Dr. Cselényi István Gábor:

Eukarisztia és ünneplés

A szentségi élet csúcspontját az eukarisztia jelenti, mind keleti, mind nyugati (zsinati) szemmel nézve. Most, még az elméleti megfontolások előtt, mindenekelőtt az élmények oldaláról szeretnék közelíteni az eukarisztiához, mintegy arra a kérdésre keresve választ: hol is van a helye a szűkebb és tágabb értelemben vett liturgiának életünkben?

Korunk lelkiségét váratlan fordulatok, irányváltások jellemzik. Az utolsó években végbement változást kitűnően érzékelteti Harvey Cox munkássága. Első könyveivel az „evilági város” prófétájának bizonyult. Nemcsak elfogadta az elvilágiasodást, de meg is követelte a modern hívőtől, hogy az evilágivá vált, minden „szenttől” megszabadult környezetbe illeszkedjék. Utóbbi években azonban váratlanul kiáll a ritusok, ünnepek embermentő jelentősége mellett. Városában cirkuszi porondnak beillő teret épít, melyen egzotikus szertartá­soknak hódolnak, keresik mindazokat a szakrális formákat, amelyek a történelmi múltban jellemezték a kereszténységet, sőt azok körén kívüli ritusokat is felelevenítenek. Cox amellett tesz hitet: éppen az evilági város „profán” közege követeli meg, hogy a fogyasztói társadalom egyhangúságából utat törjünk a „szent” felé, szabad teret engedve közben a teremtő fantáziának is. Ünnepre, az öröm „kifejezésére” van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük lelki egyensúlyunkat, hogy az alkotó szabadság e sajátos formáján keresztül megéljünk valamit a teremtő Isten „játékából” és szabadságából (v.ö. Fétes et saisons, 1973/7.).

Nemigen szabad Cox „pálfordulásában” egyedi esetet látnunk. Útja sokak lelki fejlődését tükrözi. Sőt talán általában is elmondhatjuk a kor emberéről: a végletek keresése - a merő tagadás vagy a száraz, egyoldalúan racionális vallásosság - után egyre inkább fölébred benne a vágy a bensőséges ünneplésre, az egész embert eltöltő örömre. A liturgia - Jürgen Moltmann szavával - „felszabadító ünnep” (Das befreiende Fest, Concilium 1974/február, 120. o.). Termelés és fogyasztás egyhangúságában tehát valóban a felszabadulás, felüdülés, a kiemelt tartalmú szabad idő lehetőségét kínálja a modern ember számára.

Cox szélsőségesnek tűnő - de nagyon is mai - kísérlete arra is rádöbbent bennünket: egyáltalán nem biztos az, hogy a modern embert csak modern esz­közökkel - elektromos gitár kísérte misével, erősítőkkel és hangszórókkal aláhúzott énekkel - lehet az ünneplésre elsegíteni. A hagyományos, akár a leghagyományosabb - az ókori kultúrkörből származó - liturgia-forma is ugyanolyan alkalmas erre, sőt még inkább ellenpólust teremt a mindennapi környezettel szemben. A feszültség csak látszólagos a kor és a régiesnek ítélt rítusok között. A liturgiák - éppen mert egy-egy adott kor termékei -, teljesen „ingyenesnek” ható jelképeikkel, kifejezési eszközeikkel a teremtő szabadság különösen egyedülálló formái, tehát csak felfokozzák azt a hatást, amely bennük, mint a felszabadító ünnep lehetőségeiben rejlik.

Ezt bizonyítja a bizánci szertartás iránti megújuló érdeklődés, főváro­sunkban vagy más nagyvárosokban is. Mint e rítus áldozópapja, személyes tapasztalatként vallhatom, hogy az a sajátos feszültség, melyet az antik forma és a modern hívő találkozása teremt, nem rontja le, hanem felerősíti a liturgia élménykeltő erejét, nap nap mellett ünneppé teszi az „isteni liturgiát”. Ez a találkozás a szentírás-olvasához hasonlítható. Múltba tekintek, hogy a jelenben tudjak cselekedni és a jövőbe lássak. Nemcsak a teremtés „alfája” felé nyitja meg létemet, hanem - és másik alapvető szempontját ez adja - Krisztus műve nyomán a világ végső jövője felé való kitárulás is: az emberi szabadság „omega-pontjának” előre-átélése.

A görög szertartású liturgia és liturgikus év néhány vonásának elem­zésével szeretném igazolni, hogy a biblikus-ókeresztény kor világát idéző szertartás - és nyilvánvalóan hozzá hasonlóan bármely más eredetű liturgia is - keresztény öröm forrásává és kifejezőjévé, örömünneppé válhat számunkra. - Nem az egzotikusra - az aranysújtásos ruhákra, a tömjénezésre, az oltár körüli mozgás „koreográfiájára” - szeretném fordítani a figyelmet, hanem tartalmi vonatkozásokra.