Dr. Cselényi István Gábor:

Menyegzős lakoma

Ha a bizánci liturgia szentírási kútfőit keressük, az utolsó vacsora leírása - e mintegy történelmi anyag - mellett az Úr Jézus eszkatologikus példabeszédeihez jutunk, elsősorban talán legkedvesebb példázatához-képéhez, amelyben királyi lakomának, menyegzőnek írja le az Isten Országát (Mt 22,1 - 14 és párh.). A jeruzsálemi ősegyházban, majd a kappadóciai Cezáreában kialakuló, végül Konstantinápolyban végső formát öltő keleti liturgia minden eszközzel arra törekszik, hogy ennek a menyegzői lakomának a hangulatát teremtse meg, melyen Krisztus a vőlegény. - Felsorakozik a násznép, körbevonul, lakodalmat ül, eszik és iszik az öröm asztaláról. A keleti szentatyáknál vissza-visszatér a gondolat, melyet Küri Teodor így fogalmaz meg: „Mikor a Jegyes testét és vérét vesszük, esküvői nászra lépünk”. Ezért ülték meg úgy az Úr napját már az első századokban is, mint örömünnepet. „Sírhat-e a násznép, míg vele a vőlegény?” (Jn 3,29-30) - cseng a hívő fülében Jézus kérdése.

A liturgia első része, a hitjelöltek liturgiája (Ige-liturgia) az evangélium olvasása, hirdetése: Jézus Krisztus felszabadító üzenete köré épül. „Vigadjunk a mi szabadító Istenünknek” - adja meg a 3. antifona ennek az egységnek alapgondolatát. Az apostoli és evangéliumi szakasz Isten „csodálatos műveit”, szabadító tetteit idézi fel, hogy a hit megsokszorozására, tettekben való megvallására mozgósítson. Az evangélium mégsem csupán emlékezés Jézusra, hanem mint Schmemann mondja - a feltámadt Krisztus eljövetele. Annak a Krisztusnak köztünk-léte, akinek szavát hallva ujjongtak az emmauszi tanítvá­nyok. A többször is felhangzó alleluja - ez a lefordíthatatlan szó - azoknak örömét akarja kifejezni, akik látják az érkező Krisztust: tudják, hogy jelen van.

Mindez azonban csak előzmény a menyegzős lakomához. A hitjelöltek liturgiája az Igének, Jézus Krisztusnak a történelembe érkezését idézi fel. Az Isten országát megnyitó lakoma eszkatológiai távlatát igazán csak az áldozat liturgiája (hívők liturgiája) nyitja meg. Ebben a végidőt feltáró jellegben kell keresnünk a liturgia örömünnepének igazi mélységét. Nem véletlen, hogy a bizánci liturgia másik ihletője - a menyegzős lakoma példabeszéde mellett - a Jelenések könyvének látomása (5,6-14): „Láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén közt ott áll a Bárány. Mintha leölték volna... Majd hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben az egész világmindenséggel egyetemben ezt harsogta: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így felelt: Amen, a vének pedig leborultak és imádkoztak.”

A meghajlások, hódolások rendje, a papi „fennhangok” (hangosan énekelt záróimák) dicsőítései és „örökkön-örökké”-je, melyre a hívek ament zengenek - mind-mind ezt az eszkatológiai képet akarják megjeleníteni. A szentatyák alapgondolata, hogy a földi liturgia az éginek vetülete megélése, „ábrázolása”, azaz emberi valósággá tétele. - Az áldozat liturgiáját bevezető kerub-ének arról beszél, hogy a hívők a liturgia alatt titokzatos módon azonosulnak az angya­lokkal, akik szüntelenül éneklik Isten dícséretét. Minden Krisztus újra-eljöve­telére, parúziájára irányul. A mindenség Ura, Krisztus közeledik, angyaloktól körülvéve. Mindenkinek egész lényével az egyedül-lényegesre a megtalált Ország kincsére kell tekintenie, „félretéve minden földi gondot”.

A keleti liturgia kulcsát tehát a történelmet megnyitó jövőre-feszülés adja. Szent Maximosz szerint az Ajtókat, az ajtókat!” felszólítás nem a temp­lomajtókra vonatkozik, hanem a történelem kapuira, amelyek bezárulnak. Aki benn marad a templomban, kilép a történelemből. A hívő megvallja hitét, elmondja a Hitvallást, amelyben az érkező Isten-Országáról szól, majd - átvéve az angyalok szerepét - az Izajás megálmodta dicsőítést énekli: Szent, szent, szent....

Így érkezik el a Bárány áldozatának újraélése. Kelet szemléletében az „anafora” (a misekánon) sokkal több az utolsó vacsora megismétlésénél, szava­inak felidézésénél. Mindarról való megemlékezés, „ami érettünk történt: a kereszt­ről, sírról, harmadnapi föltámadásról, mennybemenetelről, jobbkéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről.” A modern bölcselő, Bloch szavával emlékezés ez a „remény módján”, s nyugodtan mondhatjuk, remény­kedés emlékezés módján.

