Dr. Cselényi István Gábor:

Bizánci nyomok a magyarországi görög katolikus rítusban

A teológiai esztétika szempontjai különösképpen érvényesek a keleti litur­giára. Aki kicsit is ismeri a görög szertartást, annak az lehet a benyomása, hogy a görög liturgia - aranysújtásos ornátusaival, a liturgia koreográfiájával, iko­nosztázionjával, vox humana-jával - valamiféle időutazás keretében a késő ókori Bizánc világába röpíti el. úgy is mondhathám, rítusunk - minden deformálódás, eset­leg latinizálódás ellenére - nemcsak hogy nyomokban hordoz bizánci elemeket, de egyenesen helyszíni közvetítés Bizánc első keresztény századaiból.

Élő patrisztikai szövegek: Az első, szembetűnő bizánci mozzanat mindaz, ami a szertartásokban, a liturgikus szövegekben megjelenik. Nincs még egy olyan vallási közösség, amelyben ilyen mértékben szólalnának meg ókori klasszikusok, régi korok írói, mint rítusunkban. Keresztény közösségekben felolvasnak, idéznek bibliai igéket, filozófiai felolvasó üléseken idézgetik Arisztotelészt vagy Plátónt, de hogy ókori szerzők szövegei alkossák magát a rítust, ez egyetlen vallási közösségre sem jellemző. Márpedig az év nagy részében Aranyszájú Szent János, egy évben tíz alkalommal Nagy Szent Bazil szövegeit olvassuk, sőt énekeljük végig, reggel és alkonyati zsolozsmánkban pedig Szíriai Szent Efrém, Szent Szofrón, Damaszkuszi Szent János szólalnak meg, vagy Rómanosz Melodosz kér szót (Akathisztosz Himnusz). A hazai görög katolikus rítus - az ortodox egyházzal e tekintetben azonos módon - a IV-VIII. század bizánci irodalmát jeleníti meg, mindenestől poszt­bizánci jelenség.

Teológiai örökség: A liturgikus szövegek még mélyebb rétegekre utalnak. Mint már többször idéztük, - lex orandi est lex credendi. A textusok tehát a hit, a teológiai gondolkodásmód kifejezői. Épp ezért érdemes rekonstruálnunk, milyen teológiát körvonalaznak liturgikus szövegeink. Nem hiába mondogatják a kívül­állók, a görögök „hányják magukra a keresztet”. A kresztvetés pedig, mint tudjuk, trinitárius hitvallás. Liturgiánk tele van szentháromsághitet kifejező formulákkal, így ún. „fennhangokkal”, áldásokkal. Ha van unitárius egyház, akkor van trinitárius is, és ez éppen a görög rítus. Liturgiánk a Szentháromság oikonomiajának, üdv­gondozásának megvallása.

Mindebből ekkléziológia és antropológia is levezethető: a Szeretet-Istennek csak a szeretetben élő ember lehet a képmása. Ezért mondjuk a Hitvallás előtt: „Szeressük egymást, hogy egyetértőleg valljuk a... Szentháromság”. Hogy csak a nagy teológiai csomópontokra utaljak, számos kiágazása van ennek a keleti teológiának: az isteni személyek alapján út nyílik a perszonalizmus felé (Congar, M.-J., La deification dans la tradition spirituelle de l”Orient. In: La vie spritituelle. No 188. 1. Mai 1935, 107.o.), az oikonomia hangoztatása nyomán az üdvtörténeti teológia felé, amely a Szentírás élő üzenetére épül, s új üdvösség-eszme felé, amely teózist, az isteni és az emberi egyesülését, átistenülést feltételez.

Bizánci gondolkodásmód: De megjelenik a bizánci gondolkodásmód abban is, hogy rítusunk egész emberben gondolkodik. Ezen a ponton is előtűnnek a bizánci jegyek a nyugati gonlkodásmóddal szemben. Míg Nyugat - ami alatt most elsősorban a nyugati katolicizmust értem - racionalizmusra, intellektualizmusra hajlamos, ahol éppen ezért a művészetek mint a képábrázolás, legfeljebb csak az illusztráció szerepét töltik be, vagy míg a protestantizmus a kifejezési eszközök közül kizárólag a verbális, igei elemre szűkíti be a vallásos élmény körét olyannyira, hogy - a zsidó vagy mohamedán képábrázolás-tilalomhoz és a képrom­bolás eljárásához hasonlóan - száműzte templomaiból a vizuális elemet, az emberi képmást, addig Kelet mind az öt érzékével meg akarja ragadni, és nem statikusan, hanem mozgásában nézi az embert, ezért beszélhetünk nemcsak a szó, hanem az ének, a kép, a tér, a mozgás, sőt az illat és az ízlelés liturgiájáról is, s egyáltalán, a ráció mellett az érzelmek és az akarati ráhangolódás elemeiről is. Ami az ember­képet illeti, Kelet sohasem csupán lélekben gondolkodik, hanem egész emberben, aki test és lélek. És persze szellem is, ami a szív bibliai képe alapján az ember hüposztatikus, személyi középpontja, ami már nyitott az isteni felé is.

