Dr. Cselényi István Gábor:

Az ószövetség forrpontjai

A Szentírás megismerését az Ószövetséggel kell kezdenünk, hiszen ez „pajdagógosz”, Krisztushoz vezető a modern szentírásértelmező kezében is. He­lyesnek tűnik azonban, ha nem a teremtéstörténet felidézésével kezdjük a Biblia tartalmának feltárását, hanem a szövetségkötés gondolatával, hiszen a mai bibli­kusok meglátása szerint „előbb volt” a szövetség megtapasztalása és a szentírók csak ezután vetítették vissza a múltba ezt az alaptapasztalatot: ha Isten „velünk van”, akkor együtt volt az emberrel, a világgal, léte legkezdetétől.

A szövetségkötés első fázisaként érdemes felidéznünk Ábrahám művét. A Ter 12,1-4 közli meghívását. Ábrahám, a hit példaképe, elindul, hogy oda­hagyja régi életét, és nekiindul az ismeretlennek. Az exodus (kivonulás-) élmény alapformája ez: Isten jelenléte, hívása alapvetően megköveteli a jövő felé for­dulást, a jól ismert dolgok biztonságából való kitörést.

Ábrahám istenélménye kapcsán érdemes egy kis önreflexiót is végeznünk hitjelöltjeinkkel. Az önmagunkkal és világunkkal való szembesülés bennünket  is elvezethet az istenismeretig. Utalhatunk az egyéni tapasztalás útjaira. Az a­lapvető világnézeti kérdés - felfogásunk szerint - nem az, az anyagi lét vagy az emberi tudat-e az első, hanem az egyik is, másik is „megáll-e a saját lábán”, megmagyarázza-e önmagát. Ábrahám élményét ma is magunkévá tehetjük. A „célpont”, az abszolút nem található meg sem az anyagvilágban, sem az emberi belsőben. Az ember csak az „Istenné válás vágya”, ahogy Sartre kifejezte, és az anyag sem több. Az igazi Távlat tehát több az embernél és világánál is. Utalha­tunk itt (a már jelzett) belső, egzisztenciális érvekre is: végességünk megtapasz­talására, melyet a mindenség nevében mondunk ki, harmónia-élményünkre, amely a „rendet Tervező” után kiált. Ábrahám jövő felé fordulásában pedig saját, végtelen utáni vágyunkra ismerünk. Életünk örökös kilépés a nagy Ismeretlen, Isten felé.

A katekézis során természetesen elidőzhetünk egy-egy részletnél is, mint Ábrahám áldozata, a pátriárkák életsora. Most a szövetségkötés csúcspontjára, Mózes korára fordítsuk figyelmünket. Mindabban, amit örököltünk az Ószövet­ségtől, rendkívül lényeges az az új Isten-név, amelyet Mózes kap az égő csipke­bokornál: a Jáhve-név. A klasszikus teológia a görög „ho Ón”, a Létező szót hallotta ki ebből a szóból. Isten magától-valóságát, létteljességét igazolta belőle. A Szentírás mai értői szerint Istennek népével való eljegyzettségét fejezi ki in­kább: „Én vagyok az, aki (mindig) veletek leszek”. Ígéret-jellege, jövő-tartalma van ennek a szónak. Ezért beszélhet úgy Karl Rahner Istenről, mint abszolút jö­vőről. Isten - Jövő az ember, az emberi történelem számára is. Ábrahám élmé­nye fogalmazódik meg itt teljesebb fokon.

Rendkívül lényeges mai istenképünk formálásában az exodus, az egyip­tomi fogságból való kivonulás, a pászka-esemény is. Ez az az alapélmény, amire az Ószövetség népe minden húsvétban újra és újra lángoló lélekkel emlékezik vissza, mert ebben megtapasztalta, hogy Isten jelenléte szabadulást jelent az em­ber számára. A pászka-esemény az első kézzel fogható bizonyíték a Jáhve szó­ban kapott ígéretre.