Kelet ünneplésének végső gyökere tehát a Krisztus feltámadásába vetett hit. „Krisztus testét vegyétek, halhatatlanság forrását ízleljétek” - mondja a húsvéti áldozási vers. A feltámadt Krisztus a mindenkire váró feltámadás ígérete, annak bizonysága, hogy minden emberi erőfeszítés, a történelem minden küzdelme a Krisztus által már elért teljesség felé mutat. Az Atyák Antióchiai szent Ignáctól kezdve egyhangúlag tanítják: az eukarisztia a halhatatlanság orvossága, kovásza. „Valódi étel” annak, aki belátja, hogy enélkül meghalna lelkileg, előleg arra, hogy ne haljon meg igazán: boldog egyesülés - ünnep. Nagy szent Bazil szavával a „8. nap” elővételezése, melyen nincs szükség világítóra, mert a Bárány fénye önt el mindent. „Láttuk az igazi világosságot” - énekli az Egyház a liturgia végén, így vallja meg a megkezdett végidőről szer­zett hiteles tapasztalatát.

„Imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, mert ez üdvözített minket!” - mondja a hálaadó ima. Ahhoz, hogy ezt a mondatot megértsük, szent Pál gondolatát kell felidéznünk: “Isten már feltámasztott minket és jobbjára ültetett minket”. Kelet lelkisége sem úgy tekint a feltámadásra, mint valamiféle „más” világ távoli eseményére, hanem mint Krisztusban már jelenlévő valóságra. Hiszen Ő a Feltámadás és az Élet. Az áldozásban tehát belé testesül, vele egy test-lélek lesz a hívő, feltámadásának tanúja, részese. - Érdemes itt arra gondol­nunk, a legújabb eukarisztia-elméletek is Krisztus feltámadását: tekintik az oltá­ri­szentség lépalapjának. (V.ö. Nemeshegyi Péter: Az eukarisztia, Róma, 1975. 130. o.)

Így teljesedik ki a liturgia izzásában a keresztény létezés titka. A me­nyegzői lakoma, ahová a hívő belépett, az isteni és emberi nászává, belső egyesülésévé válik. Ennek a belső részesedésnek tere a liturgia, mely már-már tapinthatóvá teszi Isten országát. S ha ez az ország szent Pál szerint „öröm és béke a Szentlélekben”, megértjük, miért lehet Krisztus testének vétele a Szent-lélek kiáradása is: „Vettük a mennyei Szentlelket”. A liturgiában Isten egész üdvgondozása valóság lesz a hívő számára.

Aranyszájú szent János liturgiájának talán legszebb imája (az elbocsátás előtti papi ima) így foglalja össze ezt az üdvtörténeti látásmódot, melynek végső gyümölcse a megváltottság öröme: „Krisztus Istenünk, ki magad vagy a törvény és a próféták teljessége, ki végrehajtottad Atyád egész üdvgondozását, töltsd be örömmel és vígassággal szívünket mindig, most és mindekor és örökkön-ö-rökké”.

Egyetlen kifejezéssel úgy mondhatnánk: a keleti liturgia központi gon­dolata a reménység. Feltétlen remény a világ és a történelem végső sorsában, melyet Krisztus már kivívott és nekünk megigért. Az újszövetségi teológiák közül nem is annyira Pál, mint János apostol teológiájára emlékeztet, aki nem is tesz különbséget hit (pisztisz) és remény (elpisz) között, mint szent Pál, hanem a jövőt jelenként éli meg: „Aki hisz, már átment a halálból az életbe” (v.ö. Horváth Tibor: A kinyilatkoztatás teológiája, Róma, 1975. 64. o.)

A jövőbe tekintés azonban nem jelentheti azt, hogy a hívő közösség kiszakadhatna a jelenből, melyben él. A végső távlat felé való kitárulás annak megvallása, hogy az ember is, világa is folyton születőben van, sorsa teljese­dőben van, az ember az, „aki lesz” (Bloch), ezért soha nem állhat le, mindig túl kell lépnie önmagán. E szemléletnek ki kell hatnia a hívő mindennapi életére, minden előbbrevivő mellett való kiállására, evilági elkötelezettségére is. Ezért küldi a liturgia a hívőt „vissza” a világba az elbocsátó szavával: „Békével távozzunk az Úr nevében”, mert hivatása a világ tovább-alakítására, tovább-bontakoztatására szól. (Hasonló következtetésre jut Nemeshegyi, i. m. 142. o.).

Úgy véljük, nem túlzott egyszerűsítés, ha végezetül azt mondjuk, hogy a keleti szertartás legfőbb lényeges mozzanatai mind e teljesség felé mutatnak. A „reménység teológiájának” korában nagyon is „modern” szemlélet az, amelyet keleti szertartásunkban magunkkal hozunk. Azért lehet ebben a liturgikus légkörben az egyházi év vagy annak legkisebb egysége is felszabadult öröm forrása, mert annak átélését követeli, hogy a megdicsőült Krisztus valóság számunkra. A templom kövei, a kozmosznak az a része, melyet magába ölel, - a kenyér, a bor, az olaj vagy víz - s az oda sereglett hívek mind-mind ennek a jelenlétnek befogadói, a végső átalakulás kezdetei.

A liturgia örömünnepe már a „le nem alkonyodó nap” Városa. Krisztus­ban, a nagy „átmenetben” (pászka) elkezdődött a „jövendő világ”, általa minden miénk lett: „a jelenlévők és az eljövendők”, mi Krisztuséi vagyunk, Krisztus pedig Istené (1Kor 3,22-23).