Dr. Cselényi István Gábor:

A szeretet szensége

Már a házasság jel-voltának elemzéséből is kitűnt, hogy a kegyelemnek ez a csatornája tartalmilag mit is közvetít: Krisztus szeretetét. Nagyon találó tehát Arany­szájú Szent Jánosnak a házasságról adott „definíciója”: a szeretet szentsége. Valóban az, a sze­­retet minden szintjén. Mindenekelőtt Istennek (Jézus Krisztusban feltárt) ember­szeretetét hozza közel. A házas szeretet - önti ezt szavak­ba a II. Vatikáni Zsinat (Vs. Gaudium et Spes 48.) - felvételt nyert az isteni szeretetbe, Krisztus megváltásának ereje gazdagítja. Olyan érte­lemben is a szeretet szentsége, hogy eggyé öleli az emberi szeretet kétféle irányát, az embernek Isten és emberek iránti önátadását. Nem két szembenálló irányulásról van szó. Amint az Isten- és emberszeretet általában sem állhat szemben, hanem dialektikus viszonyban áll: egymást kölcsönösen átjárják és gazdagítják, úgy az emberszeretetnek a házas­ságon belüli megélése sem fordítható szembe az istenszeretettel. (Scherer: i. m. 132. o.) Mint szintén Aranyszájú írja, „a házasok éppen úgy vannak, mint Krisztus, aki, miközben egyesül jegyesével, az egyházzal, nem szakad el Atyjától szemernyit sem” (III. homilia a há­zas­ságról). Soha tehát még csak a gondolat sem merülhet fel komolyan, hogy az ima­élet „el­vonná” a házasokat egymástól, ellenkezőleg, a még benső­ségesebb Krisztus-kapcsolat a másik vállalásának legfőbb biztosítéka, s viszont: a társam iránti még izzóbb szeretet Krisztus-kapcsolatomat is táplálja.

Joggal beszélhetünk ezért a házasság Krisztus-központú misztikájáról. „Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől való” (1Ján 4,2). A meg­testesülésnek központba emeléséből az is következik, hogy Istent nem találhatjuk meg az ember megkerülésével. Különösen érvényes ez a házasságra, ahol alapvetően egy másik emberrel és érte kell élnem. A másikban a nagy Másikat, magát Istent, minden személyes szeretet forrását ismerem meg. „Istenre figyelni a másikban - ez a hitvestársi lelkiség alapgondolata.” (A. D” Heilly: Isten és a hitvestársi szeretet, az Élet kettesben c. kötetben, 117. o.)

A kereszténység a szeretet vallása. A főparancs „felénk eső” oldalát (szeresd embertársadat, mint önmagadat) sem élhetjük meg talán sehol másutt oly mélyen, mint a házasságban, amely a szeretetre, szerelemre épül. Életet áldozni a másikért - ez a leg­­nemesebb humanizmus mértéke szerint való. Krisztocentrikus humanizmusunk azonban épp abban mutatkozik meg, hogy az Embertárs misz­tériuma a mi szemünkben Krisztusban oldódik meg. A házasság annyiban is az átfogó keresztény létezés konk­retizálódása, hogy a szolgálat s a közösségépítés (v.ö. Mt 18,20 és 25,31-46) a szent­ségekhez hasonló, Krisztusra mutató jel, hiszen Krisztus, mint „proegzistens”, mindenkiért áldozott életével számunkra minden szolidaritás mintája, forrása (Ausgewählte Fragen zur Christologie, Herder Korrespondenz 1981. március 142. o.), mindannak fog­lalata, amit szociális törekvésnek nevezünk. (D. Mieth: Christus - das Soziale im Menschen, Düsseldorf 1972. 52. o.)

Erre a Jézus által meghirdetett s megkezdett embertestvériségre ez a minden más emberi kapcsolatnál eredendőbb (mert Ter 1,26) személyes kapcsolat adja a legtöbb, szin­te szüntelen alkalmat. A házasok egymást s gyermekeiket étel­lel-itallal, ruhával lát­ják el, otthont teremtenek egymásnak, pihenést biztosítanak egymás számára (v.ö. az irgalmasság cselekedeteivel!), gondoskodnak a beteg családtagokról, a többiekkel való teljes azonosulásig jutnak el, mintegy saját testüknek tekintve szeretteiket, ahogy Krisztus az ő egyházát (v.ö. Ef 5,29-30) ha kell, megmossák a másik lábát (v.ö. Jn 13,5), fürdetik, ágytálazzák, bepólyálják, a széltől is óvják a másikat, egyszóval természetszerűleg meg­élik a „testvériség szentségét”. ( s. I.: A testvériség szentsége, Teológia 1975/1. 29. kk.)

A házasság tehát nemcsak felépítésében, adottságaiban, hanem mindennapi „mozgásában”, erkölcsi szituációsorozatában is állandó alkalom Krisztus rejtett jelen­létére utaló jelek megvalósítására. Ha az emmauszi tanítványok a „kenyértörés jelében” ismerték fel a Feltámadottat (Lk 24,30-31), a házasok számtalan apró, csak kettejük szá­mára érthető jelben döbbennek rá Krisztus köztük létére. Krisztust látni a másikban: ez képesít arra, hogy túllássak a másik vagy a magam idegességén, szétszórtságán, akár hibáján is, legyen erőm a még tékozlóbb odaadásra.

Ez a társszeretet azonban nemcsak lelki szeretet (agapé), hanem erósz, szerelem is. (S. Andreae: Geschichliches Heil, Theologie der Gegenwart 1980/4. 29. kk.) „Dicsőítsétek meg Istent testetekben!” (1Kor 6,20) - elsősorban a házasok „prog­ramja” ez. Ha figyelembe vesszük, hogy a test „a lélek létezése” s a testi egyesülés „a lé­lek műve a test által” (Rosmini), amely már az én-te kommunikáció, a személyes pár­beszéd eszköze maga is (M. Erber: Sexualität als Übungsfeld in der Partnerschaft, Diakonia 197/7. 312. o.), azt is mondhatnánk: a házasságban a nemiség is jel jel­legű. (L. Prenna: i. m. 90. o.) A házasok itt tanulják meg igazán szolgálni a másikat. Ez a (bibliai szóval) „meg­ismerés” éppen úgy magában foglal erénylehetőségeket, mint bármely más, tisztán „lelki” képesség kifejlesztése: pl. türelem a szerelmi előjátékra, az egyoldalú kielégülésről való lemondás, önma­gamról elfeledkezni tudás, a másik vérmérsékletének figye­lem­bevétele stb. (W. Hofmann: Ich, du, wir, Aarau 1972. 122. o.) A házastárs örömének szolgálata nemhogy ellentétben állna Isten or­szágával, de maga is „pünkösdi öröm” (Nüsszai Szent Gergely), tapasztalatszerzés a vég­időről. (P. Evdokimov: Sacrement de l”amour, Paris 1962. 162. o.)