Dr. Cselényi István Gábor:

A szentségi síkok

Itt kell szót ejtenünk arról, milyen értelemben nevezhetjük „szentségnek” az embertársat. Mint már más fejezetekben is említettük, a köztudatban leszűkűlt a szentség fogalma az Egyház által meghatározott „hét szentségre”. Ezeknek „tárgyi hatékonysága” sokak számára már-már mágikus jellegű csodaerőt jelent. Ezt az elképzelést a zsinat utáni teológia több tekintetben is igyekezett átalakítani. Nagyobb hangsúlyt kapott a közreműködő ember szabadsága, hitből fakadó elkötelezettsége (épp ez vezetett a keresztség kiszolgáltatása körüli vitákhoz). A szentségi jelek tárgyi mozzanatairól a személyes vonatkozásokra fordult a figyelem. És egyre határozottabban tört utat az a gondolat, hogy a szentségi jelleg nemcsak a szokásos „hétre” alkalmazható.

Sem az életről vett hasonlat alapján, sem a kegyelem belső természetéből nem következik, hogy csak hétféle jele lenne a kegyelemnek - állapítja meg Jacques Dournes. (Jacques Dournes : Die Siebenzahl der Sakramente - Versuch einer Ent­schlüsselung, Concilium 4. évf. 32. kk.) A katolikus (és az orotodox) egyházban tényszerűen ennyi alakult ki, ezeket kanonizálja a tridenti zsinat (D 844). Jól kimutatható róluk a krisztusi, az apostoli eredet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kegyelemnek csak ez a hét formája lenne. Az emberi élet bármilyen vonatkozása lehet „szentség”, mert az Istennel való találkozás lehetősége. A Lélek ott fúj, ahol akar.

Az a „megokolás”, amellyel a „tridenti teológia” megalapozza a hetes számot - mondja Dornes – bizonyos szimbolizmust is magába ölel. Jól tudjuk, hogy a hét már az ószövetségben is a teljességet jelentette. A középkori teológiában a hét szentség a teremtés hét napjának és a Szentlélek hét ajándékának megfelelője. A szentségek hetes száma tehát azt is ki akarta fejezni, hogy Krisztusban elkezdődött az „új teremtés”, a megszentelődésnek az a teljessége, amelyhez a szentségek segítenek. A régi számmisztika alkalmazása is ehhez az eredményhez vezet, hiszen ha a négy a kozmosz (négy „elemével”), a három a lélek, akkor összegük az „első és a második ember”, az immanens és a transzcendens egysége. A középpontban mindenképpen Jézus Krisztus áll, akiben az „égi és földi” egyesült, s aki a végidő beteljesedésének is középpontja.

Ha azonban fenn is tartjuk a hetes számot a krisztusi újrateremtés és a végidő kifejezésére, a hét szentség mellett a szentségi jel más síkjait is felfedezhetjük, - a jelek egész rendszerét.

Már másutt is szóltunk az „üdvgondozás” két „alapépítményéről”: az „egyetlen alapról”, Jézus Krisztusról, aki a „láthatatlan Isten látható képmása” - és akit már szent Ágoston „Isten szentségének” nevez - és az Egyházról, amely az „üdvösség szentsége”, éppen, mert „Krisztus teste”.

Ezekre az alapokra épül a hagyományos hét szentség, melyek az Egyháznak mint közösségnek is életmegnyilvánulásai, de ez egyes hívők számára is lehetőségek arra, hogy a krisztusi műbe belekapcsolódjanak. Ezeknek a jeleknek aprólékosan meghatározott körét bővíti - és foglalja össze - számos teológus szerint a halál, mint a Krisztus művében való legteljesebb osztozás (v.ö. 1 Tim, 2,11) és vele való találkozás. (Durrwell Francois-Xavier: Das Heil ohne Evangelium? Theologie der Gegenwart, 12. évf. 72. kk.) Szentségi jellegét mutatja, hogy már a keresztség és az eukarisztia is a krisztusi halál átélése (Róm 6,3-4, illetve 1 Kor 11,26). Számos más jelet - például az „ige hallgatását” is lehetne szentségnek nevezni (v.ö. Jn 5,24).

Ilyen - egész életet átfogó - értelemben szentség az embertárs (vagy mint tevékenység, az emberekkel való találkozás) is, amelyről most szólunk. A „hétnek” egy másik elemét emeljük ebben ki és ágyazzuk az egész élet összefüggéseibe: a szolgálatot. Nincs enélkül áldozás, papi munka - keresztény élet. Sőt, mint Jan Groot kimutatja (Jan Groot: Welt und Sakrament, Concilium l. sz. 26. o.), az Egyház is csak úgy lesz az „eszkaton” jele, ha egész közösségét áthatja a testvériség, a megbékélés szolgálata. Nem véletlenül nevezte tehát már Szent Ciprián „egységszentségnek” az Egyházat. Az emberiség egységesülésének - a teilhardi értelemben vett összpontosulásnak és a konkrét egységre-törekvéseknek egyaránt - gyújtópontjává kell lennie.

A szeretet-szolgálat azonban annyira alapvető mozzanata az emberi életnek, hogy mint önálló szentségi jelről is beszélhetünk róla. Mint szentségről, annál inkább, mert itt nem valamiféle anyag (mint a víz, az olaj, stb.), hanem - a házassághoz hasonlóan, de még egyetemesebben - a másik ember lesz számunkra a „láthatatlan” jelévé, Krisztus megjelenítőjévé. A „forma”, a „szentségi cselekmény” pedig oly változatos lehet, mint maga az élet, a legjelentéktelenebb tettől az önfeláldozásig. A szeretet parancsának szinte már elfelejtett mélysége tárulhat így fel előttünk.