A szentek tisztelete egyházunkban

Kik a szentek?

Az Ószövetség elsősorban magának Istennek a szent-voltát állítja elénk, elég csak Izaiás látomására gondolnunk, hogy az angyalok a mennyben szüntelenül zengik: „Szent, szent, Szent a Seregek (az angyali seregek) Ura”. Ennek vetülete mind a nyugati, mind a keleti liturgiában a Sanctus. De a teremtményekre is érvényes lehet ez a jelző, azt fejezi ki: valami, valaki Istennek lefoglalt, Istenhez tartozik. Az emberre alkalmazott forma is megjelenik, gondoljunk itt egyik szép, zsoltár-idézetre épülő prokimenünkre: „Csodálatos az Isten az ő szenteiben, Izrael Istene!”

Az Újszövetségben Isten új népe, az Egyház is megkapja ezt a jelzőt. Szent Pál az Efezusi levélben azt várja az Egyháztól, hogy „szent és szeplőtelen legyen” (Ef 5,27). Ezért kerülhetett be a Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallásba: „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban”. És megjelenik ez a szó úgy is, mint az egyes Krisztus- hívőkre érvényes jelző. Szent Pál „szenteknek” nevezi leveleiben a Rómában, a Korintusban vagy másutt élő keresztényeket. És ilyen értelemben hív bennünket áldozásra liturgiánk is: „Szentség a szenteknek!” Ugyancsak az Efezusi levél egyenesen arról beszél, az Atya Isten az ő Szent Fiában „arra választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk” (Ef 1,4). A kegyelem erejéből, Krisztus megváltása révén tehát valamennyien szentségre, szent életre vagyunk hivatva. „Célotok a megszentelődés, jutalmatok az örök­élet” – mondja szintén Szent Pál.

Ez a szentség azonban – valljuk be őszintén – még igen törékeny. Hitünk – és megszentelődésünk is – „cserépedényben van”. Állandóan ki vagyunk téve a bűn kísér­tésének. De igenis lehetséges, hogy megfussuk „a hit jó harcát”. Igenis, vannak olyanok, akik „állhatatosak maradnak mindvégig”, mindhalálig kitartanak, és ezért üdvözülnek, elnyerik „az örökélet koszorúját”. A szentek képein egyébként épp a glória, a dicsfény utal erre a koszorúra, arra, hogy részesei lesznek Krisztus dicsőségének. A szó kiteljesedett értelmében éppen azokat nevezzük „szenteknek”, akik a túlvilági életben a mennyországba jutottak, üdvözültek. Erről a túlvilági értelemben vett szentségről is tud a kinyilatkoztatás. Az Úr Jézus szerint „boldogok a szegények…, akik üldözést szenvednek, mert övék a mennyek országa”. „Boldog és szent az, akinek része van az első föltámadásban” – mondja a Jelenések könyve (20,6). De sok esetben más kifejezésekkel szól erről a végérvényes állapotról a Szentírás: a már az Ószövetségben is beszél az „igazak”-ról, a mennyország az a „megigazulás”, amiről Szent Pál oly sokszor szól, a szentek serege az üdvözülteknek az a serege, amelyről szintén a Jelenések könyve beszél: „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (7,9). Szent Pál szerint „tanúknak egész felhője vesz körül bennünket” (Zsid 12,1).

A szenteknek ezt a seregét az ősegyház az Apostoli Hitvallásban ebbe a kifejezésben sűrítette: „szentek egyessége”, vagy modern nyelvünkön. „a szentek közössége”. Mivel a hitvallás a kereszténység foglalata, így ebben minden keresztény hisz. Márpedig Nagy Szent Bazil és kortársai szerint ez a közösség nemcsak a földön élőket (=küzdő Egyház), hanem a megdicsőültek összességét (a győzedelmes Egy­házat) is magába öleli. Görög liturgiánknak épp ez a megfejtése: mi, hívek idelenn „a kerubokat ábrázoljuk”, egyetlen létegységben van a mennyei és a földi liturgia. A szentekkel való kapcsolattartás erre a teológiai alapra épül. Ugyanahhoz a Krisztus-testhez tartozunk, e Test tagjai vagyunk, tehát szeretet-kapcsolatban állunk Fővel, és a Test többi tagjával is. Vagy az Úr Jézus hasonlatával: a Szőlőtő és a szőlővessző egységében kell megélnünk életünket.

