Dr. Cselényi István Gábor:

A szentségek és a keresztény élet

Az általánosabb, elméleti-szentségtani megfontolás után néhány gyakor­latibb kérdéssel is szeretnék foglalkozni. Mindannyiunkra leselkedik a gyakorló vallásos ember nagy veszedelme, hogy tudatunkban és viselkedésmódunkban könnyen kettéválhat a „vallásos” és a „nemvallásos”, a templomi és a nem templomi élet: másképpen élünk, cselekszünk, gondolkozunk, ha kultikus cselekményen veszünk részt, és másképp, ha otthon vagy munkahelyünkön tartózkodunk, vagy ha az utcát járjuk.

Ezzel a valóságos tudathasadási folyamattal együtt könnyen farizeusi lelkület alakulhat ki bennünk, hit és cselekedet világa szétválhat életünkben és önálló útra tér. Ez ellen a „vasárnapi kereszténység” és az ebben búvó kettős­ségek ellen csak úgy harcolhatunk, ha megpróbáljuk tudatilag helyreállítani a templomi és a nem templomi élet összhangját.

Hogy lehetséges ez az összhang, az a kinyilatkoztatásból nyilvánvaló. Szent Pál ki meri mondani: „Akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). Tehát az egész élet, „legprofánabb” megnyilvánulásaival együtt, felemelhető a vallásos élet szfé­rájába; az egész ember, az élet minden vonatkozásában találkozhat Istennel.

Utópia lenne azonban, ha a templomi és a nem templomi élet egymástól elidegenedett elemeit úgy próbálnánk összebékíteni, ha azt várnánk híveinktől, minden percben helyezzék lelküket Isten jelenlétébe; munkájukat és pihenésüket megszakítva, szüntelenül tartsák ébren jószándékukat, mellyel életüket az Atyának ajánlják. Egy szerzetes ezt talán megteheti, de a modern élet sodrában élő ember számára ez egyszerűen lehetetlen, tőle a munka teljes figyelmet és egész embert követel. Az ugyan igaz, Krisztus szüntelen imádságra szólít (Lk 18,1), nem lehet azonban kétséges, hogy nem imamalommá akarja tenni követőit, hanem arra indítja őket, hogy egész életük, minden tettük imádság legyen, pusztán azzal, hogy teljes felelősséggel, egész emberségükkel, szívvel-lélekkel tesznek mindent.

Nem az tehát a feladatunk, hogy a templomot, a kultikus stílust „vigyük ki” a világba, mert a munka, a családi élet maga is „vallási” jellegű, van köze az Istenhez, hanem - nézetünk szerint - meg kell keresnünk a - szentségek köré fonódó - templomi cselekmények helyét az életben, ki kell kutatnunk azokat az érintkezési pontokat és szálakat, amelyek a kultikusból a nem kultikusba vezet­nek.