Dr. Cselényi István Gábor:

A szentségekről általában

Az egyháztan és a mariológia után afféle sűrített szentségtan következik. Ám mielőtt a kifejezetten keleti szempontokat keresném, előbb a mai katolikus felfogást szeretném vázolni. Ahhoz, hogy megértsük a keresztség hittani tartalmát, először is azt kell tudnun: Mi is az, hogy „szentség”? Ha a szentség szót halljuk, valamilyen dologra, pl. az oltáriszentségre, mint tárgyra gondolunk. Pedig a szentség nem „valami”, hanem Valaki: Jézus Krisztus. A mai, ún. zsinat utáni teológia első, legfontosabb újdonsága a szentségtan területén, hogy kimondja: Krisztus az Ősszentség, tehát minden szentség forrása és mintája. Világos ez magának az Úr Jézusnak a szavaiból: „Aki engem lát, látja az Atyát”. Ő a „láthatatlan Isten látható képmása”, az ős-ikon és ősszentség, az Atya szent­sége, vagyis jele, vetülete, közvetítője. „Az egyedüli közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus” - mondja Szent Pál (1Tim 2,4). Vagyis Krisztus, a maga Istenségével és emberségével az üdvösség útja számunkra. Mint mondja is magáról: „Én vagyok az ajtó. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül”.

Krisztushoz azonban az Egyházon keresztül juthatunk el. Ezért a mai teológia az egyházat is szentségnek tekinti: az az alapszentség vagy egyetemes szentség, amely Krisztust közvetíti. Az a hegyre épített város, amely el nem rejthető. Az a test, szervezet, amelynek maga Krisztus a feje. A 2. Vatináni zsinat tételesen is kimondja: az Egyház jele és eszköze Isten és ember szeretet-szövetségének és az emberiség egységének. Tehát jel, még nem azonos az üdvösséggel, de jelzi, hogy Isten uralma elkezdődött, és eszközli, közvetíti Krisztus megváltását, kegyelmét.

Krisztus az ősszentség, az Egyház az alapszentség. Mindezt egy hason­lattal így fejezhetném ki: Krisztus a gyökér, az Egyház a törzse. Ebből a törzsből két fő ág hajt ki: az igehirdetés és a szorosabb értelemben vett szentségek. Mit is mond az evilágtól búcsúzó Úr Jézus? „Tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, Fiú, Szentlélek nevében”. Ebben a küldetésben benne van az Egyház e két alapfunkciója: a tanítás-igehirdetés és a keresztelés, a szentségek kiszolgáltatása. Az igehirdetésnek is van szentségi, Krisztust meg­jelenítő szerepe, és a szentségek is magukban foglalják az igehirdetői jelleget: „Akik e kenyérből részesültök az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. Ezt a kölcsönhatást csodálatosan fejezi ki Szent Ágoston: az igehirdetés hallható szentség, a szentségek: látható ige.

De fordítsuk figyelmünket most már a tulajdonképpeni szentségekre. Ezek tehát azok a jelek, amelyek Krisztust közvetítik, jelenvalóvá teszik szá­munkra. Nem egyszerűen tárgyak, dolgok tehát, hanem személyes találkozások Krisztussal. Ha helyüket keressük az evangéliumban, elsősorban azoknak a találkozásoknak folytatását kell látnunk bennük, amelyek kitöltik az evan­géliumot. Tehát amint Krisztus gyógyított, ördögöt űzött, megbocsátotta a bűnöket, feltámasztotta a halottakat. Szinte minden szentség itt gyökerezik tehát, a feltámadás utáni időszakban. Nincs ugyan itt szó a házasságról, de Szent Pál arra szólít az efezusi levélben: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, amint Krisztus is szerette anyaszentegyházát és feláldozta magát érte”. Krisztus halálát-feltámadását jeleníti meg tehát a házasok szeretet-kapcsolata is, és nyil­vánvaló ez a betegek kenete esetében is. Egyértelmű tehát, hogy a szentségek azok a jelek, amelyeket közvetlenül vagy közvetve Krisztus alapított és amelyek az ő halálát-feltámadását, annak kegyelmét közvetítik, sőt amelyeken keresztül személyesen is részesei leszünk az ő megváltásának.

