Dr. Cselényi István Gábor:

Mai problematikánk

A keleti rítus bűnbánattartásának - ha ezzel a teljes liturgikus háttérrel együtt tartjuk szem előtt - igazi aktualitása akkor tűnik elő, ha a bűnbánat kérdésének zsinat utáni problematikájával vetjük egybe. A legújabb teológiai irodalom egyik sarkalatos megállapítása, hogy újra fel kell fedeznünk a bűn és a bűnbánat személyes és közösségi dimenzióját. (Felix Funke: Die Veröffentlichungen aus dem letzten zehn Jahren. Über die Beichte, Concilium 1971, 63. kk. és Marc Oraison: Was ist Sünde? Limburg, 1981, 56. o.) Ami az elsőt illeti, mint Alszeghy Zoltán mondta Assisiben, egy e témakörben mozgó kongresszuson, végül is nem „Bűnök”-ről kell beszélnünk, többes számban, hanem egyetlen bűnről: ha az ember személyi központjában már nem Isten áll, ha az ember létirányulásában eltávolodott Istentől. Ezért a megtérés sem lehet más, mint ennek az optio fundamentalisnak, alapdön­tésnek áthangolása, átállítása Istenre. Ezt a teocentrikus (és krisztocentrikus) bűnfogalmat konkretizálja a keleti bűnszemlélet, amikor, mint láttuk, a bűnben nem egyszerűen törvények áthágását, hanem a Krisztussal való személyes kapcsolat megromlását látja, s a bűnbánatban ezt az életmentő kapcsolatot szeretné helyreállítani.

A krisztocentrikus jelleg segít elhelyezni a bűnbánat szentségét a többi szentségek sorában. A keleti bűnbánattartás egésze azt sugallja, hogy bűnbocsánat - az áldozáshoz hasonlóan - a feltámadás utáni megjelenések hangulatát idézi, amelye­ken Krisztus megbékélést, bűnbocsánatot hirdetett. Ezt fejezi ki még mai formájában is a görög katolikus feloldozó formula első része: „A mi Urunk és Istenünk, Jézus Krisztus, ki isteni szent tanítványainak és apostolainak parancsot adott, hogy az emberek bűnét megkössék vagy feloldozzák, önmaga bocsássa meg neked a magasságból minden bűnödet és gyarlóságodat”.

Mivel pedig a feltámadás azt teljesítette ki, amit Jézus már földi „előéletében” - gyógyító-csodatevő tevékenységében - elkezdett, a bűnbánat szentségének, s hozzá tehetnénk, a betegek kenetének „életbeli lelőhelye”, „Sitz im Leben”-je: az evangéliumi csodatörténetek. A betegek kenetében és a bűnök eltörlésében az egyház annak a jézusi felszólításnak tesz eleget: „Gyógyítsanak és űzzenek ördögöket”, azaz: testileg-lelkileg emeljétek fel az embert. Egyúttal eszkatológiai jelekről is van itt szó, hiszen Jézus szerint éppen abban válik tapasztalhatóvá Isten országa, hogy ezeknek a jeleknek a sorozata folytatódik. Ez a keleti bűnbánattartás Krisztus-központúságának végső kicsengése. Ezt az üdvösséget megnyitó jelleget csak tovább erősíti a Szentlélekre mutató, pneumatikus szempont, amely a bűnbánattartás pünkösdi hátterétből tűnt elő.

De legalább ennyire jelen van a keleti bűnbánatszemléletben az ekklézioló­giai, egyházi dimenzió is. Mint láttuk, az egyes ember bűnbánata az egész közösség bűnbánati rituáléjába épül, a megtérés végül is nem(csak) egyedi tény, hanem visszatalálás a Krisztus-közösségbe. Ami nem jelenti azt, hogy nem maradna hely az egyéni gyónásnak, inkább azt mondhatnók, a gyónás azt teszi (a szó helyes értelmében) formálissá és kifejezetté, amit a közösségi bűnbánat előkészít, de nem marad egyéni ügy annyiból sem, hogy hatnia kell arra is, hogy a megtérő, bűnbánó a közösségbe is visszataláljon.

Ami magát a gyónást illeti, zsinat utáni egyházunk éppenúgy túllépett azon, hogy a feloldozásban csupán jogi, bírói ténykedést lásson, mint ahogy Kelet is imádságos légkörbe, az ember belső békéjét helyreállítani akaró, eszkatologikus távlatba állítja a pap tevékenységét. Harmónikusan egészíti ki ezt az Eukarisztiának napi gyarlóságainkat eltörlő ereje. (Az Eukarisztia bűnbocsátó, kiengesztelő szerepéről lásd: Jean-Marie Tillard: Das Brot und der Kelch der Versöhnung, Concilium idézett száma, 17.kk.) Annak azután, hogy Kelet az evangélium hallgatásának, befogadásának, sőt az evangéliumcsókolásnak is bűnbánati, bűneltörlő jelleget tulajdonít, már a protestánsok felé is lehet ökumentikus jelentősége.

A bűnbánattartás és a betegek kenete kapcsolatáról már több vonatkozásban is szóltunk. Ugyanilyen fontos Kelet szemléletében a gyónás és a keresztség kapcsolata. Van olyan keleti szerző is, aki hangsúlyozza: a bűnbánat szentsége nem más, mint a keresztség egyszer s mindenkorra végbevitt bűneltörlő erejének újból és újból való aktualizálása. Helyesebbnek tűnik, ha itt is az idő-dimenziót vesszük figyelembe, mint az Eukarisztiánál. Amint az egyszer már elnyert krisztusi életet újra és újra táplálnunk kell, úgy bűneinkben sokszor el is veszíthetjük ezt az életet, tehát őt újra és újra fel kell élesztenünk, s éppen ehhez segít hozzá a bűnbánat szentsége. Új, másik, sajátos szentségi erőről van tehát szó, még ha ezt joggal nevezi is Kelet „második keresztségnek”.

Végül szólnunk kell a bűnbánat módjáról is. Kelet sohasem elégedett meg a merő penitencia-végzéssel, a gyónót arra kötelezi, hogy imádsággal, énekkel, böjttel készüljön fel a bűnvallomásra, gyónás után pedig komoly vezekléseket vállaljon. Ez az, amit a bűnbánat szentírási alapjainak feltárása is igazol. (Johannes H. Emminghaus: Zur Theologie und Spiritualitat der Sakramente, in: Zeichen des Heils, Wien, 1975. 71.) Jézus maga is azt kérte: az ima, a böjt, az alamizsnálkodás járjon együtt a megtéréssel (Mt 6,1-18), legyünk készek a testvéri segítségre (Mt 18,15-17), bűnösségünk átérzése vezessen el bennünket nagyobb megbocsátókészségre (Mt 6,12). A keleti hagyomány tehát ennek a krisztusi metanoiának az irányába mutat.