Dr. Cselényi István Gábor:

Az elkezdődő örökélet

Ez után következik maga a szűkebb értelemben vett keresztelés, azaz a vízzel való leöntés. Ha valahol, akkor különösen itt igaz az, hogy nem csupán külső jelről van szó, hanem olyan valóságmozzanatról, amely magának a keresztségnek a titkát tárja fel. A víz epifánikus valóságát az jelenti, hogy szinte benne sűrűsödik az egész üdvtörténet. A víz a Szentírásban mindenekelőtt maga a kozmosz, az anyag (v.ö. a „vízek” a teremtésnél, amelyekből Isten Lelke formál „rendet”). Ugyanakkor élet és halál jelképe is, hiszen éltet, épít, de rombol, pusztít is. A víznek ez a kétértelműsége megmutatkozik a vízözön vagy a Vörös-tenger történetében is: a bűnösökre büntetést, az igazaknak szabadulást hoz. A jánosi, és főleg a jézusi keresztségben azután a bűnbánat és megigazulás, majd a halál és feltámadás kettősségét is magában hordozza. A víz tehát nemcsak a teremtésnek, de a bűnbánatnak, a megváltásnak, sőt a halálnak-feltámadásnak is kifejezője. Nem egyszerűen arról van szó, hogy itt van egy evilági anyag, ami az egyik szentség „anyagát” képezi, hanem arról, hogy a víz, a maga üdvtörténeti hátterével a megújuló epifánia része lesz, a megszentelés csatornájává válik, a megkeresztelt pedig mintegy alámerül Krisztus halálába, hogy azután felemel­kedjék vele új emberként, a mennyország örököseként. Metabolé, „átváltozás” zajlik itt, az eukarisztiához hasonlóan, de nem egyszerűen ennek a világnak egy másik anyagává, hanem a végső idők anyagává, nem a láthatók, hanem a látha­tatlanok síkján!

Természetesen, legalább ilyen lényegesek a keresztelési formula szavai is: „Kereszteltetik Isten szolgája, N., az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, Amen.” A liturgia szenvedő igealakot használ, ami a szentírási gya­korlatot követve azt akarja jelezni: az igazi cselekvő itt maga Isten. A szentháromságos formát számos szerző így fordítja le: az Atya, Fiú, Szenlélek nevére történik a keresztelés. Mindenképpen a személyes vízkereszt pillanata ez, az első eleven, személyes találkozás a Szentháromság személyeivel. A megkeresztelt az Atyának fia, a Fiúnak társörököse lesz, és Isten Lelke ölei eggyé a többi megkeresztelttel, sőt az üdvözültekkel is. De amint Krisztus vízbe merülése maga is halálra-feltámadására utalt előre, ez a megújult epifánia ugyanígy már személyes nagypéntek és húsvét is, a nagy megváltás-misz­tériumok behatolása egyedi életünkbe, részesévé tesz annak a Szentháromság személyei közt lefolyt drámának, melynek csúcspontja a Fiú áldozata és megdi­csőülése volt, s amelyet azután a Szentlélek kiáradása pecsételt meg. A vízzel való leöntés mozzanata tehát - mint a keresztelés többi eleme is - csak a nagy üdvösségmisztériumok fényében válik érthetővé, a Szentháromság bennünk lakásához, az elkezdődött örök élethez vezet el.

