen értelemben a farizeusok Istene valóban kivetítés - ahogy a feuerbachi valláskritika állítja a vallásról -, a hiteles kereszténység azonban, íme magában foglalja az ilyenfajta „vallásosság” elleni kritikát.

De hogy milyen is a hiteles keresztény istenkép, azt elsősorban Jézus Atya-képéből vezethetjük le. Mint tudjuk, az „Atya” megszólítás legsajátosabb szavai közé tartozik. Egyes biblikusok szerint családias, mások szerint ünnepé­lyes megszólítást jelent, tehát vagy „Apuka” vagy „Édesapám”, de mindenképp azt a közvetlenséget, felénk fordulást fejezi ki, ami már a Jáhve névben is benne rejlett. Meg kell mondanunk, nem azt feltételezi tőlünk, hogy „gyerekesek” ma­radjunk (bár a gyermek őszinte szeretetét örökölnünk kell), nem szabadságunk feladását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, úgy kell Isten „fiaivá” érnünk, ahogy Krisztus, tehát azzal, hogy vállaljuk emberségünket szabad voltunkat. Leginkább talán a tékozló fiú története teszi világossá, Isten atyasága azt jelenti, partnernek ismeri el az embert, nagynak, felnőttnek akarja. A talentumokról szóló példabeszéd pedig azt is kifejezi, szabadságunk nem autonóm, hanem ka­pott szabadság, de nem Isten ellen, hanem éppen feléje mutat. A „szabadságra ítélt”, az ember érdekében lázadó modern életérzésre kapjuk meg itt a feleletet.

Jézus Isten-volta szinte megközelíthetetlennek tűnik sok mai hittanuló számára. Ezen a ponton, Jézus életműve tükrében talán mégis tudunk valamit érzékeltetni abból, hogy épp az a lehetőség valósul meg Jézus Krisztusban, amit az ember Istenre mutató szabadsága, kitárultsága hordoz, Isten pedig éppen eb­ben a tökéletes emberségben „határolja le”, mondja ki véglegesen önmagát, feje­zi ki belső valóságát, nem potenciális, hanem tényleges határtalan szabadságát.

Jézus istenképéhez alapvetően hozzátartozik az Isten belső életéről, a Szentháromságról szóló híradás is. Elsősorban azt kell tudatosítanunk hallga­tóinkban, hogy az teljesedik itt ki, amiről már eddig is szó volt: Isten egészen köztünk levővé válik az üdvtörténetben, de főleg Jézus Krisztusban és a Szent­lélekben, majd az általa éltetett Egyházban. Vagyis az üdvtörténet oldaláról közelíthetünk a belső („immanens”) Szentháromság felé. Tudatosítjuk, hogy Is­ten - szeretet, egészen elkötelezte magát az ember mellett, történelme mellett. Ezután jobban megértheti a hitet elmélyíteni akaró: Isten ilyen „belülről” is, ön­átadás, szeretet él benne.

Leghelyesebb, ha néhány egyszerű, átfogó képpel megpróbáljuk érzékel­tetni a Szentháromság „életfolyamatát”. A Szentírás hasonlatokat használ, lénye­gében a tükröződés különböző síkjait írja le. Szerepel a fizikai rendből vett kép: Krisztus a „láthatatlan látható képmása”. Az „Atya-Fiú” fogalompár a biológiából, az öröklődésből vett hasonlat. De megjelenik a szellemi visszatük­röződés is, a Logosz-képben, a Lélek pedig épp az a „tükör”, aki ezt a meg­ismerést lehetővé teszi. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: Istenen belül ön­átadás, egymás felé fordulás, tagadás (értsd: önmagáról való lemondás), egyszó­val a szeretet életfolyamata zajlik. Ebből az önátadásból születik a világ, az emberiség mozgása, nő ki az üdvtörténetben Isten önközlése, Jézus műve, az egyház élete, az egyes megkeresztelt emberek „istenfiúsága”, kegyelmi élete.

Jézus tanítása adja a hátteret élete, tettei megértéséhez is. És itt nemcsak csodáiról kell szólnunk. Az a hihetőségi háttér, amit régebbi korban a csodás, rendkívüli tettek jelentettek, ma megszűnőben van. A modern technika elkopottá tesz minden rendkívülit, csak az rendít meg igazán, ami mindannyiunké, amiben a szabadság helyes megvalósításának modelljét látjuk. Éppen ilyen szempontból sokatmondóak az Úr hétköznapi tettei - az, ahogy elbeszélget egyszerű embe­rekkel, asszonyokkal, nyilvános bűnösökkel, ahogy megvalósítja, megéli a töké­letes, szolidaritást, a teljes egyenjogúságot és nyitottságot mindenki felé.

