Dr. Cselényi István Gábor:

Belépés Isten országába

Bár a keresztelés-bérmálás liturgiája a keleti rítusban felnőtt embert tart szem előtt, az idők folyamán kialakult néhány olyan mozzanat is, amely kife­jezetten a megkereszelt gyermeket, illetve szüleit érinti: ezeket foglalja magába az avatás szertartása. A szülőasszonynak eredetileg a születést követő negyvenedik napon kellett erre a szertartásra felmennie a templomba (Krisztus „bemutatásának” mintájára), manapság a keresztelés végén szokta átvenni a gyermeket, s ekkor kapja a kifejezetten neki szóló áldást. A szertartás mögött kétségtelenül ott rejtőzik az Ószövetség felfogása, amely tisztátalannak tekin­tette a szülő nőt. De ismét többről van itt szó. A „kapcsolódási pontot” Krisztus életének párhuzamos eseménye jelenti. A megkereszelt együtt fog növekedni Krisztussal, maga a növekedés is kegyelemforrás lesz számára. Amit az öreg Simeon valaha Krisztusra vonatkoztatva mondott el - a népek világosságára, népe dicsőségére jött - az - ha nem is akkora érvénnyel, mint rá - a megke­reszteltre is igaz: ő is részesül a világ világosságának már jelzett hivatásából, a Fiú örököstársává, megváltásának munkásává válik.

Fontos mozzanata a szertartásnak az is, hogy a gyermek és anyja, sőt az egész család együtt lép a szentély ajtaja elé. A megkeresztelt nem elszigetelt „egyed”, hanem egy család tagja, még csak nem is vérrokonaié, hanem az egyházé mint közösségé, s azon keresztül az emberiségé, amelynek üdvtörté­netébe immár személyesen is bekapcsolódott. Simeon énekének felidézése alatt a pap belép az újszülöttel (lány esetében a külső, fiú esetében a belső) szentélybe, esetleg körbe is jár vele az oltár körül. Itt mint a görög rítus több más szertartásában is, maga a bemenet, a belépés válik epifanikus jellé - azaz épp azt segíti átélni, hogy a keresztség - az Isten országába való belépés szentsége. A belépés, a vonulások ismételten azt sugallják: ami itt történik, az egyszerre „szombat”, a régi világnak „vége”, és már „vasárnap”, az újnak kezdete. A keresztséggel és a Szentlélek erejével induló keresztény élet az „örök életnek kezdete”. Nem statikus tény csupán, hanem eleven dinanizmus, mely a betel­jesedett örök élet felé hajt előre bennünket. Bárcsak napi életünk is vissza tudna valamit tükrözni ebből a teljességből és ebből a húsvéti örömből!