Dr. Cselényi István Gábor:

Lelki közösség

A házasság lelkiségét semmiképpen sem képzelhetjük el valamilyen individualista lelkiség keretében. A házasság eleve kölcsönösségre, együttességre, közösségteremtésre irányul, a szó legteljesebb értelmében „kisközösség”, annak lényegi jegyeivel (szolgáló jellegű, testvéri közösség). (Cserháti J.: Az egyházi kisközösségek teológiája, Vigilia 1981/3. 151. o.) A házasság keresztény tartalmának kutatása közben ezért bukkant elő már eddig is számos olyan kép, amely erre a belső lelki közösségre utalt: mint az „egy testté lesznek”, a „kis-ország” képe. S közösséget feltételez a fejezet alapgondolatát képező szentírási kép is: a Krisztus-egyház párhuzam. A házasság pontosan „az a kettő vagy három”, ahol jelen van Krisztus” (Alexandriai Kelemen). Sőt mivel a „Krisztus titokzatos teste” kép (pl. a szőlőtő példázatának tükrében), maga is tovább utal Isten belső életére (v.ö. Jn 17,21), ezért az egyház, és sejtje, a házasság is, végső soron a Szentháromság egyik vetülete: „egy természet több személyben”, ahol a személyek - ősképéhez hasonlóan - egymásban, egymásért, egymást kölcsönösen áthatva (circumincessióban) élnek - vagy ha nem, egyáltalán létre sem jön keresztény házasság.

A történelem tanúsítja: a keresztény házasságkép könnyen elbillenhet a tárgyi szempontok felé, a személyesség rovására. (Evdokimov: i. m. 70. o. T.G. Belmans: Le sens objectif de l”agir humain, Roma 1980. 292. o.) Pedig, ha valahol, a házasságban jogos a perszonalista megközelítés: mind a férj-feleség, mind a szülő-gyermek viszony csakis a zárt egyediségen túllépő, a másik felé megnyíló én, a „mi-személy” (Kasper) keretében érthető. Sajátos megpecsételése ennek az önátadásnak a gyermek, aki a két megnyílt én egybefonódásának gyümölcse, mintegy szeretetegységének ontológiai kifejeződése. Így rajzolódik ki, előbb a házasok kölcsönös önátadásában, majd kialakuló családközösségükben a Szentháromság életfolyamatának mása, sőt bizonyos fokig belső átélése, hiszen itt is érvényes: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélekkel” (Róm 5,5)

A Szeretet-Isten jelévé válni - ez a végső szó, amit mondhatunk a keresztény házasságról. Megélni, hogy a lét legmélye szeretet, hogy a lét „nászszerkezetű”: (Prenna: i. m. 40.) kitárulást feltételez a szeretet adó és befogadó között, ennek a magasztos hivatásnak megfelelni azonban korántsem könnyű. Az eszmény és valóság közti szakadékot ezen a ponton is csak Krisztus, illetve a vele megélt kapcsolatunk képes áthidalni. „Krisztus él énbennem” (Gal 2,0) - foglalja össze Szent Pál a Krisztus-hit alapélményét. Az éniségről való lemondás, a másik szolgálata, a házi „kisközösség” megteremtése csakis úgy lehetséges, ha a „Krisztusnak teszem” és a „krisztusi módon teszem” lelkület idegződik belénk. Krisztus papi, szolgálattevői funkciójának örökléséről van tehát szó: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből” (Ef 5,24).

Közösségalkotó hivatásával a házasság szentsége a papi renddel is érintkezik. XII. Pius szerint „a házasság szentségi méltóság tekintetében a papi felszentelés nagyszerűségével ér fel”, (Idézi D”Heilly: Amour et Sacrement, Lyon 1963. 63. o.) elsősorban a nevelői szerepkör miatt: „Két szentség, két atyaság, amely kölcsönösen kiegészíti egymást, íme, ezt gondolja az egyháza papságról és a házasságról” (uo.). Ezt a szempontot a 2. Vatikáni Zsinat is visszhangozza: „A Szentlélek kenete által szent papsággá lesznek, hogy lelki áldozatot mutassanak be, és hírdessék annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára.” Nincs tehát olyan tag, akinek ne volna része az egész test küldetésében. (LG 10.)

Ortodox lelki írók ezen a vonalon lépnek tovább, amikor „házas papságról” (sacerdoce conjugal), azaz a házas állapotról mint papságról beszélnek. ( SchmemannI i. m. 144. o., Evdokimov: i. m. 242. o.) Számomra, görög katolikus lelkipásztor számára a kétfajta „papság” egybekapcsolódása napi adottság. Keleten liturgikus szövegekben is kifejeződik ez a párhuzam: éppen esküvőn és papszentelésen hangzik fel a tanúságtevők (mártírok) éneke. Nemcsak formai hasonlóságról van szó. A kétfajta szolgálat (diakónia): a családon belüli és a helyi egyház családján belüli - egyaránt szeretetszolgálatot követel. De mindkettőre érvényes a krisztusi elsőség törvénye is: az elsőség sem itt, sem ott nem jelentheti a „fölébe kerekedés” felsőbbségét, csakis többletvállalást. Ami pedig egyáltalán nincs nemhez kötve. Amit tehát Szent Ágoston a családapáról mond („a család püspöke”), mai családképünkkel sokkal inkább úgy fejezhető ki: a házastársak egymásnak és gyermekeiknek lelkipásztorai, (AA 11.) kegyelemközvetítők és igehirdetők egymás számára.