Az idők folyamán sok vita folyt a szentségek hetes számáról. A Tridenti zsinat tényszerűen szögezte le: erről a hét jelről biztosan tudjuk, hogy kegyelmet közvetítenek. Végülis lehetne a számuk 6 is, ha a kersztséget-bérmálás egy szentségnek vennénk, lehetne számuk 9 is, ha az egyházi rend három fokozatát külön vennénk (diákonus, áldozópap, püspök). Az sem tagadható, a kegyelem ezeken a jeleken túl is ott működik. Mégis az ismert hét szentséget tekinthetjük úgy, mint a kegyelem „rendes”, biztos csatornáit, az Egyháznak, mint közös­ségnek életmegnyilvánulásait, amelyeken keresztül Krisztussal találkozunk.

Nem véletlen, hogy ezek a szentségek alakultak ki. Az Úr Jézus azt mondja, azért jött, hogy bővebb életünk legyen. A szentségi, a kegyelmi élet az élet felemelését jelenti. Nos, figyeljük csak meg, milyen életjelenségeink vannak a biológiai élet keretében! Születés, táplálkozás, serdülés, szaporodás, és negatív életjelenségek: a betegség és a halál. A szentségekben megtalálható az ezeknek megfelelő mozzanat. A születésnek az újjászületés, a keresztség felel meg, a fejlődésnek a bérmálás, mint a nagykorúság szentsége, a táplálkozásnak az eukarisztia, az élet továbbadását két szentség is szolgálja: biológiai síkon a házasság, kegyelmi síkon a papi rend (ezért is mondanak „atyák”-nak bennünket, papokat). A lélek betegsége, a bűn elleni küzdelmet a bűnbánat szentsége jelenti, a testi betegségre és a halálra a betegek kenete készít fel. Láthatjuk tehát, hogy a szentségek végigkísérik egész életünket, valóban életünk felemelését, felmagasztalását jelentik, s hogy a hét konkrét szentség nagyon logikusan épült ki.

A szentségtan egyik ismert problémája: mit értünk azalatt, hogy a szentségek „ex opere operato”, a végbevitt cselekmény erejéből működnek? Semmiképp sem jelent valamiféle mágiát, - mintha nem volna szükség a szentséget felvevő hitére, hanem azt jelenti, hogy az Egyház, Krisztus igéretére támaszkodva, bizonyosságként állítja, hogy a megvalósított jel közvetíti Krisztus kegyelmét. A szentség végülis nem „magától” hatékony, hanem az Egyház, illetve Krisztus erejéből. Krisztus maga az, aki keresztel, bérmál, táplál bennünket.

Szólnunk kell még a szentségek tárgyi, anyagi eleméről. Bár más a keleti felfogás (ld. 5. fejezet), említenünk kell, hogy a hagyományos szentségtan a szentségek lényegén belül megkülönböztetett bizonyos anyagi és formai mozzanatot. Így pl. a keresztség anyaga az a pár csepp víz, ami a kisgyerek fejére csöppen, a formai elem pedig: Kereszteltetik Istennek szolgája... Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, amen. De ugyanígy az eukarisztiánál az átváltoztatás szavai jelentik a „formát” és hasonló a helyzet a többi szentségeknél is.

A formai (igei) elemhez kapcsolódik az anyagi-testi mozzanat.. Bár, mint láttuk, a szentségek személyes találkozások Krisztussal, ez a találkozás testi, anyagi elemeken keresztül történik, amilyen a víz, a kenyér-bor, az olaj. Ahogy Krisztus embersége is a kegyelem eszköze lett, a szentségek is felhasználják evilág elemeit. (Külön érdekesség: egyes szentségeknél nem anyagi elem, hanem emberi személy válik jellé, mint a papság vagy a házasok esetében”) Mindenesetre, az anyagi mozzanatok azt sugallják: a szentségek a mindennapi élet leghétköznapibb elemeit emelik föl isteni magasságokba, a így a világ megszentelésére szólítanak. Az összes szentségek minden eleme, összetevője lényeget közvetítő, el nem hanyagolható, a kegyelemnek mintegy megtestesü­lése.

Lényeges ez épp mai korban, amikor a materializmus kísértése jelent­kezik. A kereszténység nem egyszerűen megtagadja az anyagot, hanem felemeli. Lehetséges-e az anyagnak teljesebb felmagasztalása, mint ami a szentségekben megy végbe, amikor kegyelem-közvetítőkké válnak? A szentségek már annak az új égnek és új földnek részei, előre vetített sugarai, ahová Krisztus megdi­csőülésében átlépett és ahová bennünket is vár a végidőben. Ez a szentségek eszkatológiai, végidőre mutató tartalma.