És ennek kifejeződését kereshetjük gyógyításaiban is. Nem csupán a rendkívülit kell meglátnunk ezekben, hanem a tökéletes szeretet megvalósítását. Az inaszakadt gyógyításának elolvasása alkalmas példa lehet arra, hogy éri tetten Jézus az emberi belsőt s hogyan sugárzik ki ereje a testi szférára is. Az egész embert akarja felemelni, az evangélium nemcsak a lélek üdvösségének meghirdetése, hanem a pszichoszomatikus egységben élő, teljes ember feleme­lésére szólít fel. Rá kell természetesen mutatnunk a jézusi tettek végidőt megnyitó jellegére is: Isten országának kezdetét jelzik, új történelem nyitá­nyát.

Így tudjuk elérni, hogy a hallgató ne szakítsa ketté Jézus életét, egy fé­nyesebbre és egy sötétebbre, hanem meglássa a kettő egységét: ugyanaz az em­berek felé Isten szeretetét közvetítő Mester tesz különleges jeleket, mint aki teljes magára-hagyatásban vállalja a halál keserű poharát: ahogy a görög szer­tartás egyik éneke mondja az Úrszínváltozás fényes jele kapcsán: „Megmutattad tanítványaidnak dicsőségedet, hogy amikor megfeszítésedet látják majd, értsék meg, hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy”.

Mai biblikusok szerint az evangélisták már húsvét fényében tekintenek vissza Jézus életének kezdetére. Módszertanilag ezért tűnik helyesnek és egyál­talán nem „formabontó” megoldás, ha csak ezután, Jézus művének feltárása után tekintünk vissza gyermekségtörténetére. Így elkerülhetjük, hogy Jézus-képünk „Jézuska-kép”, tisztán „karácsony-krisztológia” legyen.

Azt a többletet, amit Jézus életében és halálában felfedeztünk: Isten Fia voltát fejezi ki az angyali híradás. A Jézus (Jehosua) név, amelyet Mária hírül kap, magában foglalja a Jáhve név tartalmát, benne válik teljessé a szabadító Isten jelenléte, itt persze még csak ígéretképpen. A szüzesség Ratzinger szerint annak kifejezése, hogy Krisztus mindenestül Isten műve, nem az emberé, az ember csak befogadója Máriában. Mária és Erzsébet találkozása még jobban ki­emeli ezt a benne megvalósuló létbeli többletet - amit mi már egész életéből, tanításából megismertünk. Élete nemcsak az emberiség megvalósítása, hanem Isten belső életéről is hírt hoz.

A hagyományos karácsony-kép idillt feltételez. A szent család felhőtlen boldogságát, melyet angyalok lengenek körül. Korunk realitás-érzéke megkö­veteli, hogy a valóságot mondjuk el. A szálláskeresés otthontalanságát, a betle­hemi karavánszeráj számkivetettségét, ahol végül is a világ Megváltója meglát­ta a napvilágot. Azonnal utalhatunk a párhuzamra: kereszthordozás ez, mind­annyiunkkal, de főleg az elesettekkel, a sorsüldözöttekkel, számkivetettekkel való azonosulás, már akkor is, mikor Mária szíve alatt él és világra születése után azonnal. A gyermek kiszolgáltatottsága, az emberi sors vállalása már önma­gában is a véges, „halálra szánt lét” fölvételét jelenti. Még döbbenetesebb ez, ha arra gondolunk, ebben az emberi életben Isten mondja ki önmagát, nem tekintve „Istenségét olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodjék”, hanem „kiüresíti önmagát és hasonló lesz” mindannyiunkhoz.

A léte legkezdetétől mindenkivel szolidáris Krisztus legelső hódolói egyszerű pásztoremberek - és ez nem is lehetne másképp. A szegényeknek akar örömhírt, szabadulást hozni. Amint Mária magasztaló éneke prófétai látomás­ként kifejezi, Isten „felmagasztalja az alázatosakat, az éhezőket betölti jókkal és a gazdagokat üresen bocsátja”, Isten nem a hatalmasokkal, a másokat szipolyo­zókkal, a mások szabadságát megnyirbálókkal van, hanem mindenestől elköte­lezte magát az ember felemelése, felszabadítása mellett.

