Dr. Cselényi István Gábor:

A szentségek és az élet

A keresztség a legszükségesebb, de nem egyetlen szentség. Amint Krisztus megváltó halála és feltámadása kieszközölte a Szentlélek leküldését (Ján 15, 7), úgy a keresztségben vállalt krisztusi életforma (mégpedig a „halál” életformája) nyomán részesedünk a Lélek ajándékában is: a bérmálás látható jele biztosít erről bennünket. A keresztség és a bérmálás így együtt adja ki szá­munkra az isteni üdvgondozás teljes titkát: a krisztusi embersorsba s a Szent­lélek istenítő erőkörébe kapcsol bennünket, éppen ezért minden iazán emberi tettünk is ezt a két mozzanatot mutatja: kereszt is és győzelem is, halál is és élet is, kiüresítés és dicsőség is. Így lesz az egész keresztény élet az „Istennel való találkozás szentsége” (Schillebeeckx).

A keresztség-bérmálás mellett a többi szentség a keresztségben elkez­dődő élet egy-egy speciális vonatkozását emeli ki és fejleszti tovább. Az élőnek táplálkoznia kell, harcolnia kell a testi és lelki betegség ellen, tovább kell adnia az életet s szembe kell néznie a halállal. Az életnek ezek a törvényei a Krisztus-hordozóra is állnak. Ennek megfelelően tápláljuk a krisztusi életet az eukarisztiában, küzdünk a lélek nyavalyája, a bűn ellen a bűnbánat szentsé­gé­ben, adjuk tovább az életet, természetes síkon a házasságban, a kegyelem-közlés teljes hatalmára a papi rendben, s készülünk a földi életből való kilépésre a betegek kenetében (Schillebeeckx, i. m. 214.).

A szentségek tehát nem absztrakt valóságok. Valamennyi szentség az élet egy-egy meghatározott fázisához, kiemelkedő pillanatához fűződik. A kegyelem, melyet közölnek, nem statikus valóság, hanem indítás, kezdet bennünk, mely tovább bontakozik „odakint”, a ránk váró élethelyzetekben.

Nem véletlenül hasonlítja szent Pál a házasok viszonyát az egyház és az érte életét áldozó Krisztus viszonyához (Ef 5, 23): a férj, de ugyanúgy a feleség is a krisztusi életsorsot mintázza a házasélet sok gondja-baja között. A lelki­pásztor sorsa is a földbe hulló, bár életet teremtő mag sorsához hasonlít. De az egyedi élet szentségei is a krisztusi utat róják a hívő vállára. A bűnbánó meghal a bűnnek és sokszorozott erővel indul a mindennapok feladatainak; az áldozó Krisztus áldozatából részesül, hogy maga is étel és ital legyen embertársai számára: tovább vigye a szeretet-áramot, s a haldokló megbékélve adja vissza létét az Atyának.

Íme, az egész élet minden mozzanata, történése a krisztusi halál és élet titkába olvad, a megváltás eszköze, az Igével és a Lélekkel való találkozás alkalma és helye. Sőt, ha a keresztény élet a Krisztus halálába való belenövés volt, akkor maga a halál is, önlétünknek ez a teljes feladása a Krisztussal való találkozás kiteljesedése lesz; amint Rahner mondja, maga a halál is szentségi jellegű. A halál a végső áldozás, amelyben eggyé növünk Krisztus áldozatával, épp ezért dicsőségével is.

Nem zárhatjuk ki ezen a ponton sem a lehetőséget, hogy azok a nem keresztények, akik őszinte bűnbánatig jutnak el, akik magasztos hivatásuknak tekintik az élet továbbadását, s akik teljes felelősséggel készülnek fel a halálra, a mi szentségeinkhez hasonló kegyelmeket nyernek és élnek meg. A nem katolikusok és nem ortodoxok Úr-vacsora vételét pedig pl. Schillebeeckx egye­nesen quasi-eukarisztiának nevezi, az életszerű hit miatt, mellyel kísérik (Schillebeeckx, i. m. 229.). Az eukarisztia távolabbi mása lehet a szeretet minden megnyilvánulása, melyben Krisztus élet-áldozatából részesedik hívő és nem-hívő egyaránt.

Amikor itt Szent Tamás „természeti szentség”-ekről kiépített elmélete nyomán azokat a vonásokat kerestük az emberi életben, melyek szentségiek vagy a szentségekre emlékeztetnek, nem a szentségek jelentőségét akartuk csökkenteni, sőt inkább alanyi, tudati hatóerejüket szándékoztuk előtérbe állítani. A szentségi élet előnye ugyanis még a legemberibb ateizmussal szemben is az, hogy a világ végső távlat felé való bontakoztatásába tudatosan, alanyi átéléssel kapcsolnak bele bennünket.

A krisztusi élet és halál végigélésével így lesz a keresztény ember egész létével jel a világban, a krisztusi élet jele és közvetítője. S a hívők közösségén, az egyházon keresztül így lesz a világ Isten világa, így tér meg az Igében s a Lélek erejével az Atyához a végső teljességben.