Az érzékek liturgiája: Vegyük sorra az egyes érzékeket. A biblia első­sorban valóban a verbális-auditív elemre, a szóra épül, kinyilatkoztatás, ige akar lenni, a görög-római kultúrával szemben, amely theorei-ra irányul, szemlélni akarja az istenit. A bizánci keresztény kultúra e kettő összeházasodását hozta, tehát a hall­ható elem mellett szerepet kapott a vizuális teológia is, ami az ikonok világában valósult meg. Kelet persze megtalálta ennek a vizualitásnak a szentírási gyökereit is. De nemcsak Kelet ismeri fel, hogy már az Ószövetség is érzékeli az Isten és ember közti párbeszédnek ezt a módját. (v.ö. Buber, M., Dieu Vivant, Cerf. Paris, 1951, volt. 2,16.)

Az Ószövetségben a név fogalma, az égő csipkebokor, a frigyláda kerub-szárnyai előképei a képábrázolásnak. Majd Krisztus maga oldja föl a képábrázolási tilalmat, hiszen a láthatatlan Isten képmása. Ezért kaphat szerepet az eikon, az ikon Kelet liturgiájában: az istenit nemcsak szavakkal, hanem színekkel, vonásokkal, képpel is tükrözni akarjuk. Az ember képmása, ezért az embernek magának is ikonná, képpé kell változnia. Kár, hogy hazai rítusunk ebben a vizuális teológiában kevés értéket tud felmutatni.

Vizuális elem a tér liturgiája is. A keleti templom architektúrája - előtér, hajó, szentély -, mely az üdvtörténet összefoglalása, maga is azt sugallja, hogy életünk célja az isteniben való részesedés. Kár, hogy hazai rítusunk a keleti templomépítészet közvetítésében eléggé szegényes.

Kelet azonban a teret nem statikusan nézi, hanem mozgással is ki akarja tölteni. Épp ezért beszélhetünk a mozgás liturgiájáról is. Az a bevonulás például, amivel az esküvői szertartás kezdődik, maga is beszédes: szintén az ember üdvtör­téneti előrehaladását vetíti elénk, azt, hogy lényegében folyton úton vagyunk Isten országa felé. De ugyanígy az eukarisztikus liturgia körmenetei - a kis- és nagybemenet -, a templom körüli körmenetek jelesebb ünnepeken, búcsúkon mind-mind ezt a homo viator-jelleget fejezik ki, eszchatologikus tartalmúak.

Beszélhetünk az ízlelés liturgiájáról is. „Vegyétek és egyétek, ez az én testem” - mondja maga Krisztus az átváltoztatás, a szerzés igéiben. „Ízleljétek és lássátok, mily édes, mily jó az Úr” - énekeljük az előszentelt áldozatok liturgiáján, és valóban, az áldozás Isten jóságának megtapasztalása.

Megjelenik a szaglás, az illat liturgiája is, az előszenteltek liturgiáján, ahol így énekelünk: „Igazodjék föl az imádságom, mint a tömjénfüst, a te színed elé”. A tömjénfüst itt és más szertartásainkon valamiképpen tényleg imádságunk szárnyalásának megjelenítője.

Szerepet kap a tapintás is: megcsókoljuk szent könyveinket, főleg az evangéliumos könyvet, ami számunkra valamiképpen maga Krisztus. „Tapintsatok meg és lássátok, hogy én magam vagyok - mondja nekünk a Feltámadott -, hiszen a léleknek nincsenek húsa és csontjai.” És csókkal illetjük egymást is a liturgia felszólítására: „Szeressük egymást!” Valahonnan innen nő ki a máriapócsi „értetkőzés” is, még ha ez furcsa is egy-egy kívülálló számára, vagy erről beszélnek az agyoncsókolt tetrapodok régi templomokban. Az evangélium- és keresztcsókolás megjelenik zsolozsmánkban, sőt utóbbi temetéseinken is. Tamással együtt testi közel­ségbe szeretnénk kerülni a Feltámadottal és új világával.

És természetesen jelen van rítusunkban a verbális elem, a szó liturgiája is. Nemcsak szentírásrészletek felolvasása formájában, nem is csupán igehirdetés alakjában - olyannyira, hogy egy liturgián kétszer áldozunk: az ige-liturgiában az ige befogadásával, az áldozat liturgiája keretében az eukarisztikus áldozat vételével -, hanem jelen van úgy is, mint ének. Egy Nagy Szent Bazilnak tulajdonított mondás szerint: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik”. Erről az elemről külön is szeretnék szólni, mert hazai rítusunknak éppen ez a legkevésbé ismert területe, viszont itt találhatók a lehatározottabb bizánci jegyek.

Mindezek alapján sajátos teológiai esztétika rajzolódik ki. A görög gondolkodás kalogáthiája tovább él rítusunkban, hiszen a szép és a jó együtt fejti ki hatását, mindkettő az Abszolútum képmása és vetülete. A szépség egyfajta theophánia, istenjelenés, az isteni őskép visszatükröződése. (A szépség theofániájáról v.ö. Nazianzi Szent Gergely, Epiphania. Patres Graeci, 36. kötet,  365/a.) A kép, a hang, az íz, az illat, a tér, a mozgás, a testi mivolt jelenlét-hordozó. Olyan, mint az eukarisztia: hordozza, színek mögé rejti az isteni jelenlétet.

Bizánci hatás van jelen énekeinkben is. Énekrendünk igen erős bizánci hatást mutat. Szövegeink mellett talán itt található a legtöbb bizánci elem. Nem annyira dallamok közvetlen átvétele formájában, hanem énekrendünkben, rítusunk zenei logikájában.