A keleti bölcsek jól ismert története kapcsán utalhatunk rá, már Mózest is hasonló történetek vették körül. Az abban a korban élő olvasók előtt ismerős párhuzammal a szentíró azt akarja kifejezni, Jézusban az új Mózes érkezett el, aki végleges szabadulást fog hozni népének. A nem zsidó bölcsek egyúttal jel­zik, hogy nemcsak a zsidóság Messiása, hanem a „nem népé”, a pogányoké is - mindannyiunké, akik eljövünk és letelepedünk „Ábrahám, Izsák és Jákob mellé mennyek országában”. Az evangélium univerzalitása, minden emberre kiterjedő ereje vetítődik előre a történetben.

Az Egyiptomba menekülés és az onnan való visszatérés motívumában azonnal felfedezhető az egyiptomi fogság és szabadulás párhuzama. Tehát az iménti gondolat kap itt újabb hangsúlyt: Jézus az új, végleges exodus, kimenetelt valósítja meg életével, és, tudjuk, halálával-feltámadásával. A betlehemi gyer­mek-gyilkosság pedig mint a történészek által is feljegyzett esemény, jelentős (Macrobius írja: Jobb lett volna Heródes disznajának, mint fiának lenni: mert úgy vélték, a Betlehemben meggyilkolt gyermekek között Heródes egyik tör­vénytelen fia is ott volt), főként azonban jelentésével: íme, a tragédia, a kereszt jelen van Jézus életében, környezetében kezdettől.

Egyetlen mondatba sűrítve tehát azt mondhatjuk Jézus gyermekségtörté­ne­téről: születését, gyermekségét is művével egységben kell látnunk, egész élete kap összefoglalást halálában, áldozatában, sorsának egyetlen eleme sem bontja meg ezt a képet. Jézus Krisztus az Isten felé és az emberek felé nyitott szabadság tökéletes megvalósulása, ez a szabadság már Isten nagylelkűségé­nek, emberszeretetének látható, tapasztalható elénk tárása, feltárulkozása.

Most, hogy lényegében az Úr egész életét a kereszt fényében értelmezzük, világosabban látjuk, halála és feltámadása egységét is. Fejtsük tehát most ki be­ha­tóbban a feltámadás üzenetét. Tanítványaiban tudatosul nagypéntek után, hogy Jézus feltámadt, él, bár a létezés más síkján, mint földi életében. Bemu­tathatjuk a hagyományos feltámadás-képet: Jézus ugyanolyan földi testtel, mint amilyenben addig élt, az őrök nagy megrőkönyödésére kiszáll a sírboltból. Mondjuk meg: a feltámadás mégsem egyszerűen az addigi élet folytatása, mint Lázár föltámasztása esetében, hanem átlépés az élet végső formájába, a dicső­ségbe. Érdemes itt idéznünk a keleti ikonábrázolást (melyet pl. El Greco is örö­költ): Krisztus „alászáll a föld alsó részeibe”, összezúzza „a foglyokat letartó bör­tönök zárait” (Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonja), és Ádámot, a „régi embert” kivezeti az addig éltekkel együtt. Ebből a képből értjük meg a feltá­madás igazi tartalmát: a végső exodus, pászka, - átmenet ez, kilépés az emberi létezés „ádámi” állapotából, önmagába falazottságából, a szabadság végső meg­valósítása, melyet magáénak fogad el Isten, ezért az Istenben kiteljesedő, végér­vényes létezés létrejötte, az Istenben való célba érés. Az teljesedik itt be, amit ígéretként már az egész üdvösségtörténet magában hordoz: az ember végső táv­lata Isten, az ember végérvényesen partot ér szeretetében.

Krisztus feltámadása világítja meg az örökélet tartalmát mindannyiunk számára, hiszen az ebben való hit elválaszthatatlan a kereszténységtől. Utalha­tunk rá, hagyományosan a lélek különválásában, a különvált lélek szellemi bol­dogságában látták az üdvösséget. A feltámadás-hit fényében többet mondha­tunk: az egész ember ér célba, nemcsak a lélek. Ratzinger joggal figyelmeztet azonban A keresztény hit című könyvében, „test” alatt nemcsak biológiai valósá­gunkat kell értenünk, hanem kozmoszba szervesülésünket, emberi világunkat is, a feltámadás hitével tehát a világ továbbfejlődését, emberibbé válását is valljuk. Ezen a ponton talán utalhatunk rá hallgatóinknak: ha van fejlődés, volt az ember  színre lépéséig, akkor lehet a jövőben is. A feltámadás és az új ég - új föld várá­sával az anyag végső jövőjét, célba érését is valljuk.