Dr. Cselényi István Gábor:

A művészetek „helye” a liturgiában

Az egyház - történelem során - újra és újra szembesült az egyes korok kultúrájával, művészetével, sőt azzal frigyre is lépett. Elég, ha a képző­művészettel való kapsolatfelvételre gondolunk. Az ősegyház egyhamar feloldotta az ószövetségi képmás-tilalmat. Előbb csak szimbólumok (hal, jópász­tor), majd bibliai és vértanúkról szóló történetek tűntek fel a katakombák, templomok falán, majd Krisztusnak, Isten „látható képmásának” ábrázolása is lehetséges volt. A 6. században már kultikus tisztelet (tömjénezés, gyertya, meghajlás) övezi Krisztus és a szentek képmását. Középpontban az áll, hogy a megtestesülés feloldotta az emberábrázolási tilalmat. Az ikonrombolókon aratott győzelem (842) az „ortodoxia ünnepévé” vált (a keleti egyház mind a mai napig erről emlékezik meg nagyböjt első vasárnapján); a görög templomokban kialakult ikonosztáz, képfal, „vizuális teológia”, a „szegények bibliája” lett, képi megjelenítése azoknak az üdvtörténeti misztériumoknak, amiket az énekek más művészet nyelvén maguk is kifejeznek. De az első évezredben nyugodtan beszélhetünk arról, hogy az egész egyetemes egyházban él a „szó liturgiája” mellett a „képek liturgiája”, vagy (a befogadó olda­láról) a fül mellett a „szem liturgiája” is.

Csak részben volt igaza a marxista Hermann Istvánnak, amikor Kultúra és személyiség c. könyvében azt írta, hogy a képek mellett és ellen folyó küzdelem nem volt más, mint a hatalomért folyó harc. A kép maga is csak annyiban lehetett érték, amennyiben az ember, a személy állt mögötte. A harc - teológiailag tekintve - az ember Isten-képmás voltáért folyt. A művészet mint az ember belső világának külsővé-tétele, tárgyiasítása, az ember szellemi többletét, öröklétre várt lelkét volt hivatva formákba önteni. Az ikonok - mint a társművészetek is - az ember üdvösségének távlatát fejezték ki (v.ö. Alex Stock: Bilderstum und Augenweide, in: Diakonia 1979. november 378. o.).

Ennek a történelmi kornak, küzdelemnek (s az erre épülő ikonográfiának) legmaradandóbb gondolata, hogy a templomban alkalmazott képek (s más művészeti elemek) jelenlét hordozói, már-már az eukarisztia kenyeréhez-borához hasonlóan. Nem egyszerűen díszítő elemek, mint a képek, akár szentképek is, otthonainkban, nem is csupán szemléltető eszközök, hanem a bibliai „név”-eszmény, az ószövetségi kerubszárnyak, az égő csipkebokor nyomán az „egészen-más” jelei, a megtestesülés tovább szélesítései, az anyag „lelkivé” változtatása, kezdetei annak az átalakulásnak, ahová a világ - anyagi összetevői is - majd az „új ég és új föld” teljességében jutnak el.

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója arról vall, hogy „az életadó anyaszentegyház barátnője volt a szépművészeteknek”. A nyugati és keleti egyház valóban mindig is alkalmazott művészeti formákat templomaiban, az építészettől kezdve a festészeten át a zeneművészetig. Azonban azt is be kell vallanunk, hogy a művészeteknek ez a legalábbis szentelményi jellege, ami jelen volt az első évezredben, a további történelmi út során egyre inkább elhomályosodott, főként a nyugati szertartásban. Mint Konstantin Kalokyris, a thesszalonikai egyetem archeológus professzora írja (Der Inhalt der Ikonographie der Ostkirchen, in: Concilium 1980. február 86. o.). Nyugaton egyre inkább a „természetes” visszaadása lett a szentképek fő célkitűzése. A festmények, majd az ember testi mivoltát még inkább hangsúlyozó szobrok, a természet utánzó építészeti díszítőelemek egyre kevésbé voltak már a liturgia részei, egyre inkább az egyház földi uralmát akarták kifejezni, legfeljebb csak szemléltették a hit igazságait, de már egyre kevésbé jelenítették meg a láthatatlant. Az ikon szentképpé vált, a katekézis az értelem iskoláztatásává, a liturgia csak a szavak szürke eszköztárára épülhetett. Nem is csoda, hogy az egyre naturálisabb, öncélúan elburjánzó művészet-elemekből „nem kért” a protestantizmus, a hit egyetlen kifejezőjévé az újra előtérbe került igét, a szót kívánta megtenni.

Korunk katolikus egyháza újra felfedezte a művészetek és a liturgia nemcsak funkcionális, hanem egzisztenciális összefüggését. S hogy ezt a megjegyzést és az iménti kritikát nem a „grékus” elfogultság mondatta velem, arra bizonyság a salamancai (Spanyolország) Pápai Egyetem liturgia-professzorának, Luiz Maldo­nodonak az írása (Theologische Meditation über die Kunst in der Liturgie, in: Concilium 1980. február 82. o.), amely amellett áll ki, hogy a zsinat után (a latin liturgiában is) belső építőelemmé, jelenlét-hordozóvá kell válniuk a művészeti kifejező eszközöknek. S ez nemcsak a teológia, hanem a művészet oldaláról is lehetséges. Günter Rombold linzi művészettörténész, a Kunst und Kirche c. folyóirat főszerkesztője arról vall (Die anthropologische Bedeutunk der Kunst, in: Diakonia 1979. november 37. o.), hogy a művészetnek - amennyiben valóban művé­szet, nemcsak szolgai másolása a kűlvilágnak - mindig van vallásos dimen­ziója, két irányban is: mint újjáteremtés, a teremtés misztériuma felé mutat; mint a végesnek, a nem tökéletesnek az Abszolút irányában való túllépése pedig a létezés beteljesülést, a lehetőeknek a végtelenben aló célbaérését, azaz az eszkatont hirdeti meg. Éppen ez az eszkatológiai elem teszi alkalmassá a műalkotásokat arra, hogy a liturgia szerves részei legyenek. A végigtekintett történelmi utat így summáz­hatnók: a művészi kifejezőeszközök úgy lesznek a liturgia alkotó elemei, ha nemcsak közvetlen jelentésükkel hordoznak „vallásos mondanivalót”, hanem „mö­göt­tes hátterükkel” is a valóságon túlira irányítják a szemlélő, a hallgató, a részt­vevő figyelmét.