Tisztelhetjük-e a szenteket?

A szentek tiszteletére vonatkozóan nem ad közvetlen, tételes megfogalmazást a Szentírás, de az előbbiekben bemutatott kiindulópontok alapján bármely keresztény felekezet tagja elismerheti, hogy az igazakra, az üdvözültekre, mint példaképekre, feltekinthetünk. Ezt támasztja alá Szent Pál a Zsidó levélben, ahol is kimerítően felsorakoztatja az Ószövetség igazait, mint a hit példaképeit. A Jakab-levél is példaként állítja elénk „azokat, akik kitartottak”, külön is kiemeli Jób türelmét (5,11). Ugyanígy állítható a későbbi korok elé a keresztény vértanúk, hitvallók, szentéletűek, és a többi szentek példája, akiket az egyházi év egy-egy napján ünneplünk, és azoknak „minden szenteknek” a példája, akiket mi, görögök a pünkösd utáni vasárnapon, a római egyház pedig ősszel ünnepel. Mai korban különösen szükségünk van példaképekre, hiszen akiket a kor embere „sztároknak” és hősöknek tart, azokról rendszerint kiderül, hogy emberileg értéktelenek, nem emelnek fel, hanem lefelé taszítanak mindenkit.

Kérhetjük-e a szentek közbenjárását?

A szentek az üdvözültek tisztelete tehát megalapozott. De vajon mire alapozhatjuk, hogy közbenjárhatnak értünk? A földi életre vonatkoztatva kétség sem férhet hozzá, hogy az imádság egyik alapformája a másokért való könyörgés, magyarán: a közbenjárás. Már az Ószövetség számos nagy közbenjárót mutat be. A Jakab-levél szerint „sokat ér az igazak állhatatos könyörgése” (5,16). Jézus maga is említi Illés és Elizeus közbenjáró imádságát (Lk 4,24-27), ezt visszhangozza Szent Jakab levele is. Sok esetben még egy-egy pogány lélek is a kegyelem kiesdeklője lehet. A kánaáni asszony kikönyörgi, hogy az Úr Jézus gyógyítsa meg leányát, pedig előzőleg Jézus úgy nyilatkozik: küldetése csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. A pogány százados saját szolgája gyógyításért jár közbe (Mt 8, Lk7), és Jézus azt mondja: „Nem találtam ennyi hitet magában Izraelben sem” Vagy gondoljunk az Istenszülőre: a kánai menyegzőn Jézus előzőleg azt mondja: „még nem jött el az én órám”, a Szűzanyag azonban rámutat: a lakodalmasoknak „nincs boruk”, és eléri, hogy Jézus a vizet borrá változtassa. Talán ez a jelenet mutatja leginkább a közbenjárás szerkezetét. Az imádkozó oda viszi Jézus lába elé a másik, a többiek kérését. Nem ő az, aki gyógyít, hanem Krisztus az, aki a csodát végrehajtja, de ennek előkészítője egy-egy embertárs.

De persze az eddigi példák még a földi élet keretei közé tartoznak – mondhatná valaki.  Vajon hogy igazolható az, hogy túlvilági szentek is közbejárhatnak értünk? – Nos, elsősorban azt a kérdést kell tisztáznunk, miben is áll az üdvözültek élete? Akik eltávoznak a földről, azok élete nem a megsemmisülés. Végső soron nem is egyszerűen „halottak”, hanem élők, csak az élet egy másik síkját tapasztalják meg. Jézus világosan mondja: Isten „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene; nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,33). S hogy az ószövetségi igazak mennyire élők, igazolja, hogy az úrszínváltozási jelenetben egyesesen „szót vált”, beszélget Mózessel és Illéssel. (Mt 173). Az üdvösségben is megmarad, sőt kiteljesedik a kapcsolattartás, ami az emberi élethez hozzá tartozik.

