Dr. Cselényi István Gábor:

A szentségi élet

Ahogy az egyház titkának, úgy a szentségek szerepének megértéséhez is a feltámadt Krisztus vezet el bennünket. Mivel - mint kiindulásként leszögeztük - felnőttoktatásunkban rendszerint valamilyen szentségre (sokszor keresztelésre-bérmálásra-áldozásra, mint beiktató, iniciációs szentségekre, többnyire gyónás­ra-áldozásra, főként pedig esküvőre) való előkészület áll előtérben, érdemes utalnunk rá, a feltámadás utáni történetekben szinte minden szentség szerepel. A feltámadt Krisztus keresztelni küldi tanítványait, megígéri a Szentlelket (ezt a bérmálásban realizálta az ősegyház), meghirdeti a bűnbocsánatot, felépíti a hier­archiát, megadván Péternek a főhatalmat, feltárja jelenlétét a kenyértörésben, az­az az eucharisztiában. Nincs ugyan szó a házasságról, de Szent Pál figyelmeztet, a férfinak ahhoz hasonlóan kell szolgálnia feleségét, ahogy Krisztus feláldozta magát egyházáért, a betegek kenetében pedig benne van a szenvedésre, halálra való felkészülés, így a feltámadás várása is. Biztos tehát, hogy minden szentség valamiképpen az Úr halálának- feltámadásának vetülete, megélése, egyéni é­letünkre való alkalmazása. „Mindannyian, akik megkeresztelkedtek, Krisztus ha­lálát öltötték magatokra” - mondja ki ezt tételesen is Szent Pál apostol.

Épp ezért a szentségekről, az egész keresztény életről csak akkor kapunk helyes képet, ha ebbe a keretbe, az Úr Jézus életébe ágyazzuk be. Karl Rahner kopernikuszi fordulatnak nevezte a szentségtanban annak belátását, hogy a szentségek nem az életen kívüli, ünnepi események, hanem magának az emberi létezésnek, létünk legmélyének megélését jelentik, sorsfordulóink felemelését Jézus halála-feltámadása távlataiba.  A szentségekben végbemenő történések te­hát az élet köze­gében, minden napjainkban kell kibomlania, tettekké válnia, több-emberségünk, többé válásunk hajtóerejévé lennie.

Az ősegyházban szokás volt, hogy a katekumenátust, a hitjelöltség idő­szakát követte maga a keresztelés, az alámerítés eredetileg. Názáretben feltárták a régészek Mária házát és József házát, amelyekben keresztelőkút állt, s amelybe hét lépcsőfokon át juthatott le a jelölt a vízbe. A Jézus halálába való belemerülés kifejezése volt ez, a „fótiszmosz”, a megvilágosodás pillanata, amikor Jézus vilá­gosságát, tanítását, életvitelét öltötte magára a megkeresztelt, egyúttal a Lélek (hét) ajándékát is vette.

Lényegében erről van szó napjainkban is. A fő kérdés nem az, gyermek- vagy felnőttkorban történik-e a keresztelés, formája alámerülés-e vagy a homlok vízzel való leöntése, együtt adjuk-e föl a bérmálással, mik a feltételei a meg­keresztelt vagy szülei oldaláról, hanem az a lényeges, amit ez a külső jel ki akar fejezni: hogyan tudunk „Krisztusba öltözködni”, hogyan tudjuk életünkben ezt a Krisztusba temetkezést és a vele való feltámadást megélni, megvalósítani.

Itt persze közelebbről is tisztáznunk kell hitjelöltjeinkben, mit is jelent ez a Krisztusba öltözködés. Útbaigazítóink Szent Pál „egzisztenciális” értelmezése:

„Úgy tekintsétek magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által”. Jézus halálából tehát a bűn, önzés, a magunkba zártság elleni küzdelemben részesedünk, feltámadásából pedig min­den igazán szabad tettben, a szeretet önfölülmúlásában, „Istennek élni”, vagy - másik páli kifejezései - a „Krisztusban való lét” így egyúttal antropo­lógiai tartalmat is nyer, nemesebb emberségünk megvalósítására is kötelez.

Ezt az alapszempontot mindegyik szentség kapcsán kifejthetjük, külön-külön is kimutathatjuk, milyen sajátos életfeladatot, hivatást jelentenek ezen belül az általános keresztény életvállaláson belül. Csupán példaként hadd említ­sem, a Lélek vétele magában foglalja a kiengesztelődés szolgálatát, amit a bűn­bocsánat sokszoros vétele vált aprópénzre, a szolgálati papság vagy a házasság adott élethivatáson belül örökös szolgálatot, nem uralkodást jelent. Az alap­helyzetnek megfelelően itt eshet szó „liturgikus katekézisről”, attől függően, milyen szentség(ek)re készítünk fel.

Van azonban az emmauszi történetnek olyan motívuma is, amely - most, a szentségi előkészítés végén - egészen kitágíthatja a Feltámadottal való találkozás keresésének lehetőségét, vagyis a keresztény élet dimenzióit. Az emmauszi ta­nítványok az ismeretlen vándorban ismerik fel Jézust, akit megvendégelnek. Ugyanígy a többiek, amikor halásznak s valakit vendégül látnak, vagy Magdol­na, aki a kertészen ismeri fel, miután az feltárja kilétét. Nem lehet itt nem emlé­keznünk arra, Jézus azt ígérte, mindenkiben, akit befogadunk, megvendége­lünk, akinek apróbb-nagyobb szolgálatot teszünk, Őt szolgáljuk.

Ezen a motívumon keresztül vezethetjük rá hallgatóinkat arra a felis­merésre, hogy a keresztény élet nem zárul a templom falai közé. Már a szent­ségek is állandó indítást jelentenek a valóságos életre, annak forráspontjai, de ezeken kívül életünk minden vonatkozásában felfedezhetjük „Krisztust”, talál­kozhatunk személyesen Krisztussal, ha a keresztény humanizmus már jelzett elve alapján mindenkiben, mindenki mögött Őt próbáljuk felfedezni, szolgálni. S ha így egész életünk a „bűn halála” és a szeretetre való törekvés lesz, hisszük, hogy „élni is fogunk Krisztussal”, megnyerjük életünk kockázatát.