Ez ismét csak olyan pont, amelyet érdemes az egyéni átélés síkját kiszé­lesítenünk. Önmagunk túlhaladása mindennapi alaptapasztalatunk. A létezés, a heideggeri „existentia” nem más, mint örökös ex-tázis, kilépés. Létünk legbelső vonulatát tárja föl tehát számunkra a mózesi szabadulás. Isten jelenléte felsza­badít, a szabadság megvalósítására sarkall. Különös jelentősége van ennek az alapélménynek a modern valláskritikák korában, amelyek Isten jelenlétét az emberi szabadság béklyójának látják.

Mózes története kapcsán érdemes utalnunk a Tízparancsolatra is, hiszen legtöbbször első gyónásra való felkészülésről is szó van a kiindulópontul vett lelkipásztori helyzetben. Igaz, rögtön megjegyezhetjük, elsősorban az Újszövet­ség szeretetparancsát kell számon kérnünk önmagunktól, de jó áttekintenünk a Tízparancsot is, hiszen azt tárja elénk, mi következik abból, hogy van Isten - mit kell tennünk Isten és az emberek szeretetéért. A Tízparancs világosan foglalja össze azokat az érték-tömböket, amelyekre az emberi élet épül: vallásosság (I-III. parancs), az élet-egészség (V. parancs), a szerelem-házasság-család (IV., VI., IX. parancs), anyagi javak (VII., X. parancs) és erkölcsi javak (VIII. parancs). Jegyesoktatásról és házasok továbbképzéséről lévén szó, külön is ki szeretném emelni: íme, annyira elsődleges a család létünk alapprogramjában, hogy az Úristen a parancsok csaknem egyharmadával körülbástyázza, védi, dédelgeti, ugyanannyival, mint az Isten-szolgálatot!

Miután főbb vonalakban vázoljuk a hitjelöltekkel Izrael további történetét - és itt analógiát jelenthet történelmünkből a honfoglalás, a királyság megalapí­tása, az ország részekre szakadása -, a próféták korában térhetünk ki a terem­téstörténetre, hiszen prófécia ez is, látomás, de nem a jövőről, hanem a múltról, a kezdetekről. A teremtés leírását csak úgy értjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy a nép már megtapasztalta Isten hatékony jelenlétét saját történelmében, ezért látja meg ittlétét a múltban is. Mai világlátásunk szintjén is meg kell próbálnunk felidézni ezt a jelenlétet.

A Teremtés könyve kapcsán számolnunk kell azzal az alapvető nehézség­gel, hogy a mai olvasó számára éppen ez a könyv jelenti talán a hit befogadásá­nak egyik legfőbb akadályát - a hétnapos teremtés, az ember agyagból gyúrása, az édenkert. Feltétlenül rá kell tehát mutatnunk a vallási mondanivaló és a mű­faj (az elbeszélő jelleg) különválasztására: rá kell mutatnunk, mi írandó a korabeli kifejezésmód számlájára, és mi a ma is érvényes mondanivaló: például az anyag teremtett volta, az ember hivatása, a házasság-eszmény. A teremtés szépségét zsoltárokkal is szemléltethetjük, például a 104. zsoltárral, és ezen a ponton már rá kell vezetnünk hallgatóinkat az imádságra, a teremtettségnek kö­tetlen szavakban való kifejezésére.

Szólnunk kell aztán a prófétálás másik irányáról, a jövő felé fordulásról is. Az egész Ószövetségben végigvonuló jövővárás kap itt konkrét formát, az Emmánuel, a velünk-levő-Isten, vagyis a Messiás formájában. Nemcsak azt kell kimutatnunk, hogyan teljesednek be az egyes jövendölések Krisztusban, hanem elsősorban azt, hogy Istennek az az ittléte, felénk fordulása, amit megvalósított az Ószövetségben, Krisztusban, az ő emberségében lesz majd teljessé. Utalnunk kell azonban a próféták másik nagy szerepére is: arra az örökös kritikára, amellyel saját kortársaik, ha kell, a királyok ellen is fordulnak. A jövő várása  szüntelenül  kritikára sarkall, szembesít ön­magunkkal.

Az Ószövetség gerincének felidézése alapján tehát ezt az egységes képet kapjuk. Isten köztünk van, párbeszédbe lépett az emberrel, emberré teszi, sza­badságot, jövőt ígér neki, jelenlétéből az következik, hogy elkötelezzük ma­gunkat a szabadság, a több-emberség mellett. Nem alázza le, hanem felsza­badítja, naggyá teszi az embert.