Dr. Cselényi István Gábor:

A személyes pünkösd

A keleti rítus a bérmálás szentségét a keresztelés szertartásába ágyazva szolgáltatja ki. Emiatt sokan vitatták külön-szentség jellegét. Pedig a liturgia szövegéből is kitűnik: új, más kegyelem átvételéről van szó. Miután a meg­kereszelt újjászületett, megvilágosodott, elnyeri a Lélek ajándékának pecsétjét. A bérmálásnak a keresztelésbe való beépítettsége viszont, mint „teológiai hely”, ismét segíthet a szertartás mondanivalójának megfejtésében. Kelet azt akarja kifejezni az együttes kereszteléssel-bérmálással, hogy ez a két szentség együtt tesz bennünket részesévé a Fiú és a Szentlélek megváltó-megszentelő mun­kájának. A kettő nem egy szentség, de egyetlen folyamat: mivel a keresztelendő „beöltözött Krisztusba”, azért elnyerheti most a kenetet is, mivel Krisztus megváltásának már részese, átveheti, befogadhatja a Szenlélek adományait is.

A szertartás a Szenlélek ajándékáról beszél. Fel kell figyelnünk erre, hiszen a Szentírás inkább a Szentlélek ajándékait szokta emlegetni (v.ö. 1Kor 12,4). Mi más lehetne az egyes szám oka, mint az, hogy itt nem annyira az egyes (teremtett) kegyelmekről van szó, melyek a Szentlélekre vezethetők vissza (értelem, bölcsesség lelke stb.), hanem magáról a Szentlélekről mint Aján­dékról, arról a teremtetlen kegyelemről, aki nem más, mint Isten Lelke! Az ember így nem „szent dolgokat” nyer, hanem - Kelet kifejezésével - átistenül, a maga személyes valóságában (ezért kap a bérmálásban rendszerint a kereszt­névtől eltérő, másik, új nevet is), azzal válik igazán én-né, alannyá, hogy szemé­lyesen fordulhat a Szentháromság személyeihez, sőt maga a Lélek sóhajtozik szavain keresztül. Ha tehát ismét személyes húsvétról beszéltünk a keresztség esetében, most személyes pünkösdről kell szólnunk. A Krisztus által megvál­tott ember most isteni energiákat nyer, a Lélek templomává, lakóhelyévé válik.

A krizmára, a bérmaolajra hasonlók érvényesek, mint a vízre. Nem egyszerűen evilági anyag többé, hanem részese annak az átformálódásnak, ami majd az új égben és új földön teljesedik ki. Az olaj szimbolikájából itt elsősorban az erő, az energia szerepe domborodik ki, ami nagyon is meg­ragadható ma, az olajválság korában. A megkenés a Szentlélek istenítő ener­giáinak, kegyelmeinek szétáradását jelzi, az első pünkösd lángnyelveire mutat vissza. Üdvtörténeti hátteréhez tartozik azután a királlyá kenés mozzanata is. Ismét sokkal többről van tehát szó, mint amit Nyugat a felnőttéválás követel­ményével kifejez. Az a királyi papság teljesedik ki, amit már a keresztség is megalapozott. Amiben természetesen benne van az a belénk írt parancs is, hogy érjük el a krisztusi nagykorúságot, hogy „összes cselekedetei és szavai által” a keresztény Krisztus „kedvét teljesítse”, vagyis akaratát, elvárásait valósítsa meg, de az is, hogy „isteni megszentelést”, isteni életet nyerünk, „lelki emberekké” válunk, s csak rajtunk múlik, azok maradunk-e.

Keleten ugyan külön felhatalmazás nélkül bérmál az áldozópap, de a bérmaolajat a megyéspüspök szenteli meg nagycsütörtökön. Az egyéni meg­szentelődés így itt is a hierarchia vezette közösség életébe ágyazódik. A feltá­madt Krisztus felszólítását: „Tanúim lesztek”, azaz legyetek, az egyház egésze valósítja meg. A személyes húsvétnak és pünkösdnek közösen végbevitt tanú­ságtételben kell visszatükröződnie és kivirágoznia, ez a bérmálás végső mondanivalója.