Dr. Cselényi István Gábor:

A szó, az ének, a kép, a mozgás liturgiája

Crispino Valenziano, a palermói teológiai intézet rektora, aki a teológia és az antropológia határkérdéseivel foglalkozik, s jó ismerője mind a nyugati, mind a keleti liturgiának és lelkiségnek, a korunkban végbemenő értékromlás jelképének tekinti az 1945. augusztus 6-án - éppen az Úr színe változása ünnepén - Hirosímára ledobott atombombát (Bild, Kultur und Liturgie, in: Concilium 1980. február 135. o.). A bomba azonban nemcsak annak a városnak százezernyi lakosát ölte meg, hanem lerombolta az Isten képmását is - elsősorban a gyilkosokban - az embernek éppen azt az átistenülését taposta lábbal, amit az egyház ezen a napon ünnepel. Ez a modern „képrombolás” nemcsak ott, Hirosímában vagy Nagaszakiban, és nemcsak a háborúk poklában megy végbe. A technikai világ sok más tekintetben is az ember elgépiesedésével, a személy méltóságának kiüresí­tésével, azaz, teológiailag szólva az emberben rejtőző Isten-képmás elhomályo­sodásával, sőt kioltásával jár.

Az emberi személy leértékelődése óhatatlanul kihat az egyház belső életére is. Mint szintén Valenziano írja, ennek jele a jogi, bürokratikus szemléletű egyháziság, a formalizmusra hajló liturgia; a kép, a hang, a gesztus funkció-jellegűvé válása. A művészeti elemek legjobb esetben csak illusztrálnak, a kate­kézis elveszítette „müsztagógia-jellegét. Mérhetetlenül fontos lenne tehát – egy­házunk élete, de az egész modern civilizáció védelmében is - újra felfedeznünk az emberi kifejezőeszközök s az ezekhez kapcsolódó művészetek embermentő, sőt Isten-képmás-alakító szerepét, hogy liturgiánk, egyházi közösségünk az emberré válás, a személlyé érlelődés és ezen keresztül az Istennel való találkozás szín­terévé legyen.