Dr. Cselényi István Gábor:

A közösségben

A testvér-szolgálat szentségéről nem alkotnánk teljes képet, ha csak az egyedi embertársi kapcsolatokra vonatkoztatnánk. Az az „embertárs” - írja Jossua tanulmánya végén -, aki az „Úr szentsége”, nem egyszerűen az ember mint individuum, hanem az ember mint társas lény. Különösen napjainkban láthatjuk, hogy a világtársadalom nyomorán, igazságtalanságain lehetetlen úgy enyhíteni, ha csak alkalomszerűen segítünk azon, aki éppen elénk vetődik. Az életsorsok annyira összefonódnak, hogy csak a társadalom építményén belül kifejtett közös tevékenységnek, emberfelemelő munkának van esélye tényleges eredményre. A „felebaráti szeretetnek” - és így a testvériség szentségének - gyakorlását is ma elsősorban ebben a társadalmi összefüggésben kell értékelnünk. A segítségre vagy „irgalmasságra” rászorulót mindenekelőtt azokban kell meglátnunk, akikért - az élet egyik talán egészen jelentéktelennek tűnő részletkérdésében - dolgozunk, akikkel nap nap mellett, munkánk során összetalálkozunk.

Harvey Cox hívja fel figyelmünket híres könyvében (Az Isten nélküli városban), hogy a modern nagyvárosokban az embertársi viszonyok lassan tisztán-funkcionálissá válnak, nem jutnak el az igazi emberi kapcsolat kialakulásáig. Éppen itt lehetne jelentősége annak a többletnek, amelyet számunkra, keresztények számára a tudatos szolgálat jelent. Igenis, szolgálatnak és segítségadásnak kell tekintenünk napi munkánkat is, nem csupán pénzkeresetnek vagy üzletnek.

Abban a korban - írja Karl Rahner (Karl Rahner: Schriften zur Theologie. VI. 297. o.) -, amikor bármiféle szentről, isteniről beszélnünk már-már lehetetlen: a teljesen evilágivá lett világban egyedül a testvérszeret az, amely közvetíti embertársaink számára a felfoghatatlan Istent. - Ez adja a „testvériség szentségének” egyedülálló jelentőségét. Ha a szeretet az, amellyel „egészen betöltöttük a törvényt”, akkor konkrét, gyakorlati (és ezért társadalmi) megvalósításában a teljes jelenlétet szolgáljuk, előkészítjük az „Isten mindenben” távlatát.