Dr. Cselényi István Gábor:

Az élet továbbadása

A bérmálás és az Eukarisztia titkával való egybevetésből kitűnt, hogy belső kapcsolat van a házasság és a papi rend szentsége között is. Mutatja ezt a szentelés és az esketés közti hasonlóság a görög rítusban, ahol mindkettőben szerepel a fogadalomtétel, van anamnézis, pünkösdi elem, a szertartás áldozásban végződik és mindkettőben a vértanúk tropárját éneklik. Így egészen egyértelmű: mind a papság, mind a házas állapot a Krisztusról való tanúskodás szentsége.

Mindemellett a keleti egyház a házasságot és a papi rendet együttesen úgy tekinti, mint az élet továbbadásának szentségeit. A papszentelésben a Krisztust megjelenítő férfi az egyházzal mint az Úr jegyesével kel egybe, hogy Szent Pállal szólva, az evangélium által életet fakasszon (v.ö. 1Kor 4,15). A házasság tanúság­tevő életformáját a család biológiai-szellemi közösségén belül, a papok, püspökök, az egyházközség, illetőleg az egyházmegye lelki-közösségi-kegyelmi egységében élik meg. Éppen mert a házasságot „papi” szolgálatnak, a papságot pedig „szent házasságnak”, az „egyházzal kötött frigynek” (Scmemann) tekinti a keleti egyház, nem lát ellentmondást a nős papságban, tehát abban, hogy házas embereket szentel­jenek pappá. A feltétel csupán az, hogy erkölcsileg feddhetetlen, buzgó hívő legyen és bizonyítsa az elöljáróságra való alkalmasságát, aki ugyanis „házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának” (1Tim 3,5).

A keleti egyház szerint a pap családja a pap lelkipásztori-nevelői munkájának része és próbaköve, ahol kipróbálhatja lelki módszereit és egyben az a lelki bázis, ahonnan mindig erőt meríthet. Családja révén a görög pap mintegy beletestesül az őt környező világba, osztozik hívei gondjaiban, bajaiban. Így talán emberközelibb módon tud szólni a jórészt szintén családban élőkhöz, egyszerre lesz atyja gyermekeinek és egyházközsége tagjainak. A görög liturgia tudatában van a házasság, martirium, tehát áldozatjellegének. Az evangélium azonban nem a terhek lerázására, hanem keresztként való vállalására szólít. Aki tehát a házasságot igazi keresztény lelkülettel éli meg, azt ez a szentség nem távolítja el Krisztustól, hanem éppen közelebb viszi hozzá és így megsokszorozhatja erőit a „nagyobb családért” való munkálkodásban.

Keleten is ismert a papi rend és a nőtlenség összefonódása, az „Isten országáért vállalt szűzesség”. A hagyomány szerinti megoldás az volt a keleti egyházban, hogy a papság tagjai vagy házas emberek voltak vagy szerezetesek, akik fogadalommal is megerősítették nőtlen állapotukat: „A házasság és a szerzetesi élet két különböző és egymás kiegészítő módja annak, hogyan lehet közösségben lenni Isten szeretetével.” (Krisztus közöttünk, 315. o.)

Az egyházi rend legmagasabb fokát, a püspöki ordót a keleti egyház is nőtlenséghez köti. Itt már a keleti egyház is eltér a páli hagyománytól: „A püspöknek egyszer nősültnek kell lennie” (v.ö. 1 Tim 3,2) Tudjuk azonban, hogy a hierarchia fokozatai ekkor még nem határolódtak el annyira, tehát amit az apostol a püspökökről (episzkoposzokról) mond, sok tekintetben később inkább a presbiterekre vonatkozott. A püspöknek egész egyházmegyére atyai gondjai miatt a keleti egyház is kötelezőnek érzi a nőtlenséget, hogy minden adottságával azt keresse „ami az Úré”.

A papi rend és a házasság szentségének „keleti megközelítése” megerősített vallomás Istennek mindannyiunkra kiáradt szeretete mellett.