A Krisztusban való újjászületést két további formai elem is aláhúzza. A fehér ruhába (az „igazság köntösébe”) való öltöztetés, amely sok helyütt, sajnos, elmarad, pedig ismét epifánikus vonásról van szó: egész életünk feladata, hogy levessük a „régi embert” és felöltözzünk az „újba”, s hogy - épp a keresztelés húsvéti eredetű „bemeneti éneke” alapján - „Krisztusba öltözköd­jünk”, miután „Krisztusba keresztelkedtünk”. A keresztség tehát felhatalmazás, küldetés, a II. Vatikánum által is hangoztatott királyi papság, Krisztus királyi, papi, prófétai hivatásából való részesedés. A prófétai hivatást, a tanúságtételre való felhatalmazást a gyertya átvétele is megerősíti. Krisztus felszólítása nyomán („Világoskodjatok a ház lakóinak...”) az egyház jócselekedekre küldi tagjait, s ezzel életüket mindenestől eszkatologikus távlatba állítja: „Vedd ezt az égő gyertyát - hangzik a keleti rítusú keresztelés talán legszebb textusa -, és igyekezzél egész életedben a hit és jócselekedetek világosságával tündökölni, hogy mindőn eljő az Úr, az összes szentekkel együtt fényesen léphess elébe és akadálytalanul mehess be az ő mennyei dicsőségének palotájába s együtt uralkodhassál vele végtelen időkön át, amen.” Ismét csak beszédes jelről van tehát szó, a keresztség Kelet felfogása szerint fótizmosz, megvilágosodás, mint ahogy Krisztus megkeresztelkedése is az volt - ezért az egész keresztény élet úgy tekinthető, mint a „világ világossága” hivatásának megvalósítása.

Bár a szertartás menete szerint már itt kellene szólnunk a bérmálásról, folytassuk inkább a keresztelési igeliturgia, azaz az olvasmányok felidézé­sével, hiszen ezek még a keresztség részét képezik. Amit a liturgia eddig epifánikus jelekkel fejezett ki, azt teszik most kifejezetté a szentírási részletek: „Mind, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusban, az ő halálába kereszel­kedtünk” - hangzik fel a Római levél üzenete -, de amint „együvé oltattunk vele az ő halálának hasonlatossága szerint, feltámadásával is úgy leszünk”. Jogos tehát a formai elemek által is sugallt következtetés: a keresztség Krisztus halálának és feltámadásának „hasonlatosságára” történik, még egyszerűbben szólva: Krisztus bennünk végbemenő halála-feltámadása.

Megerősíti ezt a keresztelési evangélium is (a Máté-záradék), amely a feltámadt Krisztus keresztelési parancsát idézi. Az összefüggésből nyílvánvaló: Krisztus azzal lesz jelen a „világ végéig”, a mi életünkben is, ha bele-keresztel­kedünk, ha megéljük halálát-feltámadását, nemcsak a keresztség pillanatában, hanem tanításának befogadásával és megélésével. Íme, újabb mozzanat, mely már a keresztény életre, mint a kereszség szentségéből fakadó, egész életet átfogó folyamatra utal.

A teológiai kézikönyvekből ismert keresztség-képhez hozzátartozik a szentség gyümölcseinek (fructus, res tantum) gondolatköre. Úgy szoktuk mondani, hogy a keresztség eltörli az eredeti bűnt, és a megigazulás részesévé, Krisztus testének tagjává tesz. Biztos, hogy mindez benne van a keresztségben. Mégis helyt kell adnunk Schmemann megjegyzésének: az eredeti bűn csak a természetes halálnak volt kiindulópontja (Róm 5,12). Krisztus azonban attól az örök haláltól is megszabadított bennünket, amit a kárhozat jelentene. S tette ezt a halálnak egy merőben új formájával, az önkéntes haláláldozattal. „Halálának hasonlatossága” tehát sokkal többet jelent számunkra, mint az eredeti bűnnek vagy következményeinek eltörlését: új, krisztusi létformát, azt, hogy nap nap után „meghalunk a bűnnek és élünk Istennek”. Feltámadásának vétele pedig azt, hogy úgy cselekszünk, hogy azzal „Istennek éljünk a mi Urunk, Jézus Krisz­tusban”. A megigazulást sem tekinthetjük statikus adottságnak, ez is örökös küzdelmet feltételez, míg a keresztségben nyert ígéret ki nem teljesedik az üdvösségben. Természetes azután, hogy Krisztus életét nemcsak egyedileg fogadjuk be, hanem egyetlen „testet” alkotunk mindazokkal, akik Krisztusba keresztelkedtek. A keresztség közösségteremtő ereje a keleti lelkiségnek is szerves része.