Dr. Cselényi István Gábor:

Az Eukarisztia „szövegösszefüggései”

A keleti rítus felfogásában - mint ez már a keresztség, bérmálás esetében is előtűnik - a szentségek sohasem értelmezhetők összefüggéseikből kiragadva. Különösen érvényes ez az eukarisztiára. Bár Kelet is ismeri az Oltáriszentség kifejezést, a keleti felfogástól mégis idegen az a gondolat, hogy az Oltári­szentség - az eukarisztikus áldozattól elszakítva - önálló „kultusz” tárgya legyen. Mint tudjuk, a képfallal, sőt függönnyel is leválasztott szentély épp elrejteni akarja, semmint közszemlére tenni Krisztus testének-vérének titkát. Ha az oltáron vagy az oltár fölé felülről lenyúló „kolumbáriumban” ősidőktől kezdve őrizték is az Oltáriszentséget, az elsősorban mint „viaticum”, mint a betegeknek megőrzött szent útravaló szerepelt. Igaz ugyan, hogy nagyböjt alatt különleges szertartással, az ún. előre megszentelt áldozatok liturgiájával hódolunk az Eukarisztia előtt, ez azonban éppúgy üdvtörténeti események megjelenítése közepette történik, mint magán a tulajdonképpeni liturgián, a szentmisében. Az ún. szupplikáció, a közös szentségimádás csak nyugati hatásra alakult ki és terjedt el görög katolikus területeken, de a szentségtartó (cibórium) még ilyenkor is takaróval elfályolozva kerül a hívek szeme elé.

A keleti eukarisztia felfogás tehát elválaszthatatlan az eukarisztikus liturgiától, értelme, rendeltetése csak a liturgia egészéből szűrhető ki. S itt ismét csak csődöt mond az a skolasztikus megközelítési mód, amely szerette volna különválasztani a lényegi és a járulékos, az anyagi és a formai elemeket, amely a pillanatot is szerette volna megjelölni, amikor pl. az átváltoztatás végbemegy. Tévesnek tűnik még az a megfogalmazási mód is, hogy Kelet nem a “szerzés igéiben”, hanem az „epiklézisben”, a Szentlélek leesdésében látja a „formai” mozzanatot. Kelet éppen ezt nem akarja: atomjaira bontani a liturgiát. Felfogásában - ha úgy tetszik - az egész liturgia „metabolé”, átváltoztatás: a felajánlás, a konszekrálás és az epiklézis egyaránt, mint ezt görög katolikus és ortodox szerzők (így Alexandre Schmemann: Pour la vie du monde, Paris, 1969. 38. o.) egyaránt vallják.

Ám magáról az eukarisztikus liturgiáról is csak úgy kapunk teljes képet, ha további összefüggéseit is meglátjuk. Legelső „szövegösszefüggését” az adja, hogy szervesen illeszkedik abba a folyamatba, amit a keresztség és a bérmálás szentsége kezd meg. Igazolható ez mindkét oldalról. A keresztelési szertartásnak még mai formája is világosan tükrözi az „iniciációs szentségek” hármas egységét: a bérmálás előtti imádságban már „a Krisztus testében és vérében való részesedést” is kérjük, bár a szertartás itt bizonyára felnőttkeresztséget tart szem előtt. Az eukarisztikus liturgia pedig szintén még mai szövegében is magában foglalja a hitjelöltek liturgiáját, amely lényegében a keresztelendők felkészítését szolgálta az ősegyházban. Itt külön könyörgés emlékezik meg a keresztségre készülőkről. A pap csendes imában azt kéri Krisztustól: „méltasd őket az újjászületés fürdőjére, bűneik megbocsátására s az ártatlanság köntösének elnyerésére”. A szöveg félreérthetetlenül utal a keleti keresztelési liturgia tartal­mi és formai elemeire.

Az eukarisztia tehát Kelet szemléletében annak a megszentelődési folyamatnak állandósulása, amely a kereszségben, bérmálásban kezdődik el számunkra. S ha az első két beavató szentség főként Krisztus halálából-feltámadásából és pünkösd áldásából részesített bennünket, ugyanezek az üdvtörténeti események válnak újra és újra hozzáférhetővé számunkra az Eukarisztiában, amelynek szintúgy megvannak a maga naypéntekre, húsvétra, pünkösdre mutató összetevői. Az új elem, amit az eukarisztia feltételez, az időbeliség: a keresztény ember időben szétbontva éli meg Krisztus megváltását, ezért nem elég, mondjuk egyszer vennie magához Krisztus testét-vérét. Az egész életen át számtalanszor ismételt liturgia „kegyelmi előmenetelhez” segít, „hitben és lelki bölcsességben”, a Krisztus-misztériumok egyre mélyebb átélésében.