A házasok igeszolgálata nem valamiféle „házi prédikációk” bevezetését jelenti, hanem a hitről való elbeszélgetést. Ha valahol, akkor a házasságban nélkülözhetetlen a párbeszéd, általában is, és vallásos dolgokról is. Még az együtt imádkozásnál is döntőbb, hogy a házasok el-elbeszélgessenek házasságuk problémáiról, hitükről, s ebbe az elbeszélgetésbe bevonják gyermekeiket is. (M. Dirsk: A vallásos párbeszéd házastársak között és a családban, az Élet kettesben c. kötetben, 145. kk.) Ezt lehet azután közös szentírás-megbeszéléssé, együttes lelkiismeret-vizsgálattá - Istennel való közös elbeszélgetéssé mélyíteni. Így az egymás előtti tanúságtétel (mely egyúttal a bérmálás kegyelmének aktualizálása is) a Lélek által kezdeményezett Isten-ember párbeszéddé szélesül (v.ö. Róm 8,26b). A pünkösdi „nyelvadományok” sajátos formája a családon belüli hitre nevelés, az élet szövevényében, alkalomszerűen, de tudatosan megvalósuló házi katekézis, amelynek végső célja, hogy „meglett emberré” váljunk, gyermekienkkel együtt. „Krisztus teljességének mértéke szerint” (Ef 4,13).

A lelki közösség kialakítása hosszadalmas, szinte keserves munka. A házastársak más-más előélet után, különböző kulturális és vallási képzettséggel érkeznek a házasságba. Más a férfi és a nő lelki alkata, vallás iránt érzékenysége is. (D”Heilly: i. m. 55. o.) Mindezzel számolni kell. Ezért mondtuk azt, hogy nem elsősorban és nem azonnal cél az együttes áhítatgyakorlat, már csak az „eltűnt idő” ténye miatt sem. (A. Becker: Imaélet a házasságban és a családban, az Élet kettesben c. kötetben, 136. o.) Sokszor csak évek hosszú sora után jutnak el oda a házasok, hogy e tekintetben is egymáshoz idomuljanak s eljussanak olyan lelkiségi formáig, amely mindkettejük számára vonzó. Esetleg vallásos verseket olvasnak egymásnak, orgonazenét, egyáltalán, zenét hallgatnak, esetleg együtt merülnek el néhány percre teljes csöndbe. De lehet, hogy rózsafüzért vagy épp zsolozsmát végeznek együtt, hagyományos vagy modern imakönyvet vesznek kézbe, együtt olvassák a Szentírást, átbeszélik a közös vallásos olvasmányt, talán ősi vagy mai vallásos énekeket dúdolnak, vagy kialakítanak olyan szabad, rögtönzészerű imamódot, amiben áttekinthetik napjukat és a többi családtagért is felelősséget vállaló szeretet szólal meg lelkiismeretvizsgálatukban.

A házasok lelki egysége korántsem jelent azonban bezártságot, hanem nyitottságot feltételez. Egymás iránti szeretetük erőforrás, lendítő erő „kifelé”, a családon kívül élők szolgálatára is. A család belső élete és a „kinti” élet (hivatás), a házastársak közötti „mi” és a „többiek” nem két szemben álló ellenfél, hanem további kölcsönhatás pólusai. A bibliai kép szerint a családi ünnepségre hivatalosak a rászorulók, a kívülmaradottak is (v.ö. Lk 14,15-24), s a Zsinat szerint is fontos szerepe van a családnak az egyedülmaradottak, betegek, család nélkül élők felkarolásában, egyáltalán, az elvárosiasodással együtt járó elszigetelődés, elszemélytelenedés felszámolásában. Ha az egyház a „sálómnak”, az emberek közti megbékélésnek a jele, akkor a „házi egyháznak”, a családnak is természetszerűleg bele kell kapcsolódnia ebbe a kiengesztelődés-munkába. (Kasper: i. m. 52. o.)

A házasoknak tehát nemcsak egymás felé kell megélniük a „szeretet szentségét”, hanem kifelé is kovásszá, a megváltottság jeleivé kell válniuk, „papi” funkciót kell betölteniük. S erre mód is van, hiszen a házasság ezer szállal kapcsolódik bele a társadalom belső életébe (iskola, munkahely, más közösségek), annak is sejtje. (B. Peters: Ist die Familie Urzelle der menschlichen Gesellschaft? Entschluss 1972. február 213. o.)

Végül is mai keresztény családjainknak is át kell menniük azon a belső átalakuláson, ahová Krisztus is eljutott családjával szemben: hogy már nemcsak a „test és vér” köteléke tartja össze, hanem a „mennyei Atya akaratának” meg­valósítása (v.ö. Lk 8,21), a szeretet létsíkja, s éppen ezért nem zárul magába, hanem szolgáló szerepet tölt be mind az egyházon, mind más közösségeken, sőt az egész emberiségen belül.

Ez a nyitott házasság-lelkiség a világ humanizálásának, a „még személyesebb” felé való bontakoztatásának is eszköze lesz, annak a Máriának nyomán, aki egyszerre édesanyja Fiának és a világot krisztusi lelkülettel eltölteni induló egyháznak. Az együvé tartozás és együtt cselekvés belső és külső kötelékeinek elmélyítésével a házasok és családjuk lelki közössége már a „totalitástudat” építésének is munkálása: annak a végső egységnek, amelyben Krisztus, a Fiú egy fő alá foglalja majd a mindenséget (Ef 1,10).