Dr. Cselényi István Gábor:

Az egyház, mint jel

Van a feltámadást igazoló történeteknek olyan vonatkozása is, amely egy­házképünket alakítja. Megfigyelhetjük, Krisztus közösség előtt tárja fel megdi­csőült valóságát, ekkor rendeli el a szentségeket is. Olvasmányként főleg az em­mauszi történet szerepelhet. Az egyház a továbbélő Krisztus, az a szeretet-kö­zösség, amelyben köztünk él, itt marad, amelyet Szentlelkével éltet. Az egyház tehát azok közössége, akik megtapasztalják életét, halálát, feltámadását és jelen­létét a maguk életére alkalmazzák. Ahogy a görög szertartás ikonosztázionja látja és láttatja: Krisztus keresztje összegezi mindannyiunk életét, akik meg­próbálják életelvvé tenni a kereszthordozást, Krisztus mindenki felé nyitott sza­badságát.

Bármennyire is alapvető azonban számunkra az újszövetségi Szentírás, jó látnunk, hogy az Úr Jézus nem írni küldte tanítványait, hanem szóbeli igehirde­tésre. Végső soron az Újszövetség az apostoli igehirdetés összefoglalása, lét­a­lapja – Krisztus felhatalmazásából – az ősegyház, ez az „apostolokra alapozott épület, melynek szegletköve Krisztus”. Az egyház nélkül – emberileg szólva – Krisztus tanítása nem maradhatott volna fönn. Az egyház maga a tovább élő Krisztus, amelyet átjár a Szentlélek jelenléte. Az is világos, hogy amikor Krisz­tus arra küldte tanítványait, hogy a „világ végéig” hirdessék tanítását, nem egy­szerűen arra gondolt, hogy ismételgessük szavait, hanem hogy egyháza bele­oltsa azt egy-egy adott kor, kultúra, gondolkodásmód talajába. Ennek tett eleget az apostol-testület, később a püspökök testülete, főként az egyetemes zsina­tokon, és így fogalmazódott meg az egyház hitletéteménye

Ezen a ponton kereshetünk választ arra, melyik egyházat kell magunké­nak tekintenünk? – Világos számunkra, hogy Krisztus nem afféle jelzővel ellá­tott (mondjuk, református vagy katolikus vagy ortodox vagy bármilyen más) egyházat, hanem egyetlen egyházat alkotott, ez Krisztus egyháza vagy Krisztus teste. Ez az egyház önarcképét az egyetemes zsinatokon formálta meg, konk­rétan a nicea-konstantinápolyi hitvallásban ezt az öndefiníciód adta: egy, szent, katolikus és apostoli az anyaszentegyház.

Nos, ezek a jegyek többé-kevésbé meglehetnek a különböző egyházakban, de nyugodtan mondhatjuk, hogy legteljesebben a katolikus egyházban vannak meg. Hiszen, hogy elsőnek az apostoliságot vegyük, az apostoli küldetés min­den fokozata – pápa, püspökök, papok, diakónusok, világi hívek – csak nálunk maradt meg sértetlenül, a katolicitás, az egyetemesség is nálunk a legteljesebb (közösségünk nem is esik szét nemzeti egyházakra), a megszentelődésre is több a lehetőség, a szentségek hetes száma és a szentek tisztelete révén (igaz, utób­biak az ortodox egyházra is érvényesek). Mindez persze nem jelenti azt, hogy a többi keresztény közösségekben nem jelenne jelen számos érték, vagy hogy minden katolikus eleve tökéletesebb lenne, mint bárki más. Az ökumenizmus – a keresztények egység-törekvése – arra a felismerésre épül, hogy a keresztény­ség pluralista formában él tovább, amelyen belül viszont mindegyik közös­ségnek a saját értékeit kell kibontakoztatnia, kamatoztatnia. Nekünk, katoliku­soknak a katolikus örökséget kell tovább vinnünk.

De ha le is szűkítjük a kört, tudnunk kell, hogy a katolikus egyház nem egyenlő saját vezető testületével. A 2. Vatikáni zsinat joggal fedezte fel a világi hívek apostoli küldetését. Minden megkeresztelt az általános papság részese és gyakorlója, a szolgálati papság maga is erre az általános papságra épül. Ezért kapnak oly nagy hangsúlyt a szentségek - legfőképp éppen a házasság szentsége -, amelyeken keresztül mindenki részesévé válik az egyház életfolyamatának. Szintén ezért kerül előtérbe a kézikönyv 2. részében a keresztény család is, a­mely nem más, mint ekkleziola, kis-egyház, éppen az említett általános papság­nak és evangelizációs küldetésnek fontos színtere, és ezért szólunk majd a 3. részben a világiak apostolkodási lehetőségeiről.