Ennek a kapcsolattartásnak két összetevője van. Amit Jézus az (őr)angyalokról mond: „az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát”, nyilván minden szentre érvényes. Létük lényege, hogy (Pál szavaival) „színről színre” szemlélik Istent, kommunikációban élnek a Szentháromság személyeivel. De ezen túlmenően megvan életükben a szeretet más formája is: egymással, a többi üdvözülttel, de a földön élőkkel is kapcsolatot tartanak. Minek alapján mondjuk ezt? Nos, Szent Pál szeretet-himnusza szerint „a hit elmúlik, a remény elmúlik, a szeretet megmarad”. A szentek élete éppen a szeretetben teljesedik ki. Továbbra is szeretet-egységben maradnak velünk, hiszen „ami fáj az egyik tagnak, fáj a másiknak is”. Ennek a mennyei szolidaritásnak a kifejeződése a szentek közbenjárásának gondolata. Erről már tud az Ószövetség is. A Makkabeusok II. könyve úgy mutatja be Izaiást, mint aki közbenjár népéért (15,14). És igaz, ez a könyv nem szerepel a kereszténység ellenében összeállított késői zsidó kánonban, melyet a protestánsok is átvettek, de épp Jeremiás könyve (15,1) közbenjárónak mutatja be Mózest és Sámuelt. – Vajon miért vonnánk meg ezt a lehetőséget, az értünk való esdeklést az újszövetség nagyjaitól és az Egyház szentjeitől? Jézus szerint a földi és a mennyei élet viszonya az egy szem búza és a százszoros termés, tehát amit szentjeink idelenn megtehettek annak hatványozott sokszorosát teljesíthetik odaát!

Mindez nem csupán spekuláció, nem csupán a képzelet műve. A világ szántalan helye őrzi a szentek által végbevitt imameghallgatások tényét. Megszámlálhatatlan kegyhely tanúskodik Máriapócstól Lourdes-on és Fatimán át Guadelupéig a közbenjáró imádság erejéről, és talán valamennyien megéltünk már valamit abból, hogy szentjeink – a nagy, kanonizált szentek, vagy akár a „mindenszentek”, talán elhunyt szeretteink is – segítettek bennünket, példájukkal, imádságukkal. S ahogy ők, a szentek imádkozhatnak értünk, úgy mi zenghetjük dicséretüket, szólhatunk hozzájuk, és imádkozhatunk halottainkért is – ami persze már egy további kérdés számunkra.

A szentek közbenjárásának elfogadása nem vesz el semmit az Úr Jézus érdeméből. Tudjuk, az I. Timóteus-levél szerint (2,5) az „egyedüli közvetítő Isten és ember között az ember Krisztus Jézus”. Világos azonban, hogy ez alatt  a „közvetítés” alatt a megváltást, Krisztus kereszt-áldozatát érti: „Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért”. A szentek ilyen értelemben nem közvetítők, nem megváltók. Csak közbenjárók, akik egybegyűjtik és oda viszik Jézus elé a gondjainkat, bajainkat. Világosan látja Krisztus és a szentek viszonyát a mi liturgiánk. Amikor elhangzik a már idézett felszólítás: „Szentség a szenteknek!”, Aranyszájú Szent János így helyesbít: „Egy a szent, egy az Úr, Jézus Krisztus!” Úgy is mondhatnók tehát: a szó teljes értelmében csak az Úr Jézus az „Isten szentje”, de kegyelméből, szentségéből részesedik mindaz, aki megéli a neki felkínált kegyelmet. Egy hasonlattal: egyetlen egy Nap van, de ez a nap visszatükröződik minden víztükörben, akár tóban, tavacskában, még pocsolyában is. Mégpedig másképp és másképp. Mint ahogy mindenki Isten képmása, csak másképp és másképp… Ezért tisztelhetjük a szenteket, és kérhetjük közbenjárásukat.

Ne felejtsük: az Úr Jézus bennünket is életszentségre hív, hiszen így hangzik felszólítása: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok is tökéletes!”

(Dr. Cselényi István Gábor)