De az eukarisztia vonatkozásban áll a többi szentséggel is. Magában foglal a bűnbánattartásra mutató szempontokat, így az ekténiák állandó témája „bűneink és vétségeink” bocsánata és elengedése”. A liturgiának van gondja a kenetre váró betegekre is: „A betegeket gyógyítsd meg, mert te vagy lelkünk és testünk orvosa” - mondja a Miatyánk utáni csendes ima. A nagybemenet előtti papi ima pedig egyértelműen megmondja, hogy csakis föl­szentelt pap mutathatja be az Eukarisztikus szolgálatot: „Szentlelked erejével tégy alkalmassá engem, ki az áldozópapi rend kegyelmével felruházhattam, hogy ezen szent asztalod előtt álljak s feláldozzam szentséges és szeplőtelen testedet és drága véredet”. Az is kitűnik azonban a liturgia szövegéből, hogy ez a szolgálat nem szakítható ki a közösség egészéből: a pap maga is „bűneiért és a nép vétségeiért”, végül is az egész emberiségért „szolgál”. S ha a liturgia közvetlenül nem is utal a házasság szentségére, mégis jó tudnunk, hogy az esküvő szertartása valamikor az eukarisztikus áldozat része volt, amit több szerkezeti eleme (mint pl. kezdő-áldása) tükröz még ma is. Az eukarisztia tehát lényegében mindegyik szentséggel szoros kötésben áll, végül is annak a megszentelődési folyamatnak része, sőt talán legdöntőbb mozzanata, melyet a szentségek jelentenek keresztény életünkben s melyben egyre inkább „Krisztusba” öltözködünk.

Épp az időelem kapcsolja azután az eukarisztiát az egyház liturgikus életének tágabb áramkörébe. Az eukarisztikus liturgia szervesen ágyazódik a „nap megszentelésének” körébe. Lényegében minden nap az „előző napon” kezdődik, az alkonyati és esti zsolozsmával, majd a tárgyi napon a reggeli istentisztelettel és az imaórákkal folytatódik, ezek az üdvösségtörténetet idézik fel a maguk szimbólum-rendszerével, afféle „ádventet” jelentenek annak a teljességnek a felidézése előtt, amit a szentmise jelent. A nap megszentelésének köre azután maga is tovább mutat a hét nagyobb ciklusára, ahol a vasárnap a húsvét, a többi nap ennek előzménye és kiteljesítése, ez a ciklus pedig még tovább mutat a liturgikus év tágabb sugarú körére, amelynek keretében - a keleti szertartásban szeptember 1-jével kezdődően - minden évben újraéljük a nagy üdvtörténeti misztériumokat: karácsonyig főleg az ószövetségi előzmé­nyeket, húsvétig és mennybemenetel ünnepéig a Jézus-történetet, pünkösdkor a Szentlélek kiáradását, a liturgikus év további része pedig „pünkösd utáni” idő, amely mintegy átcsap a következő egyházi évbe is, s amely azoknak a titkoknak a feltárulása, melyeket Krisztus megváltása és a Szentlélek megvilágítása hozott meg számunkra. Az évek egymásba folyó vagy inkább egymásra épülő körei így arra képesítenek bennünket, hogy egyre inkább behatoljunk hitünk titkaiba, egyre inkább bekapcsolódjunk az üdvtörténet - most már bennünk is zajló - sodrába. Az eukarisztikus liturgia végelemzésben ezt a folyamatot sűríti egyetlen szertartás keretébe, „sejtszerűen” foglalja magába az üdvtörténet megélésének mindezeket a formáit.

Az eukarisztikus liturgia további kontextusát jelenti, hogy a „szavak liturgiája” ezernyi szállal kötődik a templombelső, az ikonográfia, a litur­gikus mozgás, -öltözékek „metakommunikációs” rendszerébe. Csupán utalni szeretnénk rá: mindezek maguk is a keleti liturgia szerves részei, s ugyanabba az áramkörbe kapcsolnak bennünket, mint a szavakkal végzett liturgia. Ezek a szűkebb és tágabb összefüggések segítenek feltárni a keleti szertartású euka­risztikus liturgia